„Ez a darab nagyon jól megfogja azt az orbitális zavart, ami a fiatalokban van” – Olasz Renátó

Az Aranyélet című sorozat energiaitalon élő, lázadozó és gyakran pofára eső kamasz fiújaként ismertük meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen idén végző Olasz Renátót, aki nemrég nemcsak színészként, de rendezőként is bemutatkozott. Az Ódry Színpadon februárban bemutatott Kitagadottak című darab kapcsán beszélgettünk vele.

15 éves kora óta színész akar lenni.

 

Szerepek, amiket szívesen eljátszana: Woyzeck, Peer Gynt, Trepljov, Leonce, Don Juan, Liliom

 

Szeret fotózni, olvasni és vezetni. Vágya, hogy megtanuljon ejtőernyőzni.

– Színész szakra jársz az egyetemen, játszol a Radnóti Színházban, szerepelsz az Aranyélet című sorozatban, emellett pedig már többször írtál és rendeztél darabot. Ezek szerint mindkettő fontos számodra. Rendező szakra nem is jelentkeztél? 
 
– Debrecenben jártam középiskolába, egy drámatagozatos suliba, ahol mindig volt egy olyan összefoglaló óra, aminek keretében közösen kellett csinálnunk valamit abból, amit magyarból, történelemből, drámatörténetből megtanultunk. Ezt rendszerint én vállaltam be, és nagyon durván beleszerettem a rendezésbe. Akartam jelentkezni rendező szakra, de az egy évvel korábban indult, mint ahogy mi felvételiztünk, ezért nem jutottam be. Egyébként szó szerint nem jutottam be; feljöttem, hoztam a papírokat, a pénzt a beiratkozáshoz, elmentem felvételizni, de nem engedtek be, mondván, hogy érettségi nélkül nem megy. Azóta tavaly indult újra rendező szak, de arra már nem jelentkeztem.  
 
- Az Ódry Színpadon bemutatott darab a Kitagadottak, Schiller Haramiák című művének átirata. Miért egy klasszikust vettetek elő? 
 
– Eddig, amikor csináltunk valamit, az mindig saját ötletből készült. Talán egyszer fordult elő, hogy átírtam egy Shakespeare-darabot, de akkor még tizenhét éves voltam. Most egy nehezebb feladat elé akartuk állítani magunkat, egy olyan darabot szerettünk volna, amit komolyan veszünk. Hogy ne az legyen az irány, hogy elviccelünk valamit, hanem meg akartuk nézni, hogy egy ilyen darab mit tud adni nekünk, vagy hogy mi mit tudnunk egy ilyen darabbal kezdeni. Az előző, az Utolsó estém a Földön darabunknál összeültünk heten, és elkezdtünk arról beszélgetni, hogy kit mi érdekel az életben, mi az a színházi szerep, amit szívesen eljátszana. Rengeteg dolgot felírtunk, és abból állt össze a történet. Akkor is az történt, hogy először megvolt az a hét ember, akivel dolgozni akartunk. Most tíz ember volt adott, és körülbelül másfél hónapon át hozzájuk kerestünk darabot. Irdatlan mennyiségű drámát elolvastunk, szóba jött Az Orleans-i szűz, amibe egyszerűen szerelmes vagyok, mert szerintem csodálatos, felmerült még a Woyzeck, a Peer Gynt, amik egy kicsit mind egy tőről fakadnak.  
 
– Mi volt az, ami miatt végül ezt a darabot választottátok? 
 
– Talán az, ahogy a szélsőségességről, az erőszakról beszél, fiatalokról szól, illetve a fiatalok és idősek közötti konfliktusról, plusz van benne egy olyan szerelem, ami ma már nagyon ritkán fordul elő. Az, hogy egy nő hat évig vár egy csávóra, a fickó pedig mindent megbán a nő miatt, ilyen ma már nem nagyon létezik. Igazából az izgatott bennünket, hogy miért van az, hogy egy naiv, szerencsétlen csávó a szeretetlenség miatt az agressziót választja. Hogy miért áll be egy 14-15 éves srác egy olyan bandába, amelyik szétver másokat. Miért van az, hogy a kultúra vagy bármi más helyett – amivel hozzá tudna adni a világhoz – inkább a szélsőséget választja. Ma szerintem az emberek nagy része két dologhoz akar tartozni: az erőhöz és a csillogáshoz. És itt jön az, hogy ezek egyrészt underground figurák, másrészt viszont szupersztárok. Egyszerűen azt éreztem, hogy ha egy fiatal rendezőnek darabot kell csinálnia, az a Haramiák kell, hogy legyen, mert nagyon jól megfogja azt az orbitális zavart, ami bennünk, fiatalokban ma van.  
 
– Két fordításból írtatok át, formáltatok meg egy új darabot. Mennyit dolgoztatok rajta? 
 
– Első körben elmentünk három napra Nagymarosra, és napi tizenöt órán át olvastunk, sorról sorra végignézve mindkét fordítást. Ott még nem akartunk húzni, csak megérteni a könyvet. Rájöttünk, hogy vannak benne olyan karakterek, akiknek semmi jelentőségük, olyan utalások, amik nem vezetnek sehova, és akkor elkezdtünk összevonni karaktereket, hozzáadni jeleneteket a darabhoz.  
 
– Például? 
 
– Három ilyen jelenet van. Például az nem szerepel az eredetiben, amikor a haramiák szétverik a grófot. Ez a jelenet dramaturgiailag több mindenre is szolgál: egyrészt látjuk az apát lerészegedni, látjuk a Károllyal való viszonyát és azt, hogy a haramiák hogyan működnek. Ezekre azért volt szükségünk, mert ebben a drámában minden el van mondva, és soha nem látjuk ezeket a csávókat akció közben, ami minket zavart, és próbáltunk ennek amennyire csak lehet ellene menni.  
 
– A karaktereken is változtattatok, itt van például az ármánykodó Ferenc figurája, akit Waskovics Andrea alakít. 
 
– Nekünk Ferenc figurájával kapcsolatban az volt az érzésünk, hogy Schiller egy unalmas karaktert írt belőle. Valaki, aki ősgonosznak születik, az igazából nem izgalmas. Nekünk pont az tetszett ebben a figurában, hogy be lehet mutatni, hogyan válik egy szerethető és szerető figura diktátorrá. 
 
– Az egyetemista színészek mellett, Rába Roland és Nagy Zsolt is szerepel a darabban. Mit tanultál tőlük? 
 
– Rengeteget tanultam tőlük. Az alapvető hozzáállástól kezdve, ahogy mondjuk Zsolt egy József és testvérei után bejön egy összpróbára, vagy ugyanígy, ahogy Roland egy nap három előadást is képes lenyomni. Izgalmas volt látni, ahogy ők dolgoznak egy próbán, azt, ahogy kérdeznek, ahogy ötleteket adnak, ahogy megcsinálják az instrukcióidat... A profizmusuk a jó értelemben öli ki a naivitást az emberből. És a közös munka során rájöttem, mennyire pontosan kell egy rendezőnek megfogalmaznia vagy tudnia, hogy mit is akar. Ők olyan dolgokat látnak, amit mi még nem, és mégis partnerként kezeltek minket. 
 
– Többes számban beszélsz, aminek az oka, hogy a darabot együtt írtátok át Horváth János Antal dramaturggal, akivel korábban az Utolsó estém a Földön-t csináltátok. Őt az egyetemről ismered? 
 
– Igen, volt egy forgatókönyvíró-kurzus, amit Tasnádi István tartott. Ott ismerkedtünk össze. 
 
– Tasnádi István az egyik írója az Aranyéletnek. Van itt valami összefüggés? 
 
– Igen, ő ajánlott be. Szóval annak a kurzusnak két dolgot is köszönhetek. 
 
– Az Aranyélet az utóbbi évek egyik legjobb magyar sorozata. Lesz harmadik évad is? 
 
– Lesz. 
 
– Jó pár éve forgatjátok. Változik a karaktered benne? 
 
– Nagyon sokat, folyamatosan nő fel ő is. Most például a második évad végén mind a négyünket behívtak, és elbeszélgettek velünk arról, hogy mi mit gondolunk, hol tartunk. Én például mondtam három olyan dolgot, ami benne lesz a következő évadban. 
 
– Gondolom, ezekről nem beszélhetsz. Maga a sorozat vesz új irányt? 
 
– Igen, durvább lesz. Máshogy lesz durva, mint eddig, de durvább lesz. 
 
– Ez volt az első filmes munkád, ráadásul kapásból egy sorozatszerep. Azért ez nagy feladat, nem? 
 
– Persze, ott álltam, hogy nyolc rész, azt sem tudtam, hogy honnan hova, ki mit csinál. Ezért azt csináltam, hogy az elején megtanultam az összes szövegemet, iszonyú sokat gyakoroltam egyedül. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt hogy kell csinálni. Az első forgatási napon annyira izgultam, hogy hajnali háromkor felkeltem. A második évad forgatására viszont már úgy mentünk, mint egy kvázi nagycsalád, akik a bográcsozás mellett elkezdenek délután forgatni. 
 
– Emlékszel egyébként, hogy melyik volt a legelső jeleneted? 
 
– Persze, amikor jövök a dzsippel, és azt mondom a szőke lánynak, hogy „itt az iskolabusz”. Ez volt az első mondatom. 
 
– Más filmes munkák? 
 
– Jancsi diplomamunkája az Utolsó estém a Földön lesz, amit én rendezek, és szerepelek is benne. Reich Dani következő kisfilmjében egy néma autista srácot játszom majd, Ujj Mészáros Károly készülő filmjében pedig egy kezdő, szerencsétlenkedő nyomozót.  
 
– Vannak rendezők, akiket valamiért példaképnek tekintesz? 
 
– Rengeteg. Filmes rendezők közül Kusturica, David Lynch, Kubrick, Nicolas Winding Refn, ők mind nagyon durván hatnak rám, de sorolhatnám még… Lars Von Trier, Tarkovszkij, Woody Allen, Maár Gyula, Hajdú Szabolcs… szóval hosszú a sor. Színházi rendezők közül pedig Vidnyánszky és Schilling volt rám nagy hatással, aztán később Zsótér, Horváth Csaba, Pintér Béla, de őket már csak azután ismertem meg, hogy Pestre kerültem. 
 
– Mikor kerültél a Radnótiba? 
 
– Tavaly. Volt egy vizsgánk Máté Gáborral, amit megnéztek színházi rendezők, igazgatók, és odajött hozzám Bálint András, hogy elhívna. Nagyon jó színészek vannak ott, akiktől szintén rengeteget lehet tanulni. Szeretem a szerepeket, amiket átvettem a Platonovban és a Buborékokban, a mostani Futótüzet is élvezem, és most lesz a Téli rege bemutatója is.  
 
– Milyen saját terveid vannak a közeljövőben? 
 
– Rengeteg ötletünk van, minden attól függ, hogy milyen lehetőséget kapunk.  
 
– A Kitagadottak a Staféta Pályázat keretében valósulhatott meg, ami szerintem egy nagyon jó kezdeményezés. Te mit gondolsz róla? 
 
– Egy olyan világban, ahol az alternatív kezdeményezéseket minimálisan támogatják, ez egy fantasztikus, tiszteletreméltó dolog, amiből elférne még pár. Az egyetlen rossz benne, hogy 95 fiatal pályázott, és ebből heten kaptunk támogatást.  
 
2017.03.07
|


Ahol a héten érdemes...
Budapest, Postamúzeum, május 4. - december 31.
 
Budapest, Óbuda, június 16. - augusztus 26.
 
 
Budapest, Magyar Természettudományi Múzeum, március 4. - június 30.
Játék
Először érkezik Magyarországra a világszerte óriási sikerrel turnézó dél-afrikai Soweto Gospel Choir.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.