Időfutár: egy népszerű időutazós kalandtörténet kulisszatitkai

Interjú Gimesi Dórával, Jeli Viktóriával, Vészits Andreával és Tasnádi Istvánnal
Az Időfutárt 2012 tavaszán hallhattuk először a Kossuth Rádióban. Az elsősorban 12-18 éveseknek íródott ifjúsági rádiójáték, amelynek cselekménye az időutazás körül forog, hamar népszerű lett a hallgatók körében, így az első évadot újabb és újabb követte.
A Pozsonyi Pagony Kiadó 2013-ban elkezdte megjelentetni az egyes évadok regényváltozatait, amik sok új rajongót szereztek Hannának, Tibinek, Zsófinak és a többieknek. Az írók számára a rádiójáték és a belőle íródott regények sikerének tanulsága, hogy „a videojátékok korában is szükség van a klasszikus módon elmesélt humoros ifjúsági prózára”. A forgatókönyvek, majd a regények négy szerzőjével, Gimesi Dórával, Jeli Viktóriával, Vészits Andreával és Tasnádi Istvánnal a hatodik kötet megjelenése kapcsán beszélgettünk.  
 
Hogyan született meg annak idején az Időfutár ötlete?  
 
Jeli Viktória: Megkerestek minket a rádiótól egy olyan kiskamaszoknak szóló ifjúsági sorozat ötletével, amiben hangsúlyos szerepet kapna a virtuális valóság világa. Eredetileg még arról is szó volt, hogy az elhangzó rádiójáték kapcsolódjon össze különböző internetes felületekkel. 
 
Tasnádi István: Aztán Vikivel és Dórival kidolgoztuk az időutazásos történet első pár epizódját. Megmutattuk a szerkesztőnek, tetszett neki, úgyhogy belecsaptunk.  
 
Vészits Andrea: Én az első évadnak még csak lelkes hallgatója voltam, a második évadtól veszek részt az írói munkában. Nagy öröm volt számomra, hogy írója lehetek a kedvenc sorozatomnak.  
 
Hogyan lett az ötletből megvalósulás, az alapgondolatból koncepció, majd történet? 
 
TI: Sokat üldögéltünk hármasban egy Mozsár utcai kávézóban, beszélgettünk, ötleteltünk, és mikor már elég anyag összejött, felosztottuk az epizódokat, és nekiálltunk az írásnak.  
 
JV: Igen, a felkérés után hosszan töprengtünk, hogy milyen történettípus lenne a legmegfelelőbb. Végül egyhangúan az időutazós zsáner mellett döntöttünk, ez állt a legjobban annak az alapkoncepciónak, ami a kereteket adta. De én azt hiszem, ez titkon mindhármunk kedvence is. Az elég hamar eldőlt, hogy szeretnénk egy hétköznapi és egy természetfeletti szférát működtetni egyszerre. Előbbi megrajzolásához rengeteg karakter adódott, mindenki hozta a személyes élményeit a saját gyerekkorából. Jellegzetes tanárokat, diákokat, a bérházak lakóit. Aztán ők egyszer csak elkezdtek a papíron szinte maguktól beszélni, mozogni és formálni a történetet. 
 
Mi volt a legizgalmasabb számotokra a történet alakításában? 
 
JV: Én imádtam az egészet, úgy, ahogy van, de mégis talán a forma izgatott a leginkább. Előtte még sosem írtam olyan dolgot, amit nem lehet látni, csak hallani, a rádió nagyon más írói eszközöket kíván, mint a film, a televízió. Egy egyszerű helyszín- vagy jelenetváltás is gondolkodóba ejti néha az embert, nem beszélve arról, ha egy új szereplő lép a jelenetbe. A figurák, a helyszínek jellemzése mind-mind hangkulisszával vagy a párbeszédekben elbújtatott információk segítségével történik.  
 
Gimesi Dóra: Én nagyon szerettem benne, hogy olyan dolgokba áshattam bele magam, mint az elméleti fizika, a geológia vagy a 18. századi művelődéstörténet. Ezek a dolgok amúgy is nagyon izgatnak, jó volt ezt a személyes érdeklődést a munkába is átültetni. A másik, amit nagyon szerettem, hogy – mivel nagyon sok szereplővel, történetszállal dolgoztunk – több érdekes ismerősömet is beleírhattam a cselekménybe valamilyen módon.  
 
VA: Számomra a legizgalmasabb az volt, ahogyan ez a történet életre kelt és elkezdte írni önmagát. A történet néha fütyült az elképzeléseinkre és egész másfelé kanyarodott, mint ahogy azt előre elterveztük, de a kitalált szereplőinket megszemélyesítő színészek is hatással voltak a cselekmény alakulására. Hanna néni eredetileg csak egy egészen aprócska szerep lett volna, de Pogány Judit olyan nagyszerűen játszotta, hogy úgy gondoltuk, egy kicsit még szerepeltetjük a karakterét. Hanna néni aztán az egyik legfontosabb és legszórakoztatóbb felnőtt szereplője lett az Időfutárnak. 
 
TI: Én pedig azt szerettem benne, hogy itt minden lehetséges, a legmeredekebb öltet sem megvalósíthatatlan. Egy színházi előadás vagy film esetében rengeteg a kötöttség, például hogy hány és milyen helyszínen játszódhat egy történet, de itt „csak hangban” kellett megvalósítani a leírtakat, úgyhogy simán elrepülhettünk a XVIII. századi Bécsbe vagy az ókori Rómába. 
 
Mi volt a legnehezebb számotokra a rádiójáték cselekményének bonyolításában?  
 
TI: Hogy ne legyünk önismétlők, hogy semmi ne önmagáért történjen az egyes epizódokban. Ne legyen öncélú egy-egy meglepő fordulat, hogy folyamatosan szinten tudjuk tartani a feszültséget, és növeljük a téteket. Ez egy 210 részes széria esetében azért nem egyszerű feladat.  
 
JV: Én az időhiányt említeném. Elég megfeszített tempóban kellett dolgoznunk, és néha jó lett volna egy kicsit többet időzni azzal, hogy beleolvassuk magunkat azokba a korokba, amiket a történetben használtunk. De miután mind a négyen szenvedélyes olvasók vagyunk, felosztottuk egymás közt a kutatnivalót.  
 
GD: Mivel én korábban nem írtam rádiójátékot, nekem meg kellett tanulnom a műfajt, ráérezni a ritmusára, a dramaturgiájára. 
 
VA: Nekem az Időfutár írása nem okozott nehézséget, csak örömet. Rengeteg kutatómunkával járt az írás, mert mindig figyeltünk a hitelességre például az egyes történelmi korok megjelenítésénél, de még tudományos kérdésekben is. A fizika elsősorban az én szakterületem lett, ami azért mókás, mert az iskolában kettesem volt fizikából és utáltam. Az Időfutár írása alatt jöttem rá, hogy a fizika valójában csodálatos. 
 
Mennyire volt könnyű számotokra a kamasz szereplők fejével gondolkodni, az ő nyelvüket beszélni, az őket érdeklő dolgokat, az ő érzéseiket hitelesen megszólaltatni? 
 
JV: Szerintem ez mindig nagyon nehéz, mert automatikusan hozzuk a saját gyerekkorunk szlengjét, ami finoman szólva is elég divatjamúlt már, de ha az embernek kamasz gyerekei vannak, azért ragad rá egy s más. Az életkori problémák és érzések viszont nem változnak olyan sokat, mint az a nyelv, amin kifejezik őket.  
 
VA: Én úgy gondolom, a kamasz szereplők olyan jól ki voltak találva, hogy szinte mondták a magukét, nekünk csak jegyzetelni kellett őket. A kamasz életérzés egyébként szerintem minden korszakban egyforma, de ami mégis más és sajátságos, azt a hozzánk közel álló gyerekektől tanultuk, lestük el. 
 
TI: Nekem könnyű dolgom volt, mert van egy kiskamasz lányom, az ő barátai, barátnői és persze ő maga épp elég impulzust adott gondolkodásban, stílusban, habitusban és szlengben az íráshoz.  
 
GD: Azt hiszem, az író munkája nagyon hasonlít a színészéhez: bele kell bújni a karakterekbe, megtalálni magunkban az adott szereplőt vagy épp fordítva: magunkat az adott szereplőben. A kamasz figurák így mindannyiunk kamaszkori vonásait hordozzák, csak vissza kellett emlékeznünk önmagunkra.  
 
Kihez, mihez fordultatok inspirációért?  
 
GD: Tele van a világ inspirációval. Olvasmányélmények, filmek (nekem pl. főleg a Doctor Who című brit időutazós sorozat, amit a Bulcsú nevű szereplő is sokat idéz), helyszínek (a Mozsár utcai régiségbolt, a gangos pesti bérház) és persze az ismerőseink, barátaink. Volt, akitől a szavajárását „loptam el”, volt, hogy egy helyszín azért került bele, mert fontos volt kamaszkoromban (a Béke Tanszék nevű szegedi kocsma), de például a csappantyús párbajpisztoly működését édesapám magyarázta el, én meg szóról szóra beleírtam egy dialógusba. Szóval minden és mindenki inspirált bennünket. 
 
TI: Sokat kutattuk a megidézett korszakok zenetörténetét (Mozart) vagy tudománytörténetét (Kempelen, Born). Aztán ott volt az ókori Egyiptom és Róma kultúrtörténete. Csak olyan korszakokba repítettük el a hőseinket, amivel mi is szívesen foglalkoztunk.  
 
Rátérve a regényekre: hogyan lett prózai szöveg az eredetileg a rádiónak írt történetekből? 
 
TI: A hangjátékban csak dialógok vannak, de a regényekben leírhattuk a karaktert, a környezetet és az akciót is. Ez egy teljesen más narratíva, rengeteg új lehetőséggel. Az is fontos volt, hogy ebben a második megírásban korrigálhattuk a rádiójáték esetleges hibáit, következetlenségeit. 
 
VA: A nehézséget az „átírásban” számomra az jelentette, hogy a terjedelmi korlátok miatt néha meg kellett válnunk olyan jelenetektől, amiket nagyon szerettünk, vagy amik csak hangban éltek igazán, úgy voltak viccesek. 
 
JV: A próza elbeszélésmódja teljesen más ritmusú és egészen más figyelemmel koncentrál a megírandó dologra. A Színművészeti Egyetemen volt egy kurzusunk Kárpáti Péterrel, ami nagyon tanulságos volt. Dramatikus szöveget kellett prózává alakítanunk és fordítva. Már akkor kiderült, hogy a dolog korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember elsőre gondolta.  
 
GD: Más a műfaj, de ha az ember ismeri a szabályait, nem nehéz a váltás. Prózában belekerülhetett sok olyan részlet, belső monológ, ami a rádiójátékból kimaradt. 
 
Mi volt számotokra az Időfutár legnagyobb tanulsága?  
 
JV: Már az első évadnál rengeteg olyan pont adódott, ahol véletlen egybeesésekre lettünk figyelmesek. Hasra ütve kitaláltunk időpontokat, eseményeket, és utánanézve kiderült, hogy a dolog egyezik a valósággal. Egy idő után már azon nevettünk, hogy ez a történet mindenáron meg akar születni és önmagát írja.  
 
VA: Számomra nagyon tanulságos volt, hogy egy jó történet még a 21. században is a rádió mellé tudja ültetni az embereket 7-8 éves kortól 100-ig. 
 
TI: Kiderült, hogy a videojátékok korában is szükség van a klasszikus módon elmesélt, részletező, tehát néhol lassúbb, humoros ifjúsági prózára. 
 
GD: Igen, a mai környezetben, mai humorral is működnek a klasszikus vonalvezetésű kalandtörténetek. Szerintem minél több hasonlóra volna szükség.  
 
Most, hogy megjelent a 6. évad regénye is, hogyan tovább? Terveztek-e folytatást?  
 
VA: A rádiójátékot szívesen folytattuk volna, de hiába volt rendkívül népszerű és nagy a hallgatottsága, az MTVA nem kívánta folytatni az Időfutárt. Azt, hogy a könyvsorozatot folytatjuk- e, még nem döntöttük el, de megvan rá a lehetőség és vannak ötleteink is. Azt viszont nagyon szeretnénk, ha film készülhetne belőle, mert szinte mindig láttuk magunk előtt a jeleneteket, amikor írtuk. Az Időfutár mozira termett. Várjuk, hogy egy producer beleszeressen. 
 
TI: Nehéz elengedni a hőseinket, akikkel évekig szinte együtt éltünk. Nem lennék meglepve, ha egyszer még megszerveznénk velük egy osztálytalálkozót… 
 
 
 
zsinora
2015.11.18
|


A hiányzó láncszem

amerikai-kanadai animációs film, 95 perc, 2019

Dumbó

amerikai családi film, 112 perc, 2019

Így neveld a sárkányodat 3

amerikai animációs film, 104 perc, 2019

A királynő kutyája

belga animációs film, 92 perc, 2019

Vízipók-csodapók - Felújított filmváltozat

magyar animációs film, 72 perc, 1983
További gyerekfilmek
Ifjúsági/gyerek műsorok a TV-ben
H
15
K
16
Sze
17
Cs
18
P
19
Szo
20
12:45
Gumball csodálatos világa
2011, 1152. rész
12:48
Pingu
VI. évad, 20. rész
12:50
Mr. Bean
2002, 252. rész: Az óriástök
12:54
Pingu
VI. évad, 21. rész
12:55
Uncsitesók
I. évad, 102. rész: Space Invader
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.