Kedvenc helyek

„Ha valaki Mick Jagger után kapja a nevét, nincs túl sok választása” - The Pretty Reckless

A Pesti Est exkluzív interjúja
Taylor Momsen nem szívesen mesél Gossip Girl-ös múltjáról, közel tíz éve működő rockcsapatáról, a The Pretty Recklessről viszont annál inkább. Szigetes koncertjük előtt beszélgettünk vele és az együttes dobosával, Jamie Perkinsszel.

A négytagú New York-i Pretty Reckless 2009-ben

 

alakult meg.

 

A frontasszony, Taylor Momsen a Grincsben is játszott.

 

Idén elnyerték az APMAs legjobb hardrock bandája díját.

Taylor, tizennégy éves voltál, szinte még gyerek, amikor elindítottad a zenei karriered. Mennyire volt konkrét elképzelésed arról, hogy milyen zenét szeretnél csinálni? 
 
T.M.: Egyértelmű volt számomra. Rock and rollt! 
 
Honnan jött a rock and roll iránti szenvedély? 
 
T.M.: Egyértelműen apámnak köszönhetem e műfaj iránti szenvedélyemet és a zenéhez való kötődésemet. Ha látnád a házunkat, egyből értenéd. De elég, ha csak azt mondom, hogy mivel ugyanazon a napon (július 26-án – a szerk.) születtem, mint Mick Jagger, róla kaptam a középső nevemet, ami Michel, röviden Mick. Szó szerint attól a naptól, hogy megszülettem, olyan zenéket hallgattam, mint a Beatles, a Led Zeppelin, a Who, a Soundgarden, az ACDC, az Oasis… A legeslegelső koncert, amin életemben voltam egy Chuck Berry-koncert volt, mert St. Louisban születtem, és gyakorlatilag abban az utcában laktunk, ahol a klubja volt. 
 
Jamie, bár Ben Philips gitáros, Mark Damon basszusgitáros és te korábban már játszottatok egy zenekarban, Taylorral mégis egy producer hozott össze titeket. Mikor váltatok igazi zenekarrá? 
 
J.P.: Szerintem azonnal. Valahogy már a legelső próba alatt, ahogy összejöttünk négyen, azonnal működött minden. Az első szám, amit együtt elkezdtünk csinálni a Light Me Up volt, és ahogy Ben és Taylor elkezdték „összehangolni a húrokat”, valahogy azonnal azt éreztük, hogy működni fog. 
 
Nagyon gyorsan elkészült az első lemezetek, a 2010-es Light Me Up, amivel hosszan turnéztatok. Amellett, hogy zeneileg működött a dolog, kicsit családdá is váltatok? 
 
T.M.: Igen, tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint egy család, ami egy nagyon szerencsés és ritka dolog. 
 
Amikor az előző lemezeteken, a Going to Hellen dolgoztatok, a stúdiótokat gyakorlatilag elpusztította a Sandy hurrikán, és tönkrementek demóitok, felszereléseitek. A tavaly megjelent Who You Selling For alatt nem történtek veletek hasonlóan izgalmas dolgok? 
 
T.M.: Szerencsére nem! Azt hiszem, a legnagyobb különbség a két anyag között egyrészt, hogy már majdnem tíz éve együtt zenélünk, és valahogy minden sokkal gördülékenyebben megy, a másik pedig, hogy ez volt az első alkalom, hogy behoztunk vendégzenészeket is. 
 
J.P.: Szerintem ezen az anyagon sokkal több az élő zene. Sokkal inkább arról szól, hogy összejön egy csomó zenész és együtt zenélnek egy szobában, visszajelzéseket, inspirációkat adnak egymásnak. 
 
T.M.: Igen, és egy csomó olyan dal van, ami az első felvételből készült. Például a Take Me Down, ami a lemezről elsőként kijött single, és konkrétan egyetlen egy felvételből készült, ahogy Ben és én együtt zenélünk a stúdióban.  
 
J.P.: A gitár és az ének tulajdonképpen a „vezérhang” felvételből készült, amit azért szoktak megcsinálni, hogy nagyjából tudjuk, milyen lesz a dal, de annyira jól sikerült, hogy nem cseréltünk le. 
 
Az Oh My God, egy keményebb, metálos szám, de szerintem az egyik legjobb dal a lemezről...
 
T.M.: Tényleg? Nekem is az egyik kedvencem. Az a szám egyszer csak kijött belőlem, mint egy tudatfolyam, úgy írtam meg. Talán furcsán hangzik, de olyan volt, mint egy ballada, mint egy Bob Dylan-dal, egymás után jöttek a versszakok, és csak jöttek és jöttek… Mentem a hatoldalas dalszövegemmel, mire mondták a többiek, hogy ez egy kicsit irreális, és jó lenne, ha kiválasztanám a kedvenc részeimet.  
 
Taylor, egyszer azt nyilatkoztad, hogy a turné alatt nem szerettek számokat írni. 
 
T.M.: De most rengeteg új dolog van! 
 
J.P.: Ben és Taylor folyamatosan dolgoznak az ötleteiken és írják az új számokat. 
 
Az új lemezzel már majdnem fél éve turnéztok, változik a hozzáállásotok a dalokhoz? 
 
J.P.: Szerintem minden folyamatosan változik, ahogy az ember turnézik és játssza a számait.  
 
Ezek lehet, hogy csak mikroszkopikus változások, de a dolgok mindig a saját útjukat járják. 
 
T.M.: A számok állandóan alakulnak, mert megírsz egy dalt, és egészen addig nem igazán látod át, hogy milyen is az, míg el nem kezded játszani. Ezután viszont már tudsz egy kicsit reflektálni rá, vagy kicsit más szemszögből tekinteni rá. Mindegyik dal a maga módján értékes számunkra, de még ugyanahhoz a dalhoz is minden alkalommal más és más érzések társulnak. Játszod őket, változtatsz rajtuk, újra játszod, aztán egyszer csak megunod őket… (nevet) 
Molnár Ágnes
2017.08.17
|


Játék
„All you need is love” énekli a Beatles 1967-ben nemcsak koncerteken, a rádióban, de már a televízióban is. Az első egész világot behálózó élő tévéközvetítést több mint négyszáz millióan nézik izgatottan a Földön.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.