Kedvenc helyek

„Hogy be ne kavarjon a nosztalgiafaktor” - Lovasi András

A Pesti Est exkluzív interjúja
Az első ötven év – szigorúan véve persze csak harminc – dalaiból állította össze Lovasi András sportarénás koncertjét és hamarosan megjelenő dalszövegkönyvét. Gyerekkori emlékekről, előkerült versikékről, új dalokról és régi lemezekről, koncertekről is beszélgettünk a Lovasi 50 koncert kapcsán.
Nyáron Orfűn volt már egy közel két és félórás születésnapi buli, a Papp László Budapest Sportarénában megrendezett Lovasi 50 koncert viszont egy ülős koncert lesz. Koncepció volt, hogy két különböző jellegű eseményt csinálj az „első 50 év legjobb dalaiból”? 
 
Nem, sőt alapvetően azt gondoltam, hogy a kettő nagyjából ugyanaz lesz. Igazából meg akartam úszni a két próbafolyamatot, de viszonylag hamar kiderült, hogy az orfűi bulit nem tudjuk majd ülősre megcsinálni, és az adottságok miatt sokkal inkább hagyományos fesztiválkoncert jellege lesz. Ahhoz viszont már viszonylag későn jöttem erre rá, hogy nagyon gyökeresen átalakítsam, ezért az egy kicsit öszvér jellegű műsor volt. Amikor legelőször felmerült a két buli ötlete, akkor inkább az a koncert járt a fejemben, ami most az Arénában lesz. Megpróbáljuk azokat az elképzeléseket megvalósítani, amikkel az elején nekivágtunk a dolognak. 
 
Mik voltak ezek az elképzelések? 
 
Ez a koncert tagoltabb lesz, megjelenik némi dramaturgiai vonal benne, mert egyébként is szeretem, ha valamilyen gondolat mentén sorjáznak egymás után a számok. Volt egy olyan elképzelés, hogy haladjunk kronologikus sorrendben a korai Kispál-számoktól a későikig, utánuk pedig a Kiscsillag-számok jöjjenek, de nekem sokkal érdekesebb volt a dalokat másfajta módon összekapcsolni. Számomra a Lovasi 50 koncert egy lehetőség arra, hogy a dalokat, amiket életem harminc éve alatt írtam, tetszőlegesen párba állítva vagy akár egymásra rímeltetve adhatom elő. 
 
Például? 
 
Némelyik eleve adja magát, például a Kényszer, érdek, ösztönélet című, ’92-es Kispál-szám (Föld, kaland, ilyesmi… – a szerk.) baromi jól párba állítható a Mi lehet? című Kiscsillag-számmal 2014-ből (Szeles – a szerk.), mert szövegében valamilyen módon ütközik egymással a két dal. Vannak még ilyen, szinte evidens párosítások, amik két egymástól távolabbi időszakban születtek, de zenei motiváció révén vagy gondolati vonalon, valami miatt rímelnek egymással.  
 
Miért akartál ülős koncertet az Arénában? 
 
Ha Orfűn nem is feltétlenül sikerült, mostanra már elég jól kommunikáltuk, hogy ez nem egy Kispál és a borz-nosztalgiakoncert lesz, hanem valóban arról akar szólni, hogy megpróbálom az általam harminc év alatt elkövetett dalok eszenciáját összerakni. Azért, hogy be ne kavarjon a nosztalgiafaktor – mert a Kispál és a borznak óhatatlanul van egy ilyen felhajtóereje, és rengeteg ember várja, hogy újra együtt énekeljük a Zsákmányállatot –, és hogy véletlenül se ragadjon el a tömegpszichózis a saját koncertemen, úgy döntöttem, eleve egy „fékezett habzású” koncertet csinálok. Akkor talán jobban kézben tudom tartani az eseményeket. 
 
Mennyire használjátok ki az Aréna adta technikai lehetőségeket? 
 
Jóval komolyabb látványvilág lesz, mint Orfűn volt. Nagyon sok mindent nem árulhatok el, de annyit talán igen, hogy tagolt színpad lesz, ami tud nagyon kicsiként és hatalmas színpadként is működni, és nyilván ehhez kapcsolódik a fénytechnika is. 
 
A vendégekről azért beszélhetsz? 
 
Németh Juci végigkövette mind a Kispál, mind a Kiscsillag pályafutását, így őt mindenképpen szerettük volna meghívni. Ott lesz Varga Livius és Kiss Tibi, de más dalokkal, mint Orfűn. Bérczesi Robit azért hívjuk meg, mert eljátszunk egy Hiperkarma-számot, és gondoltuk, hogy ellenőriznie kell, Likó Marcit pedig azért, mert amikor volt a Semmi konferencia, akkor megkérdezte, hogy „ugye meghívsz?” (nevet) 
 
Hogyan válogattál a több száz dalból, amiket írtál? 
 
Van néhány kötelező gyakorlat, amit az együttes is szeret, a közönség pedig azért jön, hogy ezeket hallja – na, ezekből nem minden lesz, mert nem akartam egy best of műsort sem csinálni. Azon a mezsgyén válogattuk a dalokat, amik nekem is tetszenek, Balázsnak (Lévai Balázs az est rendezője – a szerk.) és a zenekarnak is. Igazából még csak most kezdődnek élesben a próbák, és még bőven lehetnek olyan helyzetek, hogy „figyelj, az nem lesz jó, mert még át kell érnem a kasztanyettámhoz, de az előző számban meg még ezt és ezt csinálom...” Ezektől fognak majd a látványosok idegbajt kapni. A vizuálcsapat már augusztusban elkezdte ütni a fejünket, hogy ők már dolgoznának, és mondjuk meg, hogy mi lesz. Adtunk nekik egy 80 százalékos készültségű set listet, de azért felhívtuk rá a figyelmüket, hogy fenntartjuk a változtatás jogát.  
 
Egy Londonban élő, kimondottan elismert videodizájnert hívtatok az eseményre. 
 
A látvány főigazgatója, Balogh Zsolt, akit Balázs vadászott le. Talán a legnagyobb médiafigyelmet kapott esemény a londoni olimpia nyitóünnepsége volt, aminek a videó részét igazgatta, de említhetnénk a David Bowie-kiállítást, aminek a művészeti vezetője volt. Balázs szerette volna, ha valami olyannal állunk elő, ami Magyarországon is ritkaságszámba megy. Én sosem voltam nagyon vizuális beállítottságú csávó, mindig úgy álltam hozzá, hogy valami majd lesz.  
 
A videoanyaghoz elő kellett ásnotok régi felvételeket? 
 
Igen, ilyeneket kellett gyűjtenem. Amúgy sem csináltam mást az utóbbi időben, mint gyűjtőmunkát végeztem. Elkészült a dalszövegkönyv (Még nem összes – a szerk.), amihez szintén át kellett túrnom édesanyám padlásától kezdve mindent, ami nagyon fárasztó munka volt. 
 
Végigolvastad az összes dalszöveget, amit valaha írtál? 
 
Dehogy! Megfogtam egy lapot, ránéztem: „Ja, tudom. Ez nem jó, kuka”. Emlékeztem egy csomó mindenre, közben viszont tényleg találtam egy-két jó versikét is, amik kis színesként bele is kerültek a könyvbe. Előkerült 10-15 vázlat, és van köztük olyan is, ami sokkal jobb, mint amit kész dalként később megcsináltunk – pont azért, mert át kellett írnom a zenére, és így a jobb részek kivéreztek belőle. 
 
Ha jól tudom, tervben volt, hogy a koncert kapcsán megcsinálod második szólólemezed, ami részben a gyerekkori emlékeidre épül. 
 
Készül az anyag, bár kérdés, hogyan jelenjen meg, lehet, hogy kislemezként jönnek majd ki a dalok. Az a koncepció, hogy – mivel állítólag négyéves korától vannak az embernek emlékei – néhány évente egy-egy emlékképet felvillantok, tehát egyet négyéves koromból, aztán egyet, amikor kilenc voltam, és így eljutunk az ötvenig, mondjuk tíz dalon keresztül. 
 
Ez olyan, mint egy önéletrajz dalokban... Ezek közül játszotok a koncerten? 
 
Igen, lesz egy gyerekkoros blokk, és a már elkészült két számot mindenképpen el akarom sütni. Az egyik dal egy négyéves kori emlék, a másik pedig kilenc. Utóbbit biztosan előadjuk, mert van benne egy nagyon szép brácsaszóló, és Farkas Robit csak azért hívtam el a koncertre, hogy azt valaki eljátssza. 
 
Fényképből dolgoztál vagy emlékekből? 
 
Az egyiket egy konkrét fénykép alapján írtam: találtam négyéves koromból egy fényképet, a klasszikus ovis fotót, amin egy macit nyomtak a kezembe. A másik viszont egy tényleges emlékkép: amikor gyerek voltam, még voltak gőzösök, és pár alkalommal azzal mentünk el nagymamámékhoz Bükfürdő mellé, ami egy egész napos vonatút volt, nekünk meg olyan, mintha egy másik földrészre utaznánk. 
 
Nemrég felvettetek két új Kiscsillag-számot is, amik decemberben jönnek majd ki. Karácsonyi számok? 
 
Igen, van egy Merry Christmas-számunk, de azért az eléggé idézőjelesen karácsonyi szám. Már tavaly felvettük őket, csak a Semmi konferenciára nem tudtuk ráilleszteni, így lemaradt a lemezről. Most újraírtuk, újrahangszereltük és újra felvettük. Szesztay Dávidnak – aki a zenekarban főleg billentyűs, de tud gitározni és basszusgitározni is, szóval mondhatjuk, a Kiscsillag multiinstrumentálistája (2016 óta tagja a Kiscsillagnak – a szerk.) – vannak saját dalai, amiből megcsináltunk tavaly már kettőt, és most még egyet, amit ő is énekel. Így Lecsó és utánam lett egy harmadik énekes is a zenekarban.  
 
Idén a Pesti Est is jubileumot ünnepel, és a 25 éves évforduló kapcsán gyűjtjük a sztorikat. Van emlékezetes történeted az újsággal kapcsolatban? 
 
Igen, van… 1997-et írunk, és elkészült a Bálnák, ki a partra című albumunk. A borítótervet egy alufóliába csomagolt flopin a kezembe nyomja P. Kovács Tibor grafikus, akivel ez volt az első közös munkánk, és azóta is rengeteg Kispál- és Kiscsillag-plakátot és borítót tervezett. Megyek az ezüstfóliába csomagolt hajlékonylemezzel, hogy le tudjuk adni időben az anyagot, de kiderül, hogy nem tudjuk kicsomagolni a tömörített file-t. Elkezdünk kutakodni, hogy ki tudná kicsomagolni, és három kör után éjfél körül eljutok a Pesti Est szerkesztőségébe. Ott láttam először igazi Macintosh gépet (nekem akkor még számítógépem sem volt, mert sokáig azt mondtam, hogy amíg azt látom, hogy csak túlbonyolítja az emberek életét, addig nem veszek, és végül 2000-ben vettem először számítógépet), majd odavittek egy fiúhoz, hogy ő majd megnyitja nekem. A fickó teljesen be volt lassulva, valaki segített nekem, hogy tudjak vele kommunikálni, közben végig sörözött és cigizett, mert akkor még lehetett a szerkesztőségekben, de végül is ő volt az, aki ki tudta csomagolni a képet, és így időben le tudtuk adni a borítót. 
 
Nekünk is van egy sztorink. A napokban megkeresett minket egy újságíró, hogy csak mi tudjuk bebizonyítani, hogy volt egy Kispál-koncert a Pecsában ’92-ben, ekkor és ekkor. 
 
Igen, tudom, ki az. Írnak egy könyvet a kora ’90-es évekről. Összevesztem vele, mert ő váltig állítja, hogy volt az a ’92-es koncert – mert az volt az első Kispál-koncert, amin volt, és nagyon fontos volt neki –, én viszont biztos vagyok benne, hogy akkor nem volt. 
 
Még mi is nyomozunk az ügyben. Neked van egyébként emlékezetes koncerted? 
 
Igazából mindegyik emlékezetes valamiért, de ha pecsás koncertekről beszélünk, akkor a ’93-as Ágy, asztal, tévé lemezbemutatója az, ami valószínűleg a pályafutásunk egyik csúcsa volt. Bár mi akkor ezt nem érzékeltünk, de visszagondolva, valószínűleg az volt. A Pecsában motiválni lehetett a rendezőket, hogy valamivel több embert engedjenek be, mint amennyit lehetett, és azon a koncerten 2400 ember helyett 3300 volt bent. Akkor még nem igazán működött a jegyelővétel, és álmosan jöttünk a Városligetben, mert biztos előtte is koncerteztünk, és láttuk, hogy már messzire kanyarog a sor. Először nem is értettük, hogy mit oszthatnak, aztán láttuk, hogy a pénztárnál áll a sor vége. Az emlékezetes volt. Aztán a következő koncertünket a Siketek Sportcsarnokába szerveztük meg, és ott ugyanez volt a helyzet, akkor is utcákon át kanyargott a sor.
Abban a koncertben az volt a vicces, hogy elfelejtettük, hogy kell ruhatár – mert az általában mindenhol van, ezt viszont mi szerveztük, és itt semmi nem volt. Gyorsan elkezdtük átalakítani az öltözőket ruhatárrá, és beállítottuk az akkori feleségeket és barátnőket ruhatárosnak, majd amikor ők elfogytak, beállítottuk a Gerendait. Az elején az összes vendégünk, akiket meghívtunk, dolgozott. Teljes összeomlás volt. Látszott, hogy jóval többen akarnak bejutni, mint ahányan beférnek, és nem tudtuk, hogy mi legyen, ezért kitaláltuk, hogy legyen két koncert egymás után. Lett egy második koncert, de közben sokan feladták és hazamentek, így a második körben pár száz néző előtt játszottunk, és a végén talán még bukta is volt, mert akik nem társadalmi munkában segítettek nekünk, azok az este végén mondták, hogy két koncert, az két gázsi. 
 
Most, hogy át kellett nézned az elmúlt harminc év dalait, dalszövegeit, volt benned nosztalgikus érzés? 
 
Szerintem már húszévesen is volt bennem. Az ember mindig vágyakozik valahova. Bár tulajdonképpen a Kispált azért szüntettük meg, mert egyre inkább ránehezedett a múlt. Azt láttuk, hogy az emberek egyre kevésbé kíváncsiak arra, hogy merre haladunk, sokkal inkább az érdekli őket, hogy mi volt régen. Ezzel nem nagyon lehet mit csinálni, el kell fogadni, hogy így van, játszani viszont lehet vele. Nem kell feltétlenül lemenni kutyába ahhoz, hogy az emberek szívében is megjelenjen az a kis jó érzés, amit az idővel való játszás tud szerezni, és mi is azt érezzük, hogy azért valami jó dolgot csináltunk, és közben mégsem váltottuk aprópénzre a valamikori sikereinket. 
 
Molnár Ágnes
2017.10.18
|


Játék
A nagy sikerű akció-thriller sorozat legújabb részében Ethan Hunt (Tom Cruise) és az IMF csapat néhány ismerős szövetségessel együtt fut versenyt az idővel egy balul elsült küldetés után…
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.