„Baselitz azokkal az emlékekkel dolgozik, amelyek gyerekként beivódtak a retinájába”

A Pesti Est exkluzív interjúja a Magyar Nemzeti Galéria kiállításának kurátorával
Georg Baselitz napjaink egyik legkeresettebb kortárs német festője, akiről itthon méltatlanul keveset tudunk. A II. világháború utáni német festőgeneráció prominens alakja, aki kisgyermekként átélte Drezda bombázását, és élményeit, személyes és kollektív „németségét” a mai napig újra és újra gondolja, miközben folyamatosan reflektál a jelenre. Az életművét itthon először bemutató, izgalmas kiállításról beszélgettünk Bódi Kinga kurátorral.
– A Magyar Nemzeti Galériában látható Újrajátszott múlt című Baselitz-kiállítás a Szépművészeti Múzeum Klasszikus Kortárs Német Képzőművészet-sorozatának harmadik állomása. Röviden összefoglalva, miért fontos művész ő? 
 
– A sorozatot 2012-ben azzal a céllal indítottuk Alexander Tolnay kurátorral, hogy megismertessük a magyar közönséggel a II. világháború utáni német művészet nagy generációjának ma már világhíres alakjait és különböző tendenciáit. 2012-ben Günther Ueckerrel kezdtük, aztán következett Jörg Immendorff kiállítása két évvel később, és most Georg Baselitz. Mindhárom esetben egy-egy, az adott művész munkásságában releváns kérdésfelvetés mentén határoztuk meg a kiállítás vezérfonalát. Míg Ueckernél az anyagszerű szemlélet bemutatása volt az első számú szempontunk, Immendorffnál a narratív festészet volt a középpontban, addig Georg Baselitznél az idő az a téma, ami mentén megpróbáltuk megragadni a baselitzi hatalmas életművet. Erre utal a kiállítás címe is, vagyis az, ahogy a művész az időrétegek között „ugrálva” folyamatosan dolgozik a német múlttal, és ahogy a múltnak a különböző mozaikjait beemeli a jelenbe.
 
Baselitz nyugaton egy világsztár, itthon viszonylag kevesen ismerik behatóbban a munkásságát, és nem csak őt, hanem az egész német kortárs művészetet. Holott Amerikától Kínáig, a világ nagy múzeumai és műgyűjtői kapkodnak a munkáik után. Baselitz annak a generációnak a tagja, amely azzal a traumával küzd egy életen át, hogy hogyan lehet feldolgozni mindazt, amit Németország Európa és a világ ellen elkövetett. Baselitz és jó néhány kortársa a nemzetiszocializmus kellős közepén született, majd hirtelen belekerültek az NDK-ba, egy másik diktatúrába. Ennek a generációnak a tagjai egyrészt próbálnak elszakadni németségüktől, folyamatosan felmutatják történelmüknek a csúf, a ronda, a negatív oldalait is, küzdenek vele, de mégsem képesek elszakadni tőle. 
 
– Hogyan állítottátok össze a kiállítást? Korszakok alapján? 
 
– Baselitz művészetét nehéz korszakokra bontani, hiszen egy viszonylag homogén életműről van szó; több mint hatvan éve egy konzekvens festészeti program mentén dolgozik. Általában, amikor egy életművet bemutatunk, kronologikusan állítjuk össze a kiállítás anyagát – korai korszakra, érett művekre és késői korszakra bontva az életművet. Ezzel a klasszikus szemlélettel ellentétben mi azonban éppen arra szeretnénk rámutatni, hogy Baselitzet nem feltétlenül kell kronologikusan bemutatni, mert azáltal, hogy újra és újra ugyanazokat a témákat dolgozza fel – persze mindig máshogyan –, inkább a ciklikusság határozza meg életművét, és érdekesebb, ha egymás mellé kerülnek különböző időkben készült munkái. Valójában tehát nem is kronologikus és nem is tematikus a kiállítás, sokkal inkább olyan problémafelvetések köré rendeztük a műveket, amikkel Baselitz újra és újra próbál szembenézni, és amikkel hatvan éve küzd.
 
Ilyen például a Remix, azaz az újragondolás, ami arról szól, hogy a mai kor számára aktualizálunk valami régit. Egy másik kérdéskör a német gyökerek – a tájak, ahol Baselitz gyerekkorában járt, a személyek, akikkel gyerekként találkozott – szintén egy vissza-visszatérő probléma. Vagy az alakok ábrázolásának a kérdése, ahol azt a festészeti alapproblematikát feszegeti, hogy hogyan lehet absztrahálni úgy egy alakot, hogy elveszítse az üzenet jelentőségét, és a kép mint „képtárgy” jelenjen meg. A kiállítás vége pedig az elmúlásról szól, hiszen egy lassan nyolcvanéves festőről beszélünk. Baselitz tudatosan foglalkozik az öregedő művész helyével és szerepével a fiatalabb festőgenerációk relációjában. Arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a művészek kései művei is ugyanolyan izgalmasak és aktuálisak, mint a korábbiak. A művészek kései korszaka nem feltétlenül jelent hanyatlást.  
 
– Egy nagyon termékeny művészről beszélünk, aki 79 évesen még mindig alkot. 
 
– Sőt fiatalokat meghazudtoló frissességgel alkot.  
 
– Több ezer munkája közül hogyan választottátok ki, szedtétek össze a most kiállított műveket? 
 
– A kiállítás a művésszel szoros együttműködésben valósult meg. Két évvel ezelőtt kerestük meg őt személyesen, hogy szeretnénk itt, Budapesten egy kiállítást rendezni a munkáiból, amire rögtön igent mondott. Baselitz Kelet-Németországban töltötte élete első 19 évét, majd 1957-ben végleg elhagyta az NDK-t, és átment nyugatra, ahol a mai napig él, de nagyon fontos maradt számára az a keleti környezet és az egykor ott látott világ, ahonnan származik. Az egykori NDK-t leszámítva nem volt még ilyen nagyszabású kiállítása volt szocialista országban, így Magyarországon sem. Az új megmutatkozási terület azonban mindig izgalmas és új kihívás egy művész számára. A kiállításra elsősorban ausztriai és németországi magán-, illetve közgyűjteményekből tudtunk válogatni, mert ezek voltak elérhetők.  
 
– Sőt vannak olyan művek is, amik közvetlenül a műterméből érkeztek. 
 
– Igen, azt gondolom, hogy ezek a művek igazi kuriózumai a kiállításnak, mert azok az alkotások, amelyektől a művészek soha nem válnak meg, kitüntetett helyet töltenek be az életművekben. Ezek mindig plusz értékkel bírnak, mert ezek a művész sajátjai.  
 
– Bár tizenkilenc évesen átköltözött az NSZK-ba, mennyire maradt meg keletnémet művésznek? 
 
– Baselitz mindig azt mondja magáról, hogy ő azokkal a motívumokkal dolgozik, amiket keleten látott, azokkal a tájakkal, emberekkel, azokkal az emlékekkel, amik gyerekként beivódtak a retinájába. Ilyen Drezda bombázása, amit 7 évesen élt át. 1989-ig hordozta magában az emléket, amikor egy monumentális szoborsorozatban dolgozta fel azt. A Drezdától néhány kilométerre található kis faluban, Deutschbaselitzben, ahol született – és ahonnan a felvett neve jött –, hallották a bombázást, és még a lőpor szagát is érezték. Kisgyerekként szemtanúja volt, ahogy az összekaszabolt emberek csontvázig lepusztított alakjai ott fekszenek Drezda utcáin, és mivel a férfiak a fronton voltak, az áldozatok túlnyomó többsége nőkből és gyerekekből állt. Ezt az élményt dolgozta fel a Drezdai nők című, 40 darabból álló szoborsorozattal, amiből egyet láthatunk a kiállításon. Ez a mű kitüntetett helyet tölt be a kiállításon, pontosan azért, mert annyira drámaian adja vissza mind vizualitásában, mind tartalmilag egyrészt az arctalanságot – hiszen egészen az anonimitásig összekaszabolt női fejet ábrázol –, illetve a pusztítás élményét, amit ő átélt. 
 
– Korai képeinek jellegzetes alakjai a „mocskos”, már-már visszataszítóan deformált úgynevezett Hősök…  
 
– A baselitzi hősök, a partizánok, a rebellisek, a festők, az egykori német társadalom új alakjai valójában az egykori német társadalom „antihősei”, akik megérkeznek a nagyvárosba a háború után, és próbálják megtalálni a helyüket abban a lepusztult világban, ami 1945 után Németországban volt. Az 1950-es években Berlin egy kiüresedett, szürke hely volt, az emberek bezárkóztak, és nem igazán volt kulturális élet. Ő ezekkel a provokatív képeivel mutatott tükröt a német társadalomnak: a német politika által összetört hősökkel, amibe beleértette saját magát is, szembesítette a társadalmat. Nem véletlen, hogy az első kiállítása 1963-ban Berlinben teljes kudarc volt, mert senki nem akart ezzel a témával ilyen szinten szembesülni. Két képét, köztük a ma már oly híres Kárba veszett nagy éjszaka címűt is, lefoglalta a hatóság, és azzal vádolták meg Baselitzet, hogy a művei pornográfok, provokatívak, polgárpukkasztók. 
 
– A német történelemre való reflexió mellett a német képzőművészeti hagyomány is erőteljesen jelen van művészetében. 
 
– Baselitz képeinek, így az egész kiállításnak is van egy nagyon ütős, drámai, expresszív vizualitása. Ezzel Baselitz egy erős német festészeti hagyományba ágyazódik be, ami Dürertől, Caspar David Friedrichen át a német expresszionistákon át vezet.  
 
– 1969-től készültek a fejjel lefelé fordított képei. Ezekről mit kell tudni? 
 
– A fejjel lefelé fordítással Baselitz a klasszikus képnézési szokásokat akarja megkérdőjelezni, a kereteket akarja tágítani, és arra késztet, hogy szakadjunk el attól, hogy mindig csak az üzenetet keressük a képeken. Nézzük önmagában a színeket, a foltokat, az egyes részegységeket. Baselitz a földön fest, vízszintesen, ahol pont azok a hierarchiák szűnnek meg, hogy hol van a fent és lent, középen és szélen. Vízszintesen csak autonóm részei vannak a képeknek, és igazából a kép a művész fejében áll össze, soha nem a vásznon. A fejjel lefelé nézésnek amúgy vannak korábbi példái is, például Goethe azt mondta Caspar David Friedrich képeire, hogy megfordítva is ugyanolyan jók, mint „rendes” nézetben, mert nem a forma a lényeges, hanem hogy hogyan állnak össze a színek, a formák, a perspektíva egy kompakt egésszé. De említhetjük Max Beckmannt, a német expresszionizmus egyik vezéralakját is, aki minden egyes képét megfordította, amikor elkészült, és megnézte, hogy úgy is működik-e, összeáll-e a kép.  
 
– Milyen élmény volt személyesen találkozni vele? 
 
– Érdekes, hogy a média mennyit tud rontani vagy javítani egy ember megítélésén. Baselitzről a német médiában az a kép él, hogy szigorú, zord ember. Pedig valójában egy nagyon érzékeny és nyitott személyiség, aki szívja magába az új dolgokat. Nagyon művelt és tájékozott is egyúttal, Magyarország múltjáról és jelenéről például nagyon sokat tud. Természetesen egy rendkívül öntörvényű ember, aki kritikus a világgal, de önmagával szemben is, mindenre azonnal reflektál. Hatvan éve egy konzekvens festészeti programot visz, nem érdeklik a trendek, és az sem, hogy élete első húsz-harminc éve viszonylagos ismeretlenségben telt, most pedig sztár – ő ugyanazt csinálja.  
 
– Milyen programok kapcsolódnak a kiállításhoz? 
 
Május 4-én lesz egy izgalmas pódiumbeszélgetés, ami azt a címet kapta, hogy Németországról, és a meghívott vendégek segítségével szeretnénk a II. világháború utáni Németország társadalmi kontextusában elhelyezni Baselitz művészetét. A beszélgetésen részt vesz Heinz Bude korunk egyik legnagyobb német szociológusa, aki a félelem, a hatalom által indukált társadalmi traumák feldolgozásával foglalkozik. A másik vendég Siegfried Gohr művészettörténész, aki végigkövette Baselitz pályafutását, és ő azért is érdekes, mert már a korai időktől fogva kiállította műveit. A beszélgetést a budapesti Goethe Intézettel közösen szervezzük, így ott lesz a pódiumban Michael Müller-Verweyen, a Goethe Intézet igazgatója is. Egy másik izgalmas programsorozatunk a kiállításhoz kapcsolódóan, az egy műhelyfoglalkozás, amit kéthetente szombatonként rendezünk meg, és amelyen kortárs magyar képzőművészek segítségével a látogatók is belekóstolhatnak az alkotás folyamatába, amivel egy picit jobban megérthetik, hogy mi történik a vásznon, hogyan is születnek meg a képek. Itt mindenki átélheti az önfeledt, szabad képkészítés folyamatát.  
 
A Baselitz. Újrajátszott múlt c. kiállítás július 2-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.
 
Molnár Ágnes
2017.05.02
|


Film premierek

Az igazi törődés

norvég filmdráma, 102 perc, 2017

Űrvihar

amerikai katasztrófafilm, 109 perc, 2017

Nyírjuk ki Gunthert!

amerikai akcióvígjáték, 90 perc, 2017

Négyen a bank ellen

német krimivígjáték, 96 perc, 2016

Aurora Borealis - Északi fény

magyar filmdráma, 104 perc, 2017

anyám!

amerikai horror, 115 perc, 2017

A kis vámpír

angol-dán-német animációs film, 90 perc, 2017
Játék
A Dzsungel egy elképesztő túlélőkaland története, amiben az a legmegdöbbentőbb, hogy valóban megtörtént. Emellett pedig bónuszként az egykori Harry Potter, azaz Daniel Radcliffe legnagyobb színészi átváltozását is megcsodálhatjuk.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.