Kedvenc helyek

The Black Keys: Turn Blue

est.hu:
7/10
|
olvasói
7/10 (5)
[ indie / pop / rock ] A Turn Blue nem annyira elszíneződést, mintsem elszomorodást jelent. Egyszersmind kiváló alap a szakértői vitákhoz arról, hogy a Black Keys most szakított-e a blues-zal, vagy megújította és kitágította a műfaji kereteket.
Nem mintha az efféle okoskodások bárkit bármiről meggyőznének. A végeredmény mindenesetre látható: Dan Auerbach és Patrick Carney duója vagánykodó bluesrockerből felnőtt, komolykodó artrocker lett. Persze ez nem most kezdődött, már a 2008-as Attack & Release óta kinőttek a dob-gitár-ének nyers garázshangzásából, és használnak basszusgitárt és billentyűt, de ez a nyitás a 2011-es El Camino-albumra érett igazi „nagy” zenévé.
 
A mostani lemez megint más: már a Camino sem színtiszta blues-rock volt, a Clashtől a T-Rexig főleg new wave-es hivatkozásokkal volt teli. A Turn Blue azonban szélesebbre tárja az ajtót, és a Led Zeppelintől a Pink Floydig a pszichedelikus rock nagyjainak fogyaszthatóbb szegmensét idézi meg úgy, hogy közben a saját bluesgyökerek mellett soul és funk is árnyalják a képet. Azaz vérbeli, jóféle indie poplemez született, amivel nyilván veszítettek és nyertek is rajongókat, jó eséllyel az utóbbi javára. A poptörténeti utalások szerencsére nem mennek a személyesség rovására: a pszichedelia felé fordulás itt nem egyenlő a Tame Impala-Temples hullám meglovaglásával. Inkább támad olyan érzésünk, hogy egy új életszakasz, a megélt válságok (gondolunk itt elsősorban Auerbach elhúzódó és a bulvár által agyonrágott válására) követeltek ki új formákat, a duett pedig felvette az élet által dobott kesztyűt, és a White Stripes-os hőzöngés helyett előremenekülve készítettek egy szélesvásznú poplemezt. Mindebben persze jócskán benne van a sztárproducer, Danger Mouse keze is. Ez különösen a lemez első négy dalában sikerült igazán jól: a Weight of love borongós, retropszichedelikus felütése tisztázza, hogy itt most nem a régi nyers blues-rock fog menni, hanem egy kiérleltebb, technikásabb, személyesebb hang szólal meg. Az In Time-ban aztán jön a szintik és a gitárok mellé a soul-funk, egy röpke pillanatra még Amy Winehouse is eszünkbe juthat, a címadó Turn Blue szomorú szárnyalása pedig olyan, mintha siklóernyőznénk egy lángoló erdő fölött. A lemez tetőpontja a sokat szidott Fever: talán ez a lemez egyetlen dala, amit nem vesznek teljesen komolyan: épp mint az album hipnotikus, színes spirálos borítója, úgy ejt rabul, hogy közben idézőjelbe teszi magát: a vicces billentyűfutamokat, de már a dalcímet se lehet ironikus félmosoly nélkül feldolgozni, és ennyi kikacsintás épp a hitelesség miatt kell. A hátralévő hét dal ezután már egyenletes szinten robog tovább - és akár a repülőn, itt is a felszállás volt igazán élmény, az egyenletes tempójú repülés már csak kellemes, ettől persze még folyamatosan a magasban vagyunk. A végén pedig tudomásul vesszük, hogy a Black Keys egy ilyen lassan érő zenekar. 2001 óta nem jött ki rossz lemezük, folyamatosan növekednek, és ez akkor jön ki a legszebben, ha meghallgatjuk egymás után az El Caminót és a Turn Blue-t.
Illés
2014.06.13
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Ma meg holnap látogatható még a World Press Photo kiállítás. Nézzetek meg mindent a világról! #worldpressphoto2019 #kiallitas #foto #fotokiallitas #kiallitasajanlo #nemaradjle
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.