Forog tovább - Interjú Tenki Rékával és Szervét Tiborral

Az Örkény Színház és a Thália Színház művészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Idén mindkettőjüket krimiben láthatjuk a filmvásznon. Forgatási élményekről, rendezőkről beszélgettünk velük, és hogy mennyire nem lehet tudni, mi lesz egy film végkimenetele és sorsa.
Tibor, néhány hónapja mutatták be A tökéletes gyilkost és augusztus végétől látható a Fiú a vonaton című film, ami szintén krimi. Megnézted őket? 
 
Szervét Tibor: Bevallom, egyiket sem láttam, de még a Csak színház... egyetlen epizódját sem, annyira nem érek rá mostanában. Azt hiszem, nem is szeretem visszanézni a saját filmjeimet, mert a film annyira megváltoztathatatlan. Amikor az ember leül megnézni valamit, amiben szerepel, akkor csak arra koncentrál, hogy ő maga milyen, és az úgy nem az igazi. 
 
Réka, novembertől megy a mozikban a Budapest Noir, ami az első kosztümös filmed, és az idei év egyik legnagyobb költségvetésű produkciója. Milyen élmény volt a forgatás? 
 
Tenki Réka: Biztos közhelyesen hangzik, de tényleg jó érzés belehelyezkedni egy másik korba. Például azért is voltam hajlandó levágatni a hajamat, mert azt gondoltam, ha a kor divatját így tudjuk a leghűebben megjeleníteni, akkor legyen. De ehhez az kellett, hogy nagyon higgyek ebben a történetben. Nézőként is azt szeretem, amikor látszik, hogy mennyire igényesen csináltak meg egy filmet. A Budapest Noir esetében maximálisan ezt éreztem. Fantasztikusak voltak a jelmezek, a berendezés, minden részletet nagyon gazdagon kidolgoztak, és ha azt látod, hogy körülötted mindenki így dolgozik, az nagyon ösztönzően hat, és te is megpróbálsz mindent beletenni. 
 
A forgatás alatt mennyire lehet érezni, hogy milyen lesz a film végeredménye? 
 
Sz.T.: A legjobb és klasszikus példája annak, hogy mennyire nem lehet tudni, milyen lesz egy film, a Casablanca. Hetvenhatszor írták át a forgatókönyvet, a színészeknek reggel újra kellett tanulniuk, amit előző este megtanultak, Bogart egy fejjel alacsonyabb volt, mint Ingrid Bergman, és a legendák szerint az utcai jeleneteknél árkot kell ásniuk. Az egész forgatás totál téboly volt, mindenki kétségbe volt esve… De szerintem végül a világ egyik legjobb filmje lett. Szóval egyáltalán nem lehet tudni, hogy egy film milyen lesz. Még a Valami Amerikánál sem tudtuk. Nagyon jó volt a csapat és a hangulat, de erre a sikerre szerintem senki nem számított. 
 
T.R.: Ez azért van, mert nagyon sok minden befolyásolja. Hiába nagyon jó a forgatókönyv, a szereposztás és a gárda, ha valami mégsem úgy jön össze. Aztán ott van még a vágás, amivel egy egészen új filmet lehet összerakni. 
 
Sz.T.: A vágás gyakorlatilag újrarendezése egy filmnek, és a színészeknek végképp semmilyen rálátásuk nincs arra, hogy abból mi fog kisülni. Ebből a szempontból egy jó színész a színházban sokkal inkább a kezében tudja tartani az eseményeket. 
 
T.R.: Mindennek annyira passzolnia kell, és utána még jön a reklám, hogy eljut-e egyáltalán a nézőkhöz a híre, és be tudjuk-e hívni, mondjuk, egy magyar krimire a nézőket. Például szerintem A nyomozó isteni film volt, iszonyatosan jó krimi, és mégsem ért el akkora közönséget. 
 
Sz.T.: Nekem a Parkoló volt ilyen. Szerintem a premierközönségen kívül senki se látta, pedig egy súlyosabb történettel bíró, érdekes alkotás, amit nagyon szerettem, és többre lehetett volna érdemes. 
 
Tibor, a Fiú a vonaton című filmben amerikai rendezővel dolgoztál. Azon túl, hogy angolul kellett beszélni – bár ez a filmből ítélve nem jelentett gondot –, miben volt más ez a tapasztalat? 
 
Sz.T.: A legnagyobb élmény az volt, hogy Roger (Roger Deutsch, a film társszerzője és rendezője – a szerk.) annyira jó fej volt és kooperatív. Mindig élmény, ha egy munka során azt érzi az ember, hogy nem egy „én megmondom, te pedig csinálod” viszonyról van szó, hanem komoly és értelmes közös munka zajlik. Rogernek megvolt a terv a fejében egy furcsa, időugrálós krimiről, én pedig nagyon örültem, hogy a semmiből előkerült egy ilyen munka. Abszolút pozitív élmény volt, persze fogalmam sincs róla, hogy milyen lett a végeredmény.  
 
Van olyan, hogy egyáltalán nincs rálátásotok a filmre? 
 
T.R.: Nekem számtalan ilyen volt. Például a Nyomozóban kaptam egy jelenetet, ami egy álomkép volt, de nem tudtam, hogy mi vagyok, és mit jelent mindez. Ráadásul greenboxban vettük fel, azt sem tudtam, hol vagyok. Megérkezett Anger Zsolt, akitől főiskolásként rettegtem, egy szót nem értettem az egészből, és csak amikor később megnéztem a filmet, akkor esett le, hogy mit miért kellett csinálnom. Enyedi Ildi Testről és lélekről című filmjével is így voltam kicsit. Abban összesen négy forgatási napom volt, így nem láttam át az egészet, és igazából Ildin és a két főszereplőn, Borbély Alexandrán és Morcsányi Gézán kívül, akik együtt lélegeztek a film megszületésével, nagyon kevesen sejtették, hogy milyen lesz a film atmoszférája és világa. Még azt sem tudtam, hogy a karakterem mit ad a filmhez. Persze tudtam, hogy mit kell csinálnom, de azt, hogy ez mit jelent majd a vásznon, arról fogalmam nem volt. Pont azért fantasztikus, ha a rendező jól tud irányítani, mert akkor képes kihozni belőled azt, amit látni szeretne. Nagyon izgalmas volt Ildivel dolgozni, szabadjára enged és mégis nagyon finoman tud vezetni. Volt egy jelenet, amikor szólt, hogy egy másodperccel később nézzek le, ami banálisnak tűnik – és nagyon kellett koncentrálnom, hogy pont akkor nézzek le, amikor kell –, de visszanézve, én is rádöbbentem, hogy az a másodperc mit jelentett. 
 
Sz.T.: Nézőként hatalmas élmény volt számomra a Testről és Lélekről! Nem is emlékszem, hogy láttam volna olyan magyar filmet, ami a költészettel és a varázslattal ilyen mély rokonságban van, és mégis érthető, és tökéletesen beletalál a nézők szívébe. Több mint 70 ezren látták, amit kevés magyar művészfilm mondhat el magáról. Tényleg gyönyörűen megfogalmazott történet. 
 
Most forgatjátok a Csak színház és más semmi harmadik évadát. 
 
T.R.: Én ebben az évadban már nem szerepelek, de azt a sorozatot például nagyon igényes és jó dolognak tartom. 
 
Sz. T.: Én nagyon szeretem, pláne most, hogy már a harmadik évadot forgatjuk, és az ember végre jó komfortosan elhelyezkedett a karakterében, amiben már sokkal árnyaltabban és izgalmasabban tud gondolkodni. Már el lehet töprengeni az apró finomságokon – azon, hogy valaki hol izgul, hol leplezi, hogy izgul, és ezek lehet, hogy marhaságnak tűnnek, de ilyesmikből áll össze maga az élet is. És ha az embernek szerencséje van egy szereppel ennyire jóban lenni, akkor a szerep is ilyesmikből állhat össze, és akkor nem lesz az egész egy elsőolvasatos közhelykupac, amire sokszor rá vagyunk kényszerítve. 
 
Dénes szerepét eleve rád írták, nem? 
 
Sz.T.: Alapvetően igen. Azt hiszem, hogy mást is megnéztek, de igen.  
 
Hallottam, hogy volt olyan nap, amikor a forgatásról estél be egy darabba. 
 
Sz.T.: Igen, az jópofa volt. Az utolsó forgatási nap volt tavaly, és viccelődtem, mert volt egy három és fél órás lyuk, mondtam a többieknek, hogy halkan dolgozzanak, mert én ott hátul aludni fogok. Majd egyszer csak megjelent az asszisztens, és azt mondja nekem komoran, hogy „Tibor, gyere velem, légy szíves!” Majd közli velem, hogy „Tibor, neked most előadásod lesz a Tháliában”. 18.58-kor! Ilyenkor az ember agya helyett elkezd működni egy processzor, és egytized másodperc múlva tudtam, hogy semmi baj nem lehet, mert úgyis 20 perccel később lépek színpadra, kicsit majd csúsznak a kezdéssel stb. Eközben pedig, mint egy kitágult idődimenzióban zajlottak az események, rohantam le a lépcsőn, mikroport le, autóba be, odaérés igen, hőstenorjelmezbe be. Az előadás végén smink le, Dénes jelmez vissza, autóba be, visszaértem a forgatásra és folytatódhatott a forgatás hajnali 5-ig. 
 
Ha nem saját film, akkor mit néztek szívesen?  
 
T.R.: Nemrég végignéztem az Aranyélet két évadát, és isteni volt, nagyon élveztem. Ilyenkor az emberben van egy kis irigység, hogy jaj, de jó, én is benne szeretnék lenni egy ilyen sorozatban. És hogy van értelme magyar filmeket csinálni, mert ilyen a végeredmény. 
 
Sz.T.: Nagyon szeretem a Marvel-filmeket, mert túlmennek a ráció határain. Ezek a mesék arról szólnak, hogy mi van az ész birodalmán túl, és minden ember, még a tudósok is megfordulnak az ész birodalmán túl, mert az ész igazán fontos dolgokat nem bír megoldani. Engem egyébként is az érdekel, hogyan tud a művészet, a film, a színház vagy az irodalom az embereknek abban segíteni, hogy saját megoldási készletüket gyarapítsák. 
 
Molnár Ágnes
2017.09.12
|


Játék
„All you need is love” énekli a Beatles 1967-ben nemcsak koncerteken, a rádióban, de már a televízióban is. Az első egész világot behálózó élő tévéközvetítést több mint négyszáz millióan nézik izgatottan a Földön.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.