Izommunka – Interjú Lux Ádámmal és Hajdu Istvánnal

Az Újszínház és a Madách Színház művészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
A két népszerű színésszel a hang szerepéről beszélgettünk a szinkron, a zenés és a prózai darabok kapcsán, de előkerült a művészi beszéd kérdése és néhány anekdota is.
Ádám, egy interjúdban azt nyilatkoztad, hogy a rendszeres szinkronizálásnak a színpadon is óriási hasznát veszitek. 
 
Lux Ádám: A szinkron nagyon sokat segít abban, hogy az ember tisztában legyen a saját hangjának a kvalitásaival. Mivel szélsőséges figurákat alakítunk, a színpadon még fontosabb, hogyan használjuk a hangunkat. Az, hogy az ember merjen halk lenni egy nagy színházban, csak a plasztikus beszéden múlik. A kis színházban viszont pont az a feladat, hogy úgy tudjunk visszahalkulni, hogy közben a jelenet energiája ugyanaz maradjon.  
 
Előfordult már, hogy valakitől kölcsönöztetek egy hangot vagy hangsúlyt? 
 
L.Á.: Önkéntelenül hatnak az emberre mások, és szerintem egy színész időnként akarva-akaratlanul magáévá tesz egy-egy hangsúlyt, hanglejtést. 
 
Hajdu István: Évekkel ezelőtt a Mezítláb a parkban című darabot próbáltuk a Játékszínben. A színpadon szünet volt, és a büfében éppen a darab filmváltozata ment, amiben Robert Redford magyar hangja Tahi Tóth László volt. Döbbenten hallgattam, „úristen, én Tahi Tóth hangján beszélek a darabban”. Sokat játszottam Lacival a Vígszínházban, és sokat loptam tőle, ő pedig egyszer bevallotta, hogy ő pedig Págertől lopott. 
 
Nem idegen ma már a művészi beszéd a színpadon? 
 
H.I.: Ebből a szempontból mintha kicsit átestünk volna a ló túloldalára. Manapság – amikor az emberek olyan tévésorozatokhoz vannak szokva, amikben nem is színészek játszanak – ha egy néző beül a színházba, és mi megpróbálnánk túlságosan is artikulálva beszélni, annyira idegen lenne a fülének, hogy azt mondaná, modoros hazugság. A mi időnkben Montágh Imre és Ságodi Gabriella tanítottak beszédtechnikát, Fisher Sándor művészi beszédet, de említhetném Sinkó Lászlót is, akitől a legtöbbet tanultam a színészi technikáról. Egyszer reggel megkérdeztem tőle, hogy „tanár úr, ma Übü lesz. Ilyenkor mit csinál a tanár úr?” „Mi az, hogy mit csinálok? Készülök az esti előadásra!” – válaszolta, és fel volt háborodva, hogy képzelem, hogy bármi mást is csinálna az Übü király előtt. Úgy készült egy előadásra, hogy délután négykor kiment a Margitszigetre, futott egy laza szigetkört, és közben hívta elő a hangját: hö-ha-hö-ha-hö-ha. 
 
Játszotok musicalekben és prózai darabokban. A hangnak melyik a megterhelőbb? 
 
H.I.: Én igazából prózai színész vagyok, aki időnként belekeveredik zenés darabokba, mert valakinek jól kell elmondania a prózát is, hogy a nézők nevessenek rajta, de hogyha énekelni kell két sort vagy egy duettet, az sem okoz különösebb gondot. 
 
L.Á.: Óriási különbség van előadás és előadás között. A Gyöngyhajú lányban próza is van, énekelünk is, és mégsem olyan megterhelő. De van olyan prózai előadásom, amiben „csak” beszélek, viszont a vége egy őrjöngő monológ, ami után másnap reggelig kell regenerálódnom. De ez is edzettség kérdése. Ha valaki 28-szor játszik havonta, mint Steve, annak folyamatosan edzésben van a hangja.  
 
Volt már hangproblémátok? 
 
H.I.: Igen, de azt mindig a lelkiállapotomra lehetett visszavezetni, mert vagy rosszul próbáltam, vagy nem esett jól benne lennem valamiben, vagy vitám volt a rendezővel. A kimondatlanság, az elfojtás a toroknál jelentkezik. Befeszültem, görcsösen játszottam, ami előbb-utóbb visszarúg. Fiatalabb koromban többször is megtörtént, hogy vagy azért, mert mentálisan annyira elfáradtam a próbafolyamat végére, vagy magától a félelemtől elment a hangom a bemutatóra. Ez tulajdonképpen izommunka, és Ságodi Gabi is mindig azt mondta, hogy: lazítani, lazítani, lazítani! 
 
L.Á.: Ismertem egy fantasztikus foniáter orvost, Balázs Boglárkát, aki már sajnos nyugdíjba ment, de nagyon sokan jártak hozzá a szakmából. Montágh Imre és Ságodi Gabi beszédtanárok mellett ő tanította meg, hogyan kell ellazulni, hogyan tudjuk megelőzni azt, hogy a feszültséget átvigyük a torkunkra. De egyszer nekem is volt egy hasonló élményem. Kaposváron Ascher Tamás rendezésében énekeltem a Luxemburg grófjának a címszerepét, ami gyönyörű, de nagyon megterhelő komolyzenei anyag. Majdnem sikerült megúsznom, de két nappal a premier előtt mégis infúzióban kaptam a kalciumot, aminek természetesen szintén az izgalom, a feszültség volt az oka. Az első nagyzenekari próbánál kimentem, hallottam, ahogy a zenészek hangoltak, és egyszer csak belém nyilallt: most azért hangol az egész zenekar, hogy engem kísérjen. 
 
Ádám, szinkronszínészként mennyire kell követned az eredeti színész karakterét, beszédstílusát, tempóját? 
 
L.Á.: Az is része a szakmának, hogy a fülesben hallott eredeti szöveg ne vigyen el, vagy csak annyira, amennyire megengedhető. Egy dél-amerikai szappanoperában annyira túlzó a megformált figura, hogy abból mindig le kell faragni, ami sokszor nem könnyű feladat. Számomra minden szinkronmunka másfajta kihívást jelent, például nagyon szeretem A mentalistában Simon Bakert, hiszen egy első osztályú színészt boldogan követ az ember. De említhetném Kenneth Branagh-t, Johnny Deppet. Jó színészt szinkronizálni komoly szakmai kihívás. Korábban szinkronizáltam egyszer Robert Downey Jr.-t, és sokszor háromszor is megnéztem egy-egy tekercset, mielőtt elkezdtük a munkát. 
 
Már ha lehetőség van rá. 
 
H.I.: Igen, én például utálom benne, hogy vagy csak egy szürke valamit látsz, amire rá van írva, hogy HBO property, vagy csak az a figura éles, akit szinkronizálsz… Előfordult, hogy ment a film a tévében, amit szinkronizáltam, és mondtam, hogy jé, ennek színe is van?  
 
L.Á.: Az évek során rengeteg filmet szinkronizáltam, és többször előfordult már, hogy hazamentem egy előadás után, bekapcsoltam a tévét… „Jaj, de jó, valami repülős történet megy, azokat úgyis szeretem, mert vagy lezuhannak benne, vagy nem…” És hallom, hogy a főszereplő magyar hangja Lux Ádám… Pedig az életemre megesküdnék, hogy ezt az embert soha nem láttam, nem hallottam. Majd végigizgulom a filmet, hogy végül is lezuhan-e a repülő. 
 
Régóta ismeritek egymást.  
 
H.I.: Ádám a főiskola után, ’87-ben szerződött Debrecenbe, ahol akkor gimnazista voltam az Ady Endre Gimnáziumban. Az a Horvai-osztály, akik közül Ádám mellett többen is lejöttek Debrecenbe, nekünk példaképek voltak! Ötvenszer láttam Ádámot a Padlásban. Nem tudom, ma milyen lenne, de akkor meghatározó élmény volt. 
 
Miben láthatunk titeket a következő évadban? 
 
L.Á.: Most nagyon boldog vagyok, mert szeptembertől forgatok egy tévéfilmet, ami a reformáció éve kapcsán Kálvin János és Loyolai Szent Ignác hitvitájáról szól. A színpadon pedig lesz egy izgalmas királydráma az RS9-ben, ahol eddig még nem játszottam, csak rendeztem. 
 
H.I.: A Madáchban Woody Allen Hatalmas Aphroditéjét kezdjük majd próbálni Valló Péter rendezésében, illetve a Színházak Éjszakáján a nyári Shakespeare-fesztiválon bemutatott #Shakespeare Live című darabot adjuk elő állandó társammal, Magyar Attilával. A kicsit Monty Python-stílusban, kicsit komolytalanul előadott Shakespeare életéről szóló előadás érdekessége, hogy a Facebookon is lehet majd követni, és az otthonülő nézők is beleszólhatnak az eseményekbe. 
 
Molnár Ágnes
2017.09.12
|


Játék
New York, Párizs, Tokió és London után Budapesten is megrendezésre kerül a Felabration, a legendás nigériai zenész és emberjogi aktivista, Fela Kuti munkássága előtt tisztelgő emlékest.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.