„A szeretet hiánya mentett meg„ – Édouard Louis

Édouard Louis huszonegy évesen publikálta sokkoló önéletrajzi regényét, a Leszámolás Eddyvelt kiúttalan gyerek- és serdülőkoráról. A több mint húsz nyelvre lefordított könyv* monodráma változatát Leszámolás velem címmel az Orlai Produkció mutatja be Nagy Dániel Viktorral, Rába Roland rendezésében. Ebből az alkalomból kerestük meg az írót.

Kapcsolódó cikkek

– Az identitáskeresés motiválta önéletrajzi regénye megírásában?
– Nem az volt a szándékom, hogy rátaláljak egykori önmagamra, hanem egy kitalált identitást alkottam meg leszámolva a gyermekkori énemmel, Eddy Bellegueule-lel. A fő kérdésem: hogyan válhat az ember mássá, mint amivé formálták, amit a világ elvár tőle a születése óta. Az identitáskeresés számomra mindannak a feltérképezése, amit nem szabadon választottunk, hogy aztán képesek legyünk átformálni, meghaladni. 
Szociálisan többszörösen hátrányosközegből származik, ahol mindennapos volt a verbális és a testi agresszió, az alkoholizmus, a családon belüli erőszak. A falubeliek meg a szülei gúnyolták a mássága miatt. Az ebből fakadó dühöt, haragot és szégyenérzetet fogalmazta irodalommá?  
– Hosszú időbe tellett, amíg a dühömet artikulálni tudtam. A világ különböző jelzőket, szavakat aggaszt ránk, nekem folyton azt mondták, hogy te kis köcsög, buzi. Nagy erő kell ahhoz, hogy az ember több-kevesebb sikerrel függetlenítse magát a megbélyegzésektől. Eddy nem olyan, mint Billy Elliot, aki különbözőnek született, és mindent elkövet annak érdekében, hogy ezt beigazolja. Eddy teljesen normálisnak érzi magát, küzd azért, hogy olyan legyen, mint a többiek, hogy megfeleljen a környezete elvárásainak. Én sem tartottam magam különbözőnek, mint az outsider- történetek hősei, akik elmenekülnek a családjuktól. Soha nem gondoltam magamról, hogy intelligensebb, szabadabb, érzékenyebb vagyok, mint az anyám vagy a nővérem. A Leszámolás Eddyvel nem a környezetétől különböző gyerek története, hanem egy olyan srácé, aki megtanul attól különbözővé válni, mint amilyennek mások tartják őt. 
– A Leszámolás Eddyvel a francia társadalom láthatatlan szegletébe nyújt betekintést, ahol a munkanélküliség együtt jár a férfidominanciával, a kiközösítéssel, a diszkriminációval. A családját és önmagát is szinte szociográfiai megfigyelés tárgyává tette.  
– A gyerekkorom megidézésével a mélyére mentem a szegénységnek, a szegénységből fakadó erőszaknak, kiközösítésnek. A valóságot állítottam az irodalmi elképzelésem középpontjába. Gyakorlatilag egy fikciós valóságban élünk manapság. A kormányok egyfolytában hazudnak, üldözik azokat, akik leleplezik a hazugságot, mint a kiszivárogtatási botrány szereplőit, Edward Snowdent és Chelsea Manningot. Európa elutasítja a menekültek befogadását arra hivatkozva, hogy nincs számukra hely, ami merő hazugság. Fontosnak tartom, hogy az irodalom ellene menjen ennek a hazugságáradatnak, helyette a valóságot tegye megfigyelés tárgyává. Hiszem, hogy a világ valós, sürgető problémáival foglalkozó könyvek idővel arra ösztönzik az olvasókat, hogy több aktivitást, érdeklődést tanúsítsanak a környezetük iránt. Eltökélt szándékom, hogy megtörjem az irodalomról, mint menekülési útvonal a valóság elől szóló elképzelést. Mellesleg egyre inkább utat tör magának a valóságközpontú irodalom, elég csak Szvetlana Alekszijevics irodalmi Nobel-díjára vagy a norvég Knausgard önéletrajzi regényeire gondolni. 
– A meglepően sikeres fogadtatás mellett támadások is érték, sokan megkérdőjelezték az önéletrajz hitelességét. 
– Több kiadót is megjártam, mire a könyv megjelenhetett. Sokan nem akarták elhinni, hogy amit mesélek, az létezhet, túlzásnak, fikciónak tartották. Egyszerre dühös és meglepett voltam a szélsőséges reakciók miatt. Anyám mindig azt mondta, senkik vagyunk, mások szemében nem létező alakok. 
– Különös szeretet-gyűlölet viszony fűzte a szüleihez. Hogyan reagáltak arra, hogy „kiadja” az életüket? 
– A szüleim egyidejűleg szerettek és utálták a nőies gesztusaimat, a gyenge fizikumomat, a másfajta szexuális orientáltságomat. Szégyennel, társadalmi skizofréniával párosult a szeretetük. Ahogy növekedtem, férfias „értékeket”, külsőt, tulajdonságokat, dominanciát vártak volna tőlem, de miután nem tudtam megfelelni az elvárásaiknak, elutasítottak. A szülői érzelmek komplexitását jellemezte az is, ahogy a könyvemet fogadták. Apám amúgy nagyon jól reagált, huszonöt példányt vett a könyvből, és szétosztotta a barátai között. Anyám nagyon dühös volt, a szememre vetette, hogy miért teregetem ki az életüket, miért állítom azt, hogy szegények vagyunk. A társadalmi berendezkedés, amiben élünk elhiteti az emberekkel, hogy ők tehetnek a szegénységről, a szenvedésről, az őket ért erőszakról. Sokan szégyellik magukat, titkolják, elutasítják a helyzetüket. Amikor engem Eddyként zaklattak, leköptek, megvertek a falubeli fiúk, nem beszéltem róla a felnőtteknek. 
Fotó: Arnaud Delrue
Fotó: Arnaud Delrue

– Eddy számára a drámatagozatos gimnázium jelenti a kitörési pontot, elmenekül otthonról. Az ön életében is így történt? 
– Ha valaki akkor azt mondja nekem, választhatsz, maradsz a helyeden, férfivá érsz, a család büszkesége leszel vagy gimnáziumba mész, az előbbi mellett döntök. Rémes kudarcként éltem meg a szökést. A könyv írása közben jöttem rá, hogy a menekülésem megmentette az életemet. Pontosabban a szeretet hiánya mentett meg. Nem éreztem, hogy szeretnek. Amiens-ben sok hozzám hasonló, nehéz életű diákkal jártam a drámatagozatra, arabokkal, feketékkel, homoszexuálisokkal, akik szenvedtek a franciaországi rasszizmustól. A színház nem azért volt fontos az életemben, mert szerepelni akartam, hanem a befogadás miatt.  
– Párizsban szociológiából és filozófiából diplomázott. Kollektív könyvet írt és szerkesztett Pierre Bourdieu szociológusról, újabb regénye jelent meg. Az Erőszak története a Leszámolás Eddyvel folytatása? 
– Bizonyos értelemben annak tekinthető. Néhány év kihagyással, a Párizsba érkezésemtől folytatódik, és ugyanazokat a témákat érinti a homofóbiától a rasszizmuson át a kirekesztésig. A párizsi polgári közeg valójában senkit nem fogad be, aki nem tartozik a köreibe. Gyakran a szememre vetették, hogy máshonnan jövök. Azt tapasztalom, hogy a mai világ szereti a társadalmi reprodukciót, ha mindenki a helyén marad, a maga „kasztjában”. Nekem is feltették a kérdést, hogy mit keresel itt, minek képzeled magad. A szociológiának sokat köszönhetek a családi életkörülményeim, a szüleim, a gyerekkorom és nem utolsó sorban a felülről szerveződő erőszak megértésében. A szociológiai könyvek, tanulmányok olvasása során értettem meg, hogy a szüleim erőszaka egy még nagyobb erőszakból, a társadalmi kizárásból fakad, ami ellen harcolni kell. 
– A múltjával való leszámolás hozama, hogy megváltoztatta a nevét. Hogyan lett Eddy Bellegueule-ből Édouard Louis? 
– Apám hívott Eddynek. A gimnáziumban Édouardnak szólítottak, annyira burzsujok voltak, hogy nem hitték el, hogy az Eddy lehet keresztnév, nem csak becenév. A Louis nevet Jean-Luc Lagarce francia drámaíró Ez csak a világ vége című darabjának hőse után vettem fel. Egy homoszexuális íróról szól, aki hozzám hasonlóan szegény környezetben nőtt fel. Tizenkét év után felkeresi a szüleit, hogy elmondja nekik, AIDS-es, de mégsem tud róla beszélni, mert nem értenék meg. A saját életemre ismertem a történetben. Amikor megpróbáltam egy- kétszer felvenni a kapcsolatot anyámmal, zátonyra futott a beszélgetésünk. 
– Húsz nyelvre lefordították a könyvét, színpadi feldolgozások, sőt film is készült belőle André Téchiné rendezésében. Mit gondol, egyfajta szócsöve lett azoknak a fiataloknak, akik ki akarnak törni a szegénységből, az előítéletekből? 
– Nagyon örülök annak, hogy több városban, Oslóban, Berlinben, Londonban, Stockholmban és Budapesten is színpadra viszik Eddy történetét. Úgy érzem, megsokszorozódik a mondanivalója azáltal, hogy különböző művészek, színészek, rendezők hozzáteszik a saját olvasatukat. Hiszem, hogy hatása van bárminek, amit mondunk, teszünk, írunk. Amikor leülök a számítógépem elé, mindig azt mondom magamnak, olyan könyvet írj, amelyik igyekszik megváltoztatni a világot, máskülönben nincs értelme annak, amit csinálsz.
 
*Magyarul a könyv az Abo Ovo Kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben. 
Szentgyörgyi Rita
2017.05.05
|


Test-vonal 2.
Budapest, MAMŰ Galéria, szeptember 25 - 30.

56. Őszi Aukció.
Budapest, Kieselbach Galéria, szeptember 23. - október 7.

Leopold Bloom Képzőművészeti Díj 2017.
Budapest, Új Budapest Galéria, szeptember 23. - november 12.

Játék
„All you need is love” énekli a Beatles 1967-ben nemcsak koncerteken, a rádióban, de már a televízióban is. Az első egész világot behálózó élő tévéközvetítést több mint négyszáz millióan nézik izgatottan a Földön.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.