A világot jelentő deszkák – Interjú Keresztes Tamással és Kálid Artúrral

A Katona József Színház és a Trafó művészével a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Díszlettervezésről, az előadások látványvilágáról, audiovizuális kísérletekről és összművészeti darabokról is beszélgettünk Keresztes Tamással és Kálid Artúrral.
Színészként mennyire fontos számotokra a díszlet, az előadások képi világa? 
 
Kálid Artúr: Egyértelműen fontos, hogy a színpadon az ember tudatában legyen annak, hogy nemcsak egy lélek, egy hang, egy tekintet, hanem egy test, egy fizikum, és ebben az értelemben minden mindennel összefüggésben van. Ahogy a testek is viszonyulnak egymáshoz, a díszletben, a berendezésben is előfordul, hogy valami nem jó ott, ahol van, ami azt jelenti, hogy valami nem működik. Nagyon nehéz díszlet nélküli térben létezni, mert ott az ember csupasznak, kiszolgáltatottnak érzi magát. Klasszikus színházi közegben az ember jelzésben próbál addig, míg minden elkészül, és a helyére kerül. 
 
Keresztes Tamás: Általában a bemutató előtt egy-másfél héttel érkezik meg a díszlet, és nekem az mindig új lendületet ad. Nagyon szeretem azt a pillanatot, mert mindaz, ami egészen addig csak a fantáziánkban létezett, egyszer csak valóban ott van. Ugyanennyire fontosak a jelmezek is… 
 
K.A.: Sőt még a világítás is iszonyú sokat tud segíteni, mert az addigi, mondjuk neonfény helyett megteremtődik a színház hangulata. 
 
Tamás, a Bodó Viktor rendezte Egy őrült naplójának a díszletét te tervezted. Számít, hogy a saját magad által megálmodott térben játszhatod ezt a monodrámát? 
 
K.T.: Talán nem is az a leglényegesebb benne, hogy a saját díszletemben játszhatok, hanem az a folyamat, ahogy az előadás létrejött, és aminek része volt az is, hogy a díszletet megterveztem. A darab megszületését másfél éves elmélyülés előzte meg, aminek során elég időm volt arra, hogy a három fordításból összegyúrt, minimálisan átírt szövegen, a díszleten, az apró részleteken gondolkodjam. Nagyon sokat segített, hogy a díszlet már az első próbán állt, és már akkor, jelmezben, kicsit bevilágítva, az elejétől a végégig elmondtam a szöveget. Sokat kísérleteztünk Viktorral, és a zenei betétek is a próbák alatt születtek meg, amiben Kákonyi Árpád volt nagy segítségemre; improvizáltunk, és ő időnként rámutatott egy-egy motívumra, amit szerinte érdemes megtartani.  
 
A díszlet tulajdonképpen a színpad közepén felállított, körülbelül 3x2 méteres miniszínpad, Popriscsin szobája. A leszűkített mozgástér nehézséget jelent vagy épp ellenkezőleg, hozzáad a darab mondanivalójához? 
 
K.T.: Meg kellett szokni a teret, de tulajdonképpen jókat adott hozzá. Például attól, hogy lejt a színpad és a hajópadló tele van résekkel, már a járásom is megváltozott. Ebből a szempontból nagyon fontos volt, hogy már az első próbán állt, mert közben megtanultam használni. 
 
Ez volt az első díszletterved. Volt esetleg olyan ötleted, amit a díszletkészítők nem tudtak kivitelezni? 
 
K.T.: Szerintem nem volt. Nagyszerű díszletgyártók dolgoztak rajta, akik rendkívül mívesen készítették el minden részletét. Hatalmas élmény volt kijárni a mesteremberekhez, koordinálni a feladatokat, és látni, ahogy megszületik az, amit elképzeltem. Például van egy teljesen elrajzolt szék, amit az asztalos pontosan úgy csinált meg, ahogy le volt rajzolva. Tényleg tökéletes lett.  
 
Hogy jött, hogy loopert használj a darabban? 
 
K.T.: Régóta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer a színpadon színészként használhassak loopert, mert általában zenészek használják. Nagyon élvezetes, ahogy ezzel a szerkezettel akár egy kis kórusművet is fel lehet építeni. 
 
Artúr, szerepelsz a TÁP Színház készülő Utas és a holdvilág playback-előadásában, ami izgalmas kísérletnek tűnik. Mit lehet elárulni róla? 
 
K.A.: Ez az első alkalom, hogy Vilivel (Vajdai Vilmos – a szerk.) dolgozom, és ez egy ezerfelé ágazó előadás, aminek most még nem látom át az összes részletét. Ami a látványt illeti, lesznek benne filmrészletek, rengeteg videotechnika, montázsok… Egy hatalmas videotechnikával, látvánnyal foglalkozó stáb dolgozott rajta egész nyáron. Egyelőre nincs díszlet – a jelenlegi állás szerint vagy lesz, vagy nem lesz. Talán lesz egy felhajtható autó, ez most még nagyon képlékeny. Az viszont biztos, hogy epikus előadás lesz, aminek az alapja egy korábbi, részletekben leadott rádiójáték, rengeteg zenével, a teljes hossza közel öt óra.  
 
Tamás, annak idején szerepeltél a TÁP Színház Keresők című előadásban, aminek ugyanígy egy rádiófelvétel szolgáltatta a hanganyagát. Milyen élmény volt „némán” játszani? 
 
K.T.: Számomra nagyon érdekes játék volt, mert ahhoz, hogy jól működjön, meg kellett tanulni és pontosan be kellett gyakorolni a másik színész által elmondott szöveget, annak a dallamát, ritmusát. 
 
K.A.: Igen, a próbák alatt azt látom, hogy van, akinél ez már most iszonyatosan jól működik. Nekem nem annyira egyszerű, egy kicsit azt érzem, hogy nehezen tudom felvenni Halász Péter beszédtempójának a ritmusát, mert elképesztően és néha pofátlanul bánik az idővel. 
 
Tamás, más TÁP Színház-as produkciókban is szerepeltél. Hogyan emlékszel vissza ezekre? 
 
K.T.: Jóleső érzéssel tölt el, ha visszagondolok azokra a TÁP Színház-as megmozdulásokra, amikben benne voltam. Vilinél általában küzdelmes út vezet a bemutatóig, onnantól viszont rendkívül élvezetes játszani az előadásokat, mert mindig nagyon jó csapattá válik az összetoborozott gárda. Aki ráér, annak muszáj ott lennie a próbákon, és talán pont emiatt az összeköltözős érzés miatt alakul ki egy nagyszerű közösség, amiben az ember azt érzi, hogy jó odatartozni.  
 
Artúr, neked ilyen lehetett a Bárka Színház, ahol sok évig társulati tag voltál. 
 
K.A.: Azon a történeten a mai napig nagyon nehezen tudom túltenni magam. Valószínűleg pont azért, mert egy kicsit periférián lévő színház volt, bátrabban és felszabadultabban lehetett dolgozni, létezni. Nem volt rajtunk állandó nyomás, közben a színház mégis megkapta a figyelmet, jártak a nézők, szerette a szakma. Ha valami hiányzik az életemből, akkor az a fajta társulat, ami ott volt. 
 
Az Átriumban játszol Duda Éva Frida című előadásában, ami az Utas és a holdvilághoz hasonlóan összművészeti előadás, zenével, tánccal, videotechnikával… 
 
K.A.: Abban az előadásban is átéltem a közösségi alkotás élményét. Valahogy mindig is azokban a munkákban éreztem igazán jól magam, ahol akármennyire pici ötlettel is, de bele lehet szólni a végeredménybe. A darab nagyon fontos volt Éva számára, mégis meghallgatta az ötleteinket. Mivel duplázva voltam benne, kívülről is meg tudtam nézni, és tényleg csodálatos, látványos előadás. Káprázatos lehetőségek vannak a videotechnikában, a montázsban, és nagyon izgalmas, hogy például egy odavetített kórházi rács mennyire meg tud változtatni egy jelenetet. 
 
Van olyan előadás, aminek nagyon szeretitek a díszletét vagy a látványvilágát? 
 
K.A.: A Bárkában Jorma Uotinen rendezésében ment a Piaf, Piaf című darab, annak a terét nagyon szerettem. Tulajdonképpen üres tér volt két forgóajtóval, ami iszonyú sokat adott a darabhoz fényjátékban, mozgásban. Ezenkívül kicsit raktárjelleggel volt még benne pár asztal és egy babakocsi. Szerintem rendkívül jó tér volt. 
 
K.T.: A legutóbbi jó élményem díszlettel kapcsolatban a Kamrában futó Bádogdob című előadásé. Úgy tűnik, vonzódom a kicsit megkopott, lekoszlott díszletekhez… 
 
 
 
Molnár Ágnes
2017.09.13
|


Játék
New York, Párizs, Tokió és London után Budapesten is megrendezésre kerül a Felabration, a legendás nigériai zenész és emberjogi aktivista, Fela Kuti munkássága előtt tisztelgő emlékest.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.