A színházban nem lehet átkapcsolni – Interjú Fésűs Nellyvel és Lovas Rozival

A Vidám Színpad és a Radnóti Miklós Színház színészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Dolgoznak színházban és tévés produkciókban is, nem félnek a kihívásoktól, a küzdelmes szerepeket is szeretik.
Mindketten tévéztek is és színházban is játszotok. Melyik áll közelebb hozzátok? 
 
Lovas Rozi: Nem tudnám összehasonlítani a kettőt. Bár ugyanaz a gyökerük, teljesen más műfajok, amikben másféle eszközökkel, más ritmusban és időintervallum alatt dolgozunk. Míg a filmnél sokszor nem is tudod, melyik felvétel kerül végül a végtermékbe, a színházban egy alkotói folyamaton keresztül létrehozunk egy produktumot, amit aztán folyamatosan újra és újra elő kell állítani – ebben ez az igazi kihívás. Ha a színpadon egyszer jó voltál, az még nem jelenti azt, hogy a következő alkalommal is az leszel. 
 
Fésűs Nelly: Én igazán nem tudok különbséget tenni a kettő között. Talán a színház emberibb, ez az egy dolog, ami miatt a színház felé húz a szívem, mert az egy társasjáték a közönség és a színészek között, míg a film egyoldalú dolog, ahol nem kapsz visszajelzést, csak a rendezőtől vagy az operatőrtől. A színház viszont egy interakció, ahol azonnali választ kapsz. 
 
Melyiknél számít jobban, hogy milyen a csapat? 
 
F.N.: Szerintem teljesen mindegy, hogy színház vagy film, vagy jó társasággal dolgozol vagy nem jó társasággal. 
 
L.R.: Igen, ez vagy működik, vagy nem. A film esetében a stábban a különböző feladatokat ellátó emberekkel nem feltétlenül kell érintkeznem. Azt kevésbé tekintem csapatmunkának, mert én is elvégzem a dolgomat, és a másik is. A színházban ez nyilván más, mert közösen csinálunk egy élő műsort. Mindenki legkésőbb fél hétre megérkezik, akarva-akaratlanul találkozunk egymással, és kialakul valami kémia az emberek között, míg egy filmnél van olyan szereplő, akivel nem is találkozom, mert nem egyszerre forgatjuk a jeleneteinket. Viszont a filmnél is elengedhetetlen az együtt játszó színészek közti kémia, mert bizonyos pillanatoknak a nüánsznyi részét is rögzíti a kamera, és azért is fontos, hogy az egész stáb harmóniában, jó hangulatban működjön, mert az mindenkinek kihat a munkájára. 
 
Nelly, nemrég jöttél haza az Ázsia expressz forgatásáról. Mesélnél róla? 
 
F.N.: Április 29-én indult a stáb, és június 3-án jöttünk haza, bejártuk Vietnamot, Kambodzsát, Laoszt és Thaiföldet. Négy dollárt kaptunk egy hétre, és abból kellett kijönnünk, úgy, hogy a szállásért, az utazásért nem fizethettünk, be kellett kéredzkednünk vadidegen emberekhez, hogy alhatnánk-e náluk. Az utazás ugyanígy zajlott, stoppolnunk kellett, és ami éppen felvett, arra kellett felülnünk, ha éppen lovaskocsi jött, akkor azzal utaztunk, és arra mentünk, amerre vittek, de meg kellett tennünk az adott napi etapot. Összesen ötezer kilométert utaztunk Vietnam és Thaiföld között.  
 
Vállalkoznál rá még egyszer? 
 
F.N.: Abszolút. Ez egy nagyon kemény játék, ami mentálisan és fizikálisan is próbára tette az embert, ettől függetlenül rengeteg élményben volt részünk. Nem turistaparadicsomba mész, hanem a kőkemény ázsiai valóságot látod, és azt, ahogy ott élnek az emberek. Aztán hazajössz, és felteszed magadnak a kérdést, hogy mi is a bajod? Ezek az emberek, ha van egy tál rizsük, azt is megosztják veled. Nincsenek irreális álmaik, és mégis boldogok.  
 
Rozi, nemsokára kezditek forgatni A mi kis falunk második évadát. Mit lehet elárulni róla? Férjhez mész végre? 
 
L.R.: Igen, továbbra is ez az ügyem, és talán lassan közelebb is kerülök hozzá. A részek továbbra is különálló kis sztorik lesznek, jön egy-két új szereplő, és persze most már könnyebb lesz, mert tudjuk, hogy pontosan milyenek legyenek a karakterek. 
 
A Csak színház és más semmi sorozatban egy színházi társulat életét ismerhetjük meg. Tényleg ilyen? 
 
L.R.: A sorozatban inkább csak apropó a színházi közeg és egy izgalmas helyszín. Viszonylag könnyeden kezeli a szereplőit, a köztük lévő viszonyok alakulásán van a hangsúly. Nem próbál és nem is célja dokumentarista módon ragaszkodni a színházi valósághoz. Persze azért előfordulnak összecsengések, a Radnóti Színház művészeti titkársági és gazdasági emeletein például előszeretettel idézgetnek belőle, de többnyire a sorozat egy kiszínezettebb, mesés verziója a valóságnak. 
 
Nelly, jó pár éve vagy már a Vidám Színpadon és újabban a Veres 1 Színház darabjaiban, illetve az Experidance előadásaiban is feltűnsz. Legközelebb miben láthatunk? 
 
F.N.: Ősszel lesz Georges Feydeau Fel is út, le is út című darabjának a bemutatója a Vidám Színpadon, de előtte még szerepelek a RAM Colosseumban az Experidance előadásában készülő Cinderellában, ami ősbemutató lesz. Közben a Gyöngyhajú lány balladájával is fellépünk a nyáron, többek közt Veresegyházon a Mézesvölgyi Nyárestéken – ami egy új, de szerencsére nagyon sikeres rendezvény –, ahol az Anconai szerelmeseket is játsszuk a Veres 1 Színházzal. 
 
Rozi, tavaly óta vagy a Radnótiban, előtte játszottál Miskolcon, majd egy évadot töltöttél a Tháliában. Hogy érzed magad a Radnótiban? 
 
L.R.: Most úgy érzem, hogy itt szívesen letáboroznék vagy terveznék hosszabb távra. A következő évad bemutatói közül játszom egy Tennessee Williams-darabban, az Üvegfigurákban, amit Valló Péter rendez, majd Mohácsi János rendezésében Závada Pál: Egy piaci napban, és lesz még egy Arany János-estünk, amit csak mi, lányok csinálunk. 
 
Volt olyan szerepetek, akár filmen vagy színpadon, amivel megküzdöttetek? 
 
L.R.: Van, amikor már olvasópróbán érzem, hogy megvan a szerep, és nagyon közelinek tűnik, és van, amikor a próbafolyamat felénél járunk, és azt gondolom, hogy „hogy a fenébe fogok ehhez a szerephez valaha is közelebb kerülni?”. De a cél mindig ugyanaz, aztán az út vagy küzdelmes, vagy egy kicsit könnyebb. 
 
F.N.: Szerintem az ember valamennyire mindig megküzd egy szereppel, mert nem akarja ugyanúgy csinálni, mint az előzőt vagy egy a másikat. De ezek nem óriási küzdelmek. Számomra inkább az a feladat, hogy a műfajra, amiben vagyok, mindig azt mondják, hogy „könnyű műfaj”, hiszen csak énekelni, táncolni és mókázni kell, de azért voltak olyan feladatok, amik például koreográfiában nehezebbek voltak, mint a tudásom. És persze amiről már beszéltünk, hogy a színház mindennapi kihívás, és lehet, hogy amikor te karikára játszod magad, mégis azt érzed a közönség részéről, mintha valaki otthon bekapcsolta volna a tévét, és nyomogatná a távirányítót, hogy a másik csatornán milyen műsor megy.
 
Molnár Ágnes
2017.09.13
|


Játék
„All you need is love” énekli a Beatles 1967-ben nemcsak koncerteken, a rádióban, de már a televízióban is. Az első egész világot behálózó élő tévéközvetítést több mint négyszáz millióan nézik izgatottan a Földön.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.