Túlélni a másodikat – Interjú Rudolf Szonjával és Vecsei H. Miklóssal

Az Ódry Színpad és a Vígszínház színészeivel a 6. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Egyikük szeptembertől harmadéves a Színművészetin, másikuk két évvel a diploma után főszerepet játszik és társulati tag a Vígszínházban – fiatalok, pozitívak és mindketten Marton-tanítványok.
Ha jól tudom, egyikőtök sem készült egyértelműen színésznek.
 
Vecsei H. Miklós: Alapvetően szociális munkás, pszichológus vagy tanár akartam lenni. Aztán láttam a Pesti Színházban az Ünnep című előadást – egészen addig körülbelül kétszer voltam színházban, annyira nem érdekelt –, ami elindította bennem, hogy ezzel kell foglalkoznom. Ez pont az érettségi évében történt. Fél évem volt a felvételiig, elkezdtem készülni rá, és már az első körökben éreztem, hogy ez akár mehet is nekem. 
 
Szonja, te sokáig versenyszerűen vívtál, majd a tánc irányába indultál el. Hogy jött végül a Színművészeti? 
 
Rudolf Szonja: Titkon régóta motoszkált a fejemben, de közben sok minden más is foglalkoztatott. A fotózás, a gyógypedagógia, zoológus is akartam lenni, de aztán kiderült számomra, hogy a biológia mint tantárgy mégsem köt le annyira. Közben elkezdtem improvizációs órákra járni Pete Orsolyához a Kortárstánc Főiskolára, és akkor beleszerettem a táncba. Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy nem gyerekkorban kezdtem, van értelme a tánccal foglalkoznom. Két évet jártam oda, de időközben már jelentkeztem a Színművészetire is, ahova harmadjára vettek fel, mindig egy körrel jutottam tovább. 
 
Ebből a szempontból rossz, ha az embernek Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész szülei vannak? 
 
R.Sz.: Amikor a szüleim (Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter – a szerk.) kérdezgették tőlem, hogy mivel akarok foglalkozni, sokszor már dacból is azt mondtam, hogy „nem, nem akarok színész lenni”. A szüleim alapvetően rám hagyták a döntést, ettől függetlenül támogattak, és persze mindig megkérdezték, hogy meghallgassanak-e a felvételi előtt. Egy ideig hárítottam, de aztán rájöttem, hogy végül is sokkal nehezebb a szüleim elé kiállni otthon a nappaliban, mint a felvételiztető tanárok elé. Így a legnagyobb „sokkon” már túl is voltam – innentől csak könnyebb lehet… 
 
Miklós, te 2015-ben végeztél. Jó emlékeid vannak az egyetemről? 
 
V.H.M.: Eleinte utáltam! Az első félév még nagyon jó volt, de akkor igazából még azt sem tudtam, hol vagyok, kik a tanáraim... Szóval, az első félév csont nélkül ment, aztán jöttek a szövegek, és olyan voltam, mint egy rossz tévébemondó. Rettenetes voltam egészen harmadikig. Még akkor is elég görcsös voltam, amikor megcsináltuk a Vízkeresztet a Pesti Színházban, és nem tudtam, hogy mit is kell csinálni. Aztán egyik pillanatról a másikra, de tényleg úgy, hogy mondjuk keddről szerdára, összeállt az egész. Minden addigi tudás egyszerre ülepedett le, és a Rómeó volt az a szerep negyedikben, amiben már végig laza voltam, nem foglalkoztatott, hogy 800 ember előtt játszom. Ott már kezdtem hasonlítani egy színészre. 
 
Szonja, neked mik az eddigi tapasztalataid? 
 
R.Sz.: Azt mondják, a második év a legkeményebb… 
 
V.H.M.: Nekem is az volt. 
 
R.Sz.: Ebben az évben jön össze a legtöbb feladat, és semmi levegővétel nincs. Ezt én is így éreztem. 
 
A Madáchban mutattátok be a Miklós szövegkönyve alapján, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében készült Ahogy tetsziket. Milyen érzés volt? 
 
R.Sz.: Mindnyájunknak hatalmas élmény volt. Sosem fogom elfelejteni. Több szerepet játszottunk. Megkaptam a végén az epilógust, amit Rosalinda mond. Örültem neki, de a premier napján volt bennem félelem, mert kevés időnk maradt a darab fináléjára. Az utolsó két mondatot az osztályom felé fordulva kellett mondanom, mindenkinek könnyes volt a szeme, talán a meghatódottságtól, hogy először vagyunk így együtt a színpadon, eléggé a hatása alá kerültem – azt hittem, hogy nem is fogom tudni befejezni a szövegemet. 
 
Miklós, neked szinte mintaszerűen indult be a karriered. Szerencsésnek érzed magad? 
 
V.H.M.: Nekem az a szerencsém, hogy alapvetően jókedvű ember vagyok. Persze nagyon ingadozó a lelkiállapotom, mint sok más színésznek, de optimista vagyok és reménykedő. És azt hiszem, hogy nem szürke és fekete az aurám. Még. (nevet) Pedig az egyetemnek van egy ilyen veszélye, például pont másodikban rád tud telepedni egy olyan érzés, mintha már kilencvenéves lennél, semmi kedved élni, és előfordul, hogy ez az érzés egy egész osztályon rajta marad, gyakran az egyetem után is. 
 
Jó, de az optimizmusod mellett két évvel a diploma után főszerepet játszol az egyik legnagyobb fővárosi színházban, egy olyan darabban, amire hónapokkal a bemutató után sem lehet jegyet szerezni. Pontosan hogy kerültél a Vígszínházba? 
 
V.H.M.: Alapvetően a Nemzetibe szerettem volna menni, mert Vidnyánszky Attila költői színháza nagyon közel áll hozzám, de aztán rájöttem, hogy abban nem lennék jó. Ő ajánlotta, hogy menjek le Debrecenbe, de közben hívott Eszenyi Enikő is a Vígbe, csak valahogy nagyon féltem ettől a „gyártól”, mert azt szokták mondani, hogy a Vígben egy évad az kettőnek számít. Szóval lementem Debrecenbe, majd az évad végén hívtak Székesfehérvárra, és amikor visszahívtam őket, hogy mikor menjek, és miben fogok játszani, akkor azt mondták, hogy elfelejtették, hogy hívtak. Akkor felhívtam Marton Lászlót, aki az osztályfőnököm volt, és elmondtam neki, hogy mi történt velem, ő pedig azt felelte, hogy „Miklóskám, neked a Vígben biztosan lesz valami munka”. Eljátszhattam Nemecseket, ami mellé kaptam még pár kisebb szerepet. Minden híresztelés és aggodalmam dacára, ma már imádom a Vígszínházat, nagyon örülök, hogy ide kerültem. Nem csak azért, mert fantasztikus a társulat, amiben mindenkit a barátomnak tudhatok, hanem mert érezhető történelme és története van az épületnek. 
 
Szonja, neked van már elképzelésed arról, hogy milyen típusú színházban szeretnél játszani? 
 
R.SZ.: Az biztos, hogy egyszer szívesen állnék a Vígszínház színpadán, mert az egy legendás színház, és kiskoromban időnként jártam is bent. De igazából még nem tudom. Nagyon szeretem a mozgásszínházat, jó lenne, ha abban az irányban is el tudnék indulni, és attól sem riadnék vissza, ha vidékre kellene mennem. A lényeg csak az, hogy jól érezzem magam ott, ahol vagyok. 
 
Gyerekkorodban sok időt töltöttél a színházban? 
 
R.Sz.: Nem igazán. Legtöbbet talán a Chioggiai csetepatén voltam az Újszínházban, amiben az anyukám szerepelt. Oda szerettem bejárni, mert jóban voltam Horváth Julival, Ráckevei Anna lányával, aki most szintén színésznek tanul. A legtöbb időt akkor azonban még a fodrászatban töltöttük, és mindenféle hajpótlékokat kértünk, és időnként kinéztünk az előadásra is. 
 
Miklós, az Egynyári kaland és most A Pál utcai fiuk után, gondolom, komoly rajongótáborod lett. Furcsa ez számodra? 
 
V.H.M.: Igazából nem a karrier vagy csillogás miatt csinálom a színházat, hanem azért, mert hiszek benne. Hiszek abban, hogy meg tudja változtatni az emberek életét, hogy derűt és megértést vihetnek haza innen az emberek. Arról nem is beszélve, hogy emberi kapcsolatoknak ezt a szintjét már szinte teljesen elengedtük az életünkből. Ha úgy adta a Jóisten, hogy most egy ideig esetleg több emberhez jutnak el a gondolataim, akkor igyekszem azt a színház és az irodalom népszerűsítésére fordítani. 
Molnár Ágnes
2017.09.15
|


Belvárosi Színház, 2018. augusztus 31., péntek

Majd, ha az eső eláll

Hatszín Teátrum, 2018. augusztus 10., péntek

Hozott lélek

Szkéné Színház, 2018. szeptember 12., szerda

Varsói melódia

Hatszín Teátrum, 2018. szeptember 14., péntek

Caligula helytartója

Nemzeti Színház, 2018. szeptember 21., péntek

Pöttöm Panna 4+

Újszínház, 2018. október 3., szerda

Pöttyös Panni az iskolában 4+

Thália Színház, 2018. október 6., szombat

A királylány bajusza 4+

Újszínház, 2018. október 14., vasárnap

Hamupipőke 3-6

Karinthy Színház, 2018. október 28., vasárnap
Játék
A Magyar Természettudományi Múzeum küldetése, hogy felébressze és fenntartsa a természet sokféleségének megismerése és megértése iránti igényt, és elkötelezetté tegye a társadalom tagjait a természeti környezet megőrzése iránt.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.