Kedvenc helyek

Slipknot: .5: The Gray Chapter

est.hu:
8/10
|
olvasói
3/10 (18)
[ metal ] Sokan öt forintot nem tettek volna rá, hogy valaha még készül Slipknot-lemez. A baljós előjelek közül jelentéktelenebbnek bizonyult, hogy Corey Taylor olyannyira következetesen nyilatkozott a készülő lemezről, mint Dave Mustaine legrosszabb periódusaiban.
Sokkal inkább adott okot aggodalomra az egykori basszer, Paul Gray halála, valamint, hogy Joey Jordison dobistent mexikói szappanoperákba illő körülmények között rúgták ki a zenekarból nem sokkal a stúdiómunkálatok megkezdése előtt. És ha mindez nem lenne elég: az új dobosról mindeddig semmit nem tudni, csupán azt, hogy a kölcsönzőben neki is találtak olyan hacukát, melyben gyereknapon hathatósan okozna törést az őt körülvevő lurkók lelkében. Az előzmények tehát cseppet sem voltak bíztatóak, a végeredmény annál inkább. 
 
Úgy tűnik, a zenekar tisztában volt azzal a szabállyal, hogy a lemezelőzetesnek szánt első dalt nem ajánlott a legerősebbek közül kiválasztani, így az album képes lesz a meglepetés erejével hatni. Mert bár a Negative One nem volt rossz darab, Slipknot-mércével mérve meglehetősen középszerűnek tűnt. Akárcsak a lemezt nyitó Sarcastrophe, mely bár lazán leszaggatja a hallgató arcát, nem sok kapaszkodót rejt. (Azt mindenesetre máris leszűrhetjük belőle, hogy Jordisont nincs különösebb okunk visszasírni.)
 
Azonban nem kell sokat várnunk a nagybetűs dalokra sem: a pusztító AOV, az egyszerre súlyos és elszállt Devil In I vagy a dallamos Overdrive egyaránt változatos és izgalmas. Az obligát groove-os zúzdák mellett ismét akadnak Vermillion pt. 2 kaliberű végletekig elborult, szívfájdító darabok is. Ilyen a rettenetes címmel ellátott, mégis kiváló Killpop, a minimalista If Rain Is What You Want vagy a sejtelmes The Burden. Talán nem a Gray Chapter a Slipknot-diszkográfia legkiemelkedőbb darabja, annyi azonban biztos, hogy méltó visszatérés. 
 

kirsch
2014.11.03
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.