„Az extra nagy kihívásoktól fejlődik igazán az ember” - Maurer Milán

Exkluzív interjú a Frenák Pál Társulat táncművészével
Idén az évad legjobb pályakezdő táncosa díjával jutalmazták Maurer Milánt, a Frenák Pál Társulat fiatal tehetségét, aki amellett, hogy rendkívüli előadó, simán táncol bekötött fejjel, lóg fejjel lefelé és pörög félórákat egy kötélen vagy szabadítja ki magát egy felfüggesztett gumihálóból.
A 2015-ben bemutatott, november 1-jén és 2-án új szereposztással látható Birdie mellett, decemberben még a Frenák Pállal közösen előadott kétszemélyes Un-ban és a társulat ifjú tehetségeit felsorakoztató Luttében is színpadra lép. 
 
- A tavaly bemutatott Birdie című előadás alatt kerültél Frenák Pál társulatába, ami már abból a szempontból is érdekes, hogy a korábbi Frenák-darabokhoz képest, ez egy újszerű produkció, legszembetűnőbben már a színpadon felállított rács miatt. 
 
- Igen, a függesztésrendszer helyére itt egy különleges fém rácsszerkezet került, amit a Tervhivatal építészei készítettek. A korábbi folyamatosan lüktető elektronikus zenék mellett a Birdie-ben megjelennek sokkal lágyabb, finomabb zenei anyagok, ellenpontként felbukkan több klasszikus zenei betét, foszlányok a Pillangókisasszonyból Maria Callas előadásában, vagy részleteiben a Casta Diva és más nagy operáknak a híres áriái. A zenei világot egyébként Norman Levy teremtette meg, aki egy fiatal, Berlinben élő francia zeneszerző.  
 
- William Warthon Birdy című regénye, az ebből készült film szolgáltatta az alapot a darabhoz, ami a bezártságról, elszigeteltségről, szabadságról, repülésről szól. Hogyan készül egy ilyen darab? 
 
- Ez általában úgy néz ki, hogy Pali kapaszkodókat ad, megmutat inspirációs forrásokat, mi pedig elkezdjük hozni az ötleteinket a próbateremben a díszletből, a térből és ezekből az alapmotívumokból kiindulva. Ez egy közös keresés és közös gondolkodás. Megnéztük a William Warthon könyv alapján készült Alan Parker-filmet, illetve kaptunk tőle egy csomó természetfilmet a madarak viselkedésével kapcsolatban, és egy dokumentumfilmet az olaszországi San Clemente szigeten egykoron működő elmegyógyintézetről, aminek helyén ma egyébként egy luxusszálloda áll. Ez a film azt mutatja be, hogy a szigeten, egy teljesen zárt közösségben, de mégis teljes szabadságbam, hogyan éltek együtt az őrültnek bélyegzett emberek...érdekes volt azon gondolkodni, hogy mennyire meghatározza a közeg, amiben élünk, hogy mi tűnik "normálisnak" és mi nem. 
 
- Ezt a külvilágtól való elzártságot szimbolizálja, hogy bekötött fejjel táncolsz. Változtat a mozgásodon, hogy úgy kell a színpadon mozognod, hogy gyakorlatilag vakon táncolsz? 
 
- Persze, teljesen máshogy mozgok, mint amikor nincs bekötve a fejem. Nem azt mondom, hogy egyébként kifelé táncolunk a közönségnek, mégis onnantól, hogy be van kötve a fejed, valahogy a tested is másként dolgozik, pontosan azért, mert nem tudod tökéletesen érzékelni a közeget, másként figyelsz, még mélyebben, befelé. 
 
- Előfordult, hogy véletlenül nekiütköztél a rácsnak? 
 
- Volt olyan, hogy az előadás után a balesetin ültem három órán át. Előadás közben lefejeltem a rudat, de végig táncoltam, a közönség nem vett észre semmit és én is csak a végén éreztem, hogy rosszul vagyok. A színpadon valahogy továbbvisz a mozdulat meg az energia, nem állsz meg, nem érzékeled hogy gond van, így csak utána realizáltam, hogy hányingerem van, mondtam is a többieknek, hogy hozzanak jeget, aztán kiderült, hogy lett egy enyhébb agyrázkódásom.  
 
- Kívülről nézve iszonyatos erőnlétet igényel, amit a színpadon művelsz, legyen szó a rácsról vagy amikor a kötélen pörögsz vagy lógsz a kötélhálón. Mennyire megterhelő ez fizikálisan? 
 
- Ez is csak megszokás kérdése, a kreációs időszak – ami a Birdie-nél volt a leghosszabb, majdnem három hónap – például ezt is szolgálja. Mindig van egy ilyen nehézségi faktor. Sosem a komfortzónánkban dolgozunk, pont ettől ilyen hatalmas kihívás ez a munka: tényleg próbára teszi az embert a tér, amiben mozogni kell. A Luttéban a kikötött gumik, a Tricks & Tracksben a fejjel lefelé lógás, ami nekem van a Luttéban is, pörgéssel kombinálva. Az Unban pedig a kötélrendszer. Ki vagyok kötve és kicsit úgy érzem magam, mint az Alien királynő a fészkében: minden oldalról ki vagyok szíjazva, és nem tudok mozogni csak nagyon minimálisan, míg fokozatosan kioldom magam és kiszabadulok.  
 
- Mennyi idő, míg regenerálódsz egy-egy előadás után? 
 
- Sokszor egy hét is, vagy még több.  
 
- Az idén bemutatott Un érdekessége, hogy ezt az előadást Frenák Pállal adjátok elő, aki sok év után ebben a produkcióban lép újra a színpadra. Ez egy két szólótáncból álló darab. Mondanál róla néhány szót? 
 
- Az Un az univerzum szóból és a francia „egy” szóból jön, és valóban két univerzum találkozásáról szól, de a cím ugyancsak utal a faun szóra, a faun félig ember, félig állat figurájára és persze ezzel Nizsinszkij legendás tánctörténeti szólójára is. A felfüggesztett háló nekem a kötődést is szimbolizálja, azokat az emberi kapcsolatokat, kötelékeket, amelyekből az ember néha szabadulna, néha pedig kifejezetten vágyik rá. Pali pedig a butoh táncos Kazuo Ohno emlékéből merített a szólójában, amelyben megjelenik az elmúlás gondolata is. Sokszor szokta mondani, hogy ő olyan sok mindenkit elvesztett már. Ahogy az ember idősödik, egyre több embert veszít el családja, ismerősei köréből, ez az elegendés-elmúlás is megjelenik a koreográfiában. Körülbelül harminc percet táncolok egyedül az elején, aztán jön Pali szólója, és a végén van a duettünk, amikor találkozik a két világ...  
 
- Milyen érzés volt erre a darabra készülni, illetve közösen színpadra lépni Frenák Pállal? 
 
- A próbák alatt én kifejezetten örültem neki, hogy csak ketten voltunk a teremben, és ő napi 5-6 órán keresztül tanított. Azt érzem, hogy ez alatt az idő alatt fejlődtem igazán és értettem meg őt pontosan. Ez egy nagyon intenzív időszak volt, mintha 3-4 év munkáját sűrítettük volna fél évbe. Azt gondolom, hogy elég kevesen kapnak ilyen egy lehetőséget az élettől.  
 
- A Lutte a legújabb produkció, ami a skandináv mitológiából merítő, a mozgásban pedig a küzdősportokból kölcsönző, másfajta küzdelemről szól. 
 
- Az Un premierje Veszprémben volt, a Tánc Fesztiválján 2016 májusában, utána kezdődött a Lutte kreáció. Számomra a kettő összefügg. Az Un szóló része úgy fejeződik be, hogy fent pörgök a levegőben, és pont így érkezek meg a Luttében. Bennem összekapcsolódik és összeér a kettő. A Lutte nekem a küzdelemről szól, vagy mondhatjuk, a világunk brutalitásáról. Folyamatos harcban állunk önmagunkkal, másokkal, ennek megmutatásához használtuk fel a glimát, vagyis az izlandi harcművészetet, a dzsúdót és a bokszot, ezeket programoztuk át táncos mozdulatokra, majd építettük bele a frenáki mozgásvilágba, amit az organikusság és a spirális mozgásrendszer jellemez. 
 
- Ez egyébként azt jelenti, hogy közelebbről megismerkedtetek ezekkel a sportokkal? 
 
- Voltak edzéseink, dzsúdózni például egy profi versenyzőket felkészítő edző tanított minket. Behozta a dzsúdószőnyegeket, megtanultuk az eséseket, a dobásokat, a földhöz csapódást. Nem volt könnyű. Esterházy Fanni és Várnagy Kristóf pedig Izlandon tanulmányozták a tradicionális glima hagyományait. 
 
- Jó is, hogy említetted őket, mert mintha vérfrissítésen esett volna át a társulat.  
 
- Igen, a Birdie óta is érkeztek új emberek, de közben itt is összeér a múlt és a jelen, van folytonsság, mert Várnagy Kristóf például korábban hosszú ideig az együttesben táncolt, majd egy külföldi kitérő után most újra velünk dolgozik. Ez most egy új, nagyon összetartó csapat, teljesen egy hullámhosszon vagyunk. 
 
- Neked melyik a kedvenc darabod a repertoárból? 
 
- A Tricks & Tracks az abszolút kedvencem, de amit most a legjobban szeretek csinálni az a Lutte.  
 
- 15 évesen kezdtél el balettozni és modern táncot tanulni, miután felvettek Pécsen egy művészeti szakközépiskolába. Előtte senkinek nem tűnt fel, hogy tehetséges lehetsz a táncban? 
 
- Azért volt egy kis néptánc, és igazából kisgyerekkorom óta imádtam a klasszikus balettet. Aztán, amikor nyolcadikban jött a feladat, hogy kiválasszuk, hol szeretnénk továbbtanulni, akkor fogtam azt a kézikönyvet, amiben benne vannak az intézmények, lapozgattam és nézegettem a művészeti iskolákat, mert az mindenképpen adott volt. Klasszikus hegedűn, népi hegedűn, zongorán tanultam, kiskoromtól jártam énekelni és szolfézsra, plusz ugye ott volt a néptánc. A felvételin megnézett Kovács Zsuzsa és Uhrik Dóra mesternő, és azonnal mondták, hogy nekem a balett lesz az irány. Zsuzsa kezei alatt kezdtem el balettozni, akitől minden nap plusz órákat kaptam, és akinek rengeteget köszönhetek, mert tényleg azon volt, hogy egy nagyon erős technikájú klasszikus balett-táncost faragjon belőlem. Majd az utolsó évben megnyertem az országos klasszikus balettversenyt. 
 
- Ezek szerint számodra nem jelentett hátrányt, hogy nem kisgyerekként kezdtél el balettozni? 
 
- Nem, sőt azt gondolom, hogy a klasszikus balett, illetve alapvetően a táncművészet mentálisan is megkövetel egy érettségi szintet, a technikai alapok fontosak, de kell a szellemi elköteleződés is a műfajhoz.  
 
- Melyik volt az első balettélményed? 
 
- A Pécsi Balettben a Giselle, amiről még mindig azt gondolom, hogy az egyik legerősebb darabjuk volt.  
 
- A középiskola után külföldön tanultál. 
 
- Igen egy magán balettiskolába jártam egy évig, utána pedig egy ösztöndíjas szerződést kaptam az Augsburgi Színháztól. Amikor hazajöttem, Miskolcon voltam egy fél évet, ahol a Hamupipőkében táncoltam. Közben felkeresett a Nemzeti Táncszínház, és akkor jött az életem szempontjából nagyon meghatározó P.P. Pasolini project, amiben Szakály György Kossuth-díjas művésszel dolgozhattam együtt, akivel ugyanannak a karakternek, Pasolininek az idősebb és fiatalabb énjét formáltuk meg. 
 
- Az elég mélyvíznek hangzik… 
 
- Hatalmas mélyvíz volt. Ott fel kellett nőni ahhoz, hogy Szakály György mellett álljak a színpadon, ugyanúgy ahogy egyébként az Unban ahhoz, hogy Frenák Pál mellett. Ezek mind extra nagy kihívások, de ezektől fejlődik igazán az ember.  
 
- Hogyan kerültél Frenák Pál társulatába?  
 
- Az előző asszisztense látott meg, és megkerestek, hogy küldjek egy videót a munkámról, mert nagyon kíváncsiak rám. Elküldtem, másnap már fel is kellett jönnöm Pestre, még aznap monda Pali, hogy szeretne leszerződtetni. 
 
- Egyfajta tanítvány-mester viszony alakult ki köztetek? 
 
- Én inkább azt mondanám, hogy partnerként kezel minket, és ez talán még fontosabb, még nagyobb dolog. Alapvetően nyitott arra, hogy mit gondolunk, nincs egy mesterséges hierarchia, hanem mindannyian nagyon figyelünk egymásra a közös munka során.  
 
 
 
- A klasszikus balettképzést előnynek vagy hátránynak érzed? 
 
- Abból a szempontból mindenképpen előnynek, hogy egy speciális technikai tudással rendelkezünk. Más a test felépítése is, megszoktuk a mozdulatok fegyelmezett, mértani pontosságú kivitelezését, ami fontos eszköz a színpadon, viszont hátrány, hogy a klasszikus balett sokszor kifelé irányul, nem pedig arról van szó, hogy magadba mélyedsz és a belsődből kifejezel valamit. Palinál ez rendkívül fontos: hogy a technikán túl jelenléttel, ezzel a belső figyelemmel töltsük meg a koreográfiát, mert csak akkor működik igazán.  
 
- Hogy látod most a jövődet? Itthon képzeled el? 
 
- Egy ideig biztos, hogy itthon. Nem tudom elképzelni, hogy itt hagynám a Frenák Pál Társulatot, és ha bármi más is lenne, biztos hogy visszajönnék miatta. Ráadásul elég jól ismerem az európai táncművészetet, és nincs olyan társulat, akikhez szívesen mennék.  
 
- Ki az a táncművész, akire még igazán felnézel? 
 
- Ivo Dimcsev az, akire nagyon felnézek, aki valami egészen egyedi dolgot művel a színpadon, vele egyszer majd szeretnék együtt dolgozni. 
 
- A tánc mellett, mi az ami még érdekel? 
 
- Nagyon szeretek nyelveket tanulni. Fél év alatt megtanultam németül és angolul is, de most például részt vettem Un és a Lutte filmes anyagainak az elkészítésében is. Az ember a színpadi tudásával, táncművész hátterével, a szemével mást lát, máshogy komponál meg egy videóanyagot, mint egy filmes, ez a fajta alkotás is izgat, ez az, ami a tánc mellett most még igazán érdekel. 
 
 
Molnár Ágnes
2016.10.25
|


Játék
A Jurányi Ház családbarát programsorozata, a minden korosztályt megszólító Mese Habbal április második szombatján megint szuper programokkal várja a gyerekes családokat.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.