Kedvenc helyek

„Szeretném, ha egyszer olyanok lehetnénk, mint a Beatles” – Royal Republic

A Pesti Est exkluzív interjúja
Weekend Man-turnéjuk állomásaként az A38 hajón lépett fel a svéd Royal Republic. Első magyarországi koncertjük előtt beszélgettünk Adam Grahn frontemberrel és Jonas Almén basszusgitárossal, akiktől megtudtuk, mind a négy tag a malmöi zeneakadémiára járt, vicces dalaik ellenére halálosan komolyan veszik a zenélést, és nem szeretik, ha a Hives-szal hasonlítgatják őket.
- Idén februárban jelent meg Weekend Man című harmadik lemezetek, amin 18 hónapot dolgoztatok, és azt nyilatkoztátok róla, hogy az eddigi legnehezebben elkészült albumotok volt. 
 
Adam Grahn: Igen, elég kemény dió volt. 
 
Jonas Almén: Azt is mondhatnánk, nehéz szülés. 
 
- Miért ment annyira nehezen? 
 
A.G.: Az első, illetve az első két lemezzel rengeteget turnéztunk, és a végére annyira kimerültünk, hogy úgy döntöttünk, szükségünk van egy kis szabadságra. Másra sem vágytunk, mint hogy otthon legyünk, a kertben grillezzünk, focizzunk, normális életet éljünk és kipihenjük magunkat. Egy idő után úgy döntöttünk, hogy elkezdünk a következő anyagon dolgozni, de hamar kiderült, ahhoz, hogy hozzá tudjunk kezdeni, kellenek azok az energiák is, amit a koncertek, turnék adnak. Valahogy nagyon nehezen ment a dalszerzés. Otthon ültünk, teljesen hétköznapi életet éltünk, és így nem működött a dolog, szóval rájöttünk, hogy össze kell kötnünk a két világot.  
 
- Feltételezem, ez is közrejátszott abban, hogy időközben csináltatok egy akusztikus projektet, a Royal Republic and the Nosebreakerst, amiben más zenészekkel kiegészülve akusztikus verzióban is elkészítettétek a számokat.  
 
- Legbelül mindannyian megszállott zenészek vagyunk, akik komolyan veszik azt, amit csinálnak, és nagyon magas elvárásaink vannak egymással szemben. Azért készítettük el a számaink akusztikus verzióját is, mert egyszerűen meg kellett csinálnunk például az élő tévés és rádiós szereplések miatt, és akkor jött az ötlet, hogy ha már áthangszereljük őket, akkor készítsük el őket westerndaloknak. Innen indult az egész, aztán eszünkbe jutott, hogy meghívhatnánk néhány vendégzenészt is. Valaki feldobta, hogy ismer egy arcot, aki fantasztikusan bendzsózik, és így tovább. Így állt össze a Royal Republic and the Nosebreakers, mi négyen és 11 másik zenész, akikkel a saját számaink feldolgozásait játszottunk. Az egész végül akkora siker lett, hogy összehoztunk belőle egy telt házas európai turnét. Számomra hatalmas élmény volt, hogy cowboykalapban is felmehettünk a színpadra, és így is előadhattuk a dalokat, ami egy hihetetlen szabadságérzetet adott. Fantasztikus volt azt érezni, hogy a rajongóink kellően nyitottak egy ilyen dologra is. Szeretném, ha egyszer olyanok lehetnénk, mint a Beatles, abban az értelemben, hogy az egyik nap megírsz egy olyan balladát, mint a Yesterday, a másik nap pedig egy olyat, mint a Helter Skelter – amit nevezhetünk a világ első punkszámának – és senki sem rökönyödik meg ezen, mert mindegyik fantasztikus zene.  
 
- Tavasz óta turnéztok a Weekend Man-lemezzel, most mit gondoltok ezekről a nehezen született dalokról? 
 
A.G.: Koncertzenekar vagyunk. Azért írjuk a dalainkat, hogy élőben előadjuk őket. Most már elég időnk volt „megszokni” őket, abszolút automatikusan mennek, amiben az a jó, hogy a koncerten teljesen át tudod venni a hely és a közönség hangulatát. 
 
- Meséljetek egy kicsit a kezdetekről. Hogyan alakult meg az együttes? 
 
A.G.: Volt egy ismerősöm, akinek volt egy stúdiója. Kezdetben ő volt a basszusgitárosunk. Tudtam, hogy össze akarok hozni egy együttest, írtam pár dalt, amiket ki akartam próbálni. Bár mindannyian a malmöi zeneakadémiára jártunk, igazából nem ismertük egymást. Nem akartam úgy együttest csinálni, hogy összehozok egy bandát a barátaimmal, akik nem tudtak zenélni, csak azért, mert ők a barátaim. Egy olyan dobost kerestem, akire számíthatok és egy olyan gitárost, aki tud játszani. Így választottam ki az együttes tagjait. Mondtam, hogy „ez a csávó elég idegesítőnek tűnik, hogy felbosszantsa az embereket, a gitáros elég vagány és mérges, amikor játszik…” Végül Jonas jött, és hozta magával a heavy metalos múltját.  
 
- Az akadémián mit tanultatok? 
 
A.G.: A malmöi zeneakadémián az egyik legmagasabb szintű zenei képzés folyik Svédországban. Jonas a tanárképzésben vett részt. Én főleg gitároztam, az éneklés később jött. Zenész családból származom, mindkét szülőm zenész, kiskoromtól kezdve tanultam zongorázni, gitározni. Bár jó hallásom és oké hangom volt, mégis elég bizonytalan voltam magamban. Otthon énekelgettem, meg az akkori barátnőmnek, aki teljesen oda volt érte. Nekem mégis fel kellett vérteznem magam, hogy kellő önbizalmam legyen hozzá. Aztán egy nap azzal ébredtem, hogy akarok egy együttest és énekelni akarok benne.  
 
- Jonas, te hogy lettél basszusgitáros? 
 
J. A.: Én elég későn kezdtem el zenélni. Hetedikes voltam, jött egy haverom és kérdezte, hogy akarok-e basszusgitározni. Mondtam, hogy persze. Tulajdonképpen véletlenül jött, de valahogy mindig is az volt az érzésem, hogy én szeretnék az a fickó lenni, aki a füstgép mögött áll.  
 
- Kik voltak azok a zenészek, akik nagy hatással voltak rátok? 
 
A.G.: Én gyakorlatilag a családomtól örököltem meg mindet. Apám otthona eléggé hasonlít egy Beatles-múzeumhoz, de van gitárja, ami korábban Tom Pettyé, egy másik pedig George Harrisoné volt. Az első együttes, amit én saját magamnak fedeztem fel, az a Metallica volt, amikor 12 éves voltam.  
 
J.A.: Nekem két meghatározó basszusgitáros volt, akiket mindig is csodáltam. Az egyik – magától értetődően – Jason Newsted, akinek hihetetlen színpadi jelenléte van, a másik pedig Flea a Red Hot Chilli Peppersből. 
 
- A zenei stílust illetően azonnal egyetértettetek, amikor megalakult az együttes? 
 
A.G.: Én egyedül döntöttem el, hogy ezt a zenét fogjuk játszani.  
 
- Igazán demokratikus megoldásnak tűnik. 
 
J.A.: Demokratikusnak semmiképpen sem nevezhető zenekar vagyunk. 
 
A.G.: Ez így nem igaz, de tényleg ez történt. Elhatároztuk, hogy elkezdünk zenélni, és egy felépített terv szerint haladtunk. Meghatároztuk a célokat, hogy le akarunk szerződni egy kiadóhoz, csinálunk egy lemezt, és így tovább… Mondtam, hogy egy éven belül itt és itt akarok lenni. 
 
- Milyen volt a fogadtatásotok Svédországban? 
 
A.G.: Az első koncertünk 2008 februárjában volt, mi onnan datáljuk az együttes kezdetét. Az első lemez, a We are the Royal 2010-ben jött ki, és nagyon jól ment, rengeteget játszották a rádiók, ráadásul négy rajta található single, az All Because Of You, a Tommy-Gun, az Underwear és a Full Steam Spacemachine első helyre került a rocklistákon, ami persze ma már nem jelent semmit, de igazán menő lett volna húsz évvel ezelőtt.  
 
- Mit szóltok ahhoz, amikor mondjuk a Hives-szal hasonlítanak össze titeket? 
 
A.G.: Kikkel? 
 
J.A.: Kikkel? 
 
- Hogyan írjátok a számokat? 
 
A.G.: Mind a négyen írunk számokat. Az Underweart például a dobosunk írta. Az új lemezről a Follow the Sun tőlem jön, az Uh Huh számot pedig Jonas-szal ketten írtunk. 
 
- A Follow the Sun egy kicsit kilóg a megszokott dalok közül. 
 
A.G.: Az egy komolyabb dal. Arról a magányos küzdelemről szól, ami mindenki életében jelen van, hogy kergeted az álmaidat, megpróbálod utolérni a napot, de ha közben nem nézel körül, mindenről lemaradsz. A mostban kell élni, mert a nap nagyon messze van, és sokáig kell szaladnod, ha megpróbálod utolérni. Ne legyenek irreális elvárásaink, azt kell élvezni, amiben élünk. Ahogy John Lennon mondta, „az élet az, ami azalatt történik veled, míg azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögetsz”. Nagyon élvezem, hogy van egy ilyen dalunk, és a koncerten előadhatunk egy ilyen számot is mondjuk az Underwear mellett. Nagyon tisztelem a rajongóinkat, de eljutottam oda, hogy olyan számokat írunk, amilyeneket akarunk, mert mi vagyunk a Royal Republic.  
 
- Van most kedvencetek az új lemezről? 
 
A.G.: Amikor az ember elkészít egy lemezt, mindig van rajta egy-két szám, ami mindenkinek bejön, ahogy például az első lemez esetében a Tommy-Gun vagy a Full Steam Spacemachine volt az. Ennél a lemeznél viszont az volt, hogy akárhány emberrel meghallgattattam, mindenkinek más tetszett róla a legjobban. A legjobb barátomnak, akinek nagyon bízom a zenei ízlésében, a People Say I’m Over The Top a kedvence, a bátyám szerint pedig – aki producer, és akinek szintén nagyra tartom a véleményét – a Kung Fu Lovin’ a legjobb szám.  
 
J.A.: Nekem attól függ, hogy az adott napon milyen hangulatom van, de amikor a People Say I’m Over The Top elkészült, keveréssel, masztereléssel, mindennel együtt, akkor egyszerűen imádtam.  
 
- Milyen terveitek vannak még idén? Gondolom, év végéig turnéztok. 
 
A.G.: Igen, most például karácsonyig úton leszünk, de eléggé előre be vagyunk táblázva, jövőre nagyjából év végig turnézunk, közben pedig szeretnénk olyan számokon dolgozni, amiket nem fejeztünk be a Weekend Man lemezre. A Weekend Manre hetven demóval mentünk be a stúdióba, és van egy dal, aminél azt éreztük, hogy ha sikerül rajta megcsinálni a végső simításokat, akkor az lehet a következő album nyitódala, mert egyszerűen fantasztikus.  
 
Molnár Ágnes
2016.10.28
|


Játék
Woody Allen legújabb, az ’50-es években játszódó filmjében négy ember sorsa fonódik össze és változik meg végzetesen Coney Island nyüzsgő vidámparkjában.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.