Kedvenc helyek

Metallica: Hardwired… To Self-Destruct

est.hu:
8/10
|
olvasói:
3/10 (22)
[ metal / thrash ] A metál U2-ja, a Justice után eladták magukat. Istenek, nem tudnak hibázni. A Load még jó volt, aztán hanyatlani kezdett a színvonal. Cliff Burton nélkül nem beszélhetünk Metallicáról. A St. Anger egy zsigeri, ösztönös lemez. A St. Anger egy bohóctréfa. Lars nem tud dobolni.
A Metallicával kapcsolatban az egyetlen közös álláspont, hogy nem létezik ilyen. Éppen ezért előrebocsátjuk: a következő sorok sérthetik egyes olvasók meggyőződését. Azt, hogy a világ egyik legsikeresebb metálzenekara milyen karriert futott volna be, ha anno nem klipesítik a Nothing Else Matterst, soha nem fogjuk megtudni. Azt viszont – pláne a 2003-as St. Anger ismeretében - senki nem vonhatja kétségbe, hogy mindig a saját fejük után mentek, mainstream zenekarként is beintettek az elvárásoknak, és sosem tették le az asztalra kétszer ugyanazt a lemezt. (A Load/Reload párost nyugodtan tekinthetjük dupla kiadványnak, ugyanis a dalok ugyanakkor születtek.) 
 
Ezért is fanyalgott jogosan a(z egykori) rajongók jelentős hányada a 2008-as Death Magnetic hallatán: az erőltetett thrash-es nosztalgiázás közepette ugyanis üvöltött, hogy ez a zenekar már csak árnyéka 80-as évekbeli önmagának. A korábbi vészjósló hírek és a rekordhosszúságú dalszerzési fázis arra engedett következtetni, hogy a Hardwired… sem lesz erősebb alkotás. Az előzetesként megjelenő címadó dal, valamint a Moth Into The Flame azonban - legnagyobb meglepetésre – arról tanúskodott, hogy a zenekar tesztoszteronszintje helyrebillent.  
 

 
Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy lecserélték korábbi producerüket, az indokolatlanul ajnározott Rick Rubint, a Hetfield-Ulrich páros pedig újfent a diktatórikus dalszerzés mellett tette le voksát. (A bőgős, Robert Truillo mindössze egy dalban közreműködött társszerzőként.) Az eredmény pedig egy energiától duzzadó, kiváló hangzású anyag lett, mely egyszerre vonultat fel thrash-es tempókat, Load-korszakos groove-okat, mindez azonban a legkevésbé sem hat direkt múltidézésként. A dalok kevésbé terjengősek, mint a Death Magnetic esetében, ugyanakkor jóval fogósabb témákat vonultatnak fel: az Atlas, Rise! refrénjéhez vagy a Moth Into The Flame ikergitáros részeihez hasonlót már nagyon rég hallhattunk Metallica-lemezen. 
 
A lassan radírozó darabok között is akadnak telitalálatok: a Dream No More vagy az I Am Savage a Sad But True és a House Jack Built-kaliberű dalok legszebb hagyományait idézik. Ugyanakkor ezúttal is akadnak időhúzó szerzemények: a ManUNkind klipje pl. jóval fantáziadúsabb lett, mint a dal maga és a Here Comes Revenge sem hozza az elvárható szintet. A Hardwired… azonban felejthető trackekkel együtt is kiváló teljesítmény a 2010-es évek Metallicájától. De hogy a fanyalgóknak – merthogy lesznek ilyenek - is kedvébe járjunk: a borító alkotóját saját fehér botjával vernénk össze. 
 

 
Kiadó: Blackened/Universal 
kirsch
2016.11.24
|


Játék
A kilencvenes évek meghatározó zenekara legnagyobb slágereit dolgozta fel az Irish Chamber Orchestra közreműködésével.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.