Az utolsó hangig – Interjú Kolonits Klárával és Stohl Andrással

A Magyar Állami Operaház és az Átrium művészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Egy ünnepelt koloratúrszoprán énekesnő és az ország egyik legismertebb színésze, egyiküket gyerekként kitiltották az operaházból, másikukra viszont meghatározó hatással volt a három tenor.
Emlékeztek rá, hogy mikor kezdtetek el, mióta szerettek énekelni? 
 
K.K.: Anyai ágon zenész családból származom, így számomra ez nagyon természetes közeg volt. Talán négyéves korom környékén kezdtem el – nem erőltették, sokkal inkább ösztönös volt. 
 
S.A.: Én amióta az eszemet tudom, szeretek énekelni. Jártam énekkarba is, de igazából nem volt egy olyan pont, amiről azt mondhatom, hogy akkor kezdtem el énekelni. Valójában nem is játszott nagy szerepet az életemben, inkább csak természetesen jelen volt, mint mondjuk az, hogy beszélgetünk. Arra viszont emlékszem, hogy a három tenor – közülük is Domingo – nagyon nagy hatással volt rám. Carrerast nem szerettem annyira, mert ő még a szemöldökével is énekel, és látni lehet, ahogy képzi a hangokat. Pavarotti is elképesztő volt, nekem mégis Domingo volt a legerőteljesebb. 
 
Prózai színészként mennyire voltak nehezek az első operett- és musicalszerepek, amikre felkértek? 
 
S.A.: Egyáltalán nem, mert mint mondtam, mindig is természetesnek vettem, hogy tudok énekelni. Számomra mindig az a furcsa, ha valaki nem tud énekelni, amit sosem értek, mert az ember hallja a fülével a hangokat, kinyitja a száját, és énekel. Egyébként Silló (Silló István karmester – a szerk.) azt mondta, hogy abszolút hallásom van, ami szerintem nem igaz, inkább csak nagyon jó gégememóriám van. 
 
Hangszeren sosem tanultál játszani? 
 
S.A.: Nem, és ezt ugyanúgy szégyellem, mint a nyelveket. Iszonyatosan irigylem azokat, akik hangszeren játszanak, és azt is, ha valaki normálisan beszél egy idegen nyelvet. 
 
Klára, ha jól tudom, nálad az éneklést megelőzte a hangszeres zene. 
 
K.K.: Énekeltem is, leginkább kórusban, de valóban, fuvolistának készültem. Annyit tennék még hozzá András válaszához, hogy a természetes közegű éneklés és a professzionális operaéneklés között azért óriási a különbség – és nagyon sokáig a hátrányát éreztem annak, hogy egész életemet kórusban énekeltem végig –, mert teljesen más terhelést, hangképzést igényel a klasszikus ének. Lehet, hogy a musicaléneklés valamivel közelebb áll a szövegközpontú, természetes énekléshez, de az operaéneklés – amikor különböző technikai trükkökkel mesterségesen felerősíted a hangod – nagyon ellene megy a gyerekkori éneklésnek. 
 
Klára, megfordítva az előző kérdést, neked nem jelentett nehézséget a színpadi alakítás?  
 
K.K.: Az, hogy színésztechnikailag megoldjak dolgokat, az az én saját bizniszem. Zongorával annyit kell gyakorolni, hogy tökéletes legyen, vagy az én szintemen a lehető legjobb. Az én problémám pont az volt, hogy sokáig nem találkoztam olyan rendezőkkel, akik ezt felpiszkálták volna bennem. Vidéken az ember néha kifoghatott egy-egy rendezőt, mint Ács Jancsi vagy Babarczy, akiknek volt türelme velem foglalkozni, közben pedig feltűnt egy fiatal zenésrendező-nemzedék – Szabó Máté, Göttinger Pali, Szőcs Artur –, akik szeretnek velem dolgozni, és elindítottak a színészi menetelés útján. Ezek a nem túl nagy visszhangot kiváltó munkák, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is regisztrált különlegességek – mint a férjem (Dinyés Dániel – a szerk.) vezette Operabeavató a Katona József Színházban – képessé tettek arra, hogy például most nyáron Peter Konwitschnyvel dolgozhattam Nürnbergben, aki az operarendezésnek most az abszolút topja. 
 
Volt, olyan az életetekben, hogy első zenei vagy operaszerelem? 
 
S.A.: Nekem a Carmen. Volt egy kazettám, amit rongyosra hallgattam. Abban pont Domingo énekelte Don Josét. 
 
K.K.: Engem igazából taszított az opera, sőt kilencéves koromban tulajdonképpen kitiltottak az Operaházból. Az történt, hogy két anyuka elhozta a kilencéves gyerekét, az egyikükből azóta külföldön zenetörténész lett, a másik pedig én voltam, és a Varázsfuvola alatt olyan rosszul viselkedtünk, hogy megkérték a szüleinket, hogy többet ne hozzanak el bennünket. Gyerekként nagyon művinek éreztem az operaéneklést. Talán pont ezért tartom annyira fontosnak, hogy egy operaénekes maximális természetességgel énekeljen, hogy az arca ne azt az erőfeszítést közvetítse, ahogy megpróbálja kiénekelni a hangokat. Ha természetesen énekelek, az nem taszít egy gyereket. Ezt egyébként közelről is tapasztalhattam a saját gyerekemen keresztül, aki hároméves kora óta végigkövette a pályámat, és ha nevetséges volt az előadásom, ki is röhögött. 
 
András, melyik volt számodra a legnehezebb operett- vagy musicalfeladat? 
 
S.A.: A Cirkuszhercegnő nehéz volt. Akkor éreztem, hogy nem elég az én prózai színészes, musicales hangom, ráadásul körülöttem mindenki iszonyú jól énekelt. Olyan típusú színész vagyok, hogy mindent beletolok, és majdcsak lesz valahogy a végén. De míg a prózai szerepeknél nem baj, ha a végére berekedsz, ha egy dalnál nem jön ki az utolsó hang, akkor az egész addigi alakításod mehet a kukába. 
 
Klára, 2002-ben kerültél az Operába. Mondhatjuk, hogy igazából ekkor indult be a karriered? 
 
K.K.: A pozitív fellendülés a Traviáta szerepével kezdődött 2006-ban, aztán jött 2010-ben a Bánk Bán, ami az igazi kiugrás volt, és 2013-ban csatlakozott hozzá a Hunyadi. Ami pedig az idei évemet teljesen bearanyozta, az a Lammermoori Lucia volt, ami egy abszolút személyes sikert hozott, és azt érzem, hogy ami számomra elérhető a Magyar Állami Operaház keretei között, azt elértem. Szerencsére eljött az az idő, hogy akár én is javasolhatok darabot, például így kerül majd a debreceni Csokonai Színház műsorára Bellini Normája, amit vidéken talán csak Déryné korában adtak elő egyszer szekérről. 
 
András, szeptember 10-én volt az Alföldi Róbert rendezésében készült Hegedűs a háztetőn című musical bemutatója, amiben a főszerepet alakítod. Érdekes, hogy te kaptad Tevje szerepét. 
 
S.A.: Igen, szerintem sokan felkapták a fejüket, hogy én leszek a Tevje, mert őt általában Bessenyeivel azonosítják, vagy egy korosodó, mackóalkatú valakivel, és bár lehet, hogy fiatalosabbnak tűnök, de hát húszéves lányaim vannak. 
 
Klára, tavaly láttalak a Lautrec táncolni fog című előadásban, ami egy „összművészeti” darab volt. Szereted az ilyen kirándulásokat? 
 
K.K.: Ennek az ideje jött el. Egyébként nem ez volt az első táncos produkció, amiben szerepeltem, és nagyon nyitott vagyok mindenre. Engem igazából már nem maga az éneklés, vagy annak a technikai trükkjei foglalkoztatnak, hanem hogy ez hogyan ágyazódik be a mondanivalóba. Nyilván abban a korban, amiben én vagyok, az ember szerepkörváltásban is van, és így a mondanivaló is változik.
 
 
Molnár Ágnes
2017.09.14
|


Játék
A Magyar Nemzeti CirkuszRichter eddigi legnagyobb volumenű produkcióját láthatjuk a Sportcsarnokban.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.