Pest is… tanul(t)

Itt van az ősz, itt van újra, és lassan az utolsó nagyobb címlet is kivándorol a szülők kivéreztetett pénztárcájából, miközben ők zaklatott körtáncot lejtenek sorstársaikkal a tizedik papírírószer üzletben.
Teszik mindezt azért, hogy meglegyen végre az összes megfelelő sortávolsággal rendelkező füzet, a 0,2-0,3 milliméteres betéttel bíró toll, na és azok a csodálatos HB-s ceruzák. Aztán gyermekük az első bepakolás során véletlenül négy darabba töri vadiúj vonalzóját, körzőkészletével felsérti az imént fóliába bújtatott olvasókönyvét, majd végül sírva megkérdezi, megeheti-e indulás előtt az uzsonnára csomagolt szendvicsét. Ekkor már az utolsó számát citerázza a tanévkezdés a felelősségteljes anyuka és apuka idegszálain, ők viszont őszinte megbecsüléssel gondolnak vissza saját szüleikre. Míg a radír a gyereknek azt a szagos gumidarabkát jelenti, amit unalmában rágcsálhat óra közben, vígan maszatolhat vele, lelkes igyekezetében méretes lyukat üthet a lap közepén, addig az egy felnőttnek már az időt jelenti. Ami könnyedén radírozza ki emlékezetéből azt a tudást, amit kínkeservesen szerzett meg a hosszú évek során. 
 
Érdemes néhány tantárgy szomorú utóéletét megnézni mindennapi életünkben. Ha egy pocakos ötvenes bámulatos sprinttel elér egy félig becsukott ajtóval indulni készülő buszt, vagy egy bolti tolvaj kiegyensúlyozott ritmusban maga mögött hagyja a rend őreit, azt azért nem lehet egyértelműen visszavezetni a minőségi testnevelési órákra. A zöldséges által elszámolt visszajáró a piacon sem feltétlenül a gyenge matektudás ismérve. Ahogyan az énekkari kórus hajdani üdvöskéje sem jókedvében énekel Beatles-feldolgozást az Erzsébet téren. 
 
Bezzeg milyen üdvözítő lenne, ha egy közlekedési dugóban való ücsörgéskor a számukra teljesen ismeretlen rokonok felemlegetése és dudahasználat helyett inkább idéznénk az irodalomtanár által ostorral belénk vert memoriterek közül. Akár egy kis Hamletet: „Kizökkent az idő; - oh, kárhozat!”, egy útfelbontásnál időzve nyugalmunk visszanyeréséhez Kölcsey sorait ízlelgethetnénk: „Bús düledékeiden…” Ezzel szemben szomorúan megállapítható, Arany János és Kazinczy Ferenc hiába is ügyelt hímes tojásként a magyar nyelvre, köznapi társalgásaink többnyire tőmondatokban, motyogva halnak el. A mellékhelyiségek falára filctollal felírt ajánlatok, a lépcsőházi faliújságokra kapart üzenetek igencsak megcsúfolják a helyesírási szabályzatot, pedig a nyelvtan egykoron nem csak a két szájban történő közös tornát jelentette. 
 
A többség földrajztudása ugyan megkopott, mégis könnyedén küldenek el másokat melegebb éghajlatra, miközben egyeseknek minden ázsiai turista kizárólag japán. Szinte minden tömegközlekedési eszközön feltűnnek önjelölt történelemtanárok, ám fröcsögő, indulatos előadásmódjuk hamar megkérdőjelezi az általuk kántált tényeket. Ó, és az átaludt biológiaórák bizony milyen szomorú kijelentésekhez vezetnek egy szórakozóhelyen való ismerkedés során. 
 
Amúgy hihetetlen, hogy az általános iskolában jórészt mindenki magatartása 4-es, 5-ös volt, most meg, ha a város átlagát kiszámolnánk, jó szívvel max. 2-est kaphatna. Sajnos a tömeg ünnepnap sem gondolkodik, miközben „a jó pap is holtig tanul”, csak hát túl kevesen választják ezt a hivatást.  
 
Cheese
2016.09.20
|


Játék
A New York-i PMJ arról híresült el, hogy napjaink popslágereit swingesíti: az eredeti ’20-as évekbeli hangzás- és látványvilággal keltve időutazó illúziót. Az ötlet olyannyira bevált, hogy több százmillió Youtube-megtekintést is eredményezett mára.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.