„A néző szólóelőadása” - Vadas Zsófia Tamara és Somló Dávid

A Pesti Est exkluzív interjúja
Harmadszor rendezik meg a MU Színházban az OPEN Nemzetközi Közösségi és Részvételi Színházi Fesztivált november 13. és 18. között. A fesztivál neve idén egészült ki a részvételi színház fogalmával, mert mindegyik előadás a néző aktív jelenlétére épít. A program két művészével, Vadas Zsófia Tamara táncos-koreográfussal és Somló Dávid interdiszciplináris művésszel beszélgettünk.
Tamara, táncosként hogy jött a Sleeping Beauty Project és az, hogy részvételi színházi előadást csinálj? 
 
Vadas Zsófia Tamara: A Sleeping Beauty Project nem kifejezetten az OPEN Fesztiválra készült, és engem nem csak a közönség bevonása érdekelt benne a legjobban – mert szerintem minden helyzetben bevonódik valamennyire a néző –, sokkal inkább az, hogy jelenleg semmilyen szinten nem érdekel a hierarchikus alkotás, ami az utóbbi időben egyre erősebben megfogalmazódott bennem. Azt hiszem, pont a Sleeping Beauty kapcsán jöttem rá, hogy számomra semmi másnak nincs most értelme, mint a hierarchiáktól mentes alkotásnak, és ez nemcsak az alkotófolyamatra vonatkozik, hanem magára a produktumra is. Ebben a projektben az alkotók, akikkel együtt dolgozunk, Gryllus Ábris, Tóth Márton Emil és én – rajtunk keresztül a látvány, a mozgás, a zene – és a nézők együtt adunk ki egy színházi eseményt. Ennek a darabnak nem az a lényege, hogy én, mint koreográfus megrendelek egy zenét, egy látványt, hanem ezek egyenértékű alkotóelemei az előadásnak.
 
Szóval ez egy hasonló interdiszciplináris előadás, mint amiket, Dávid, te hozol létre… 
 
Somló Dávid: Nagyon érdekes volt, mert megnéztem a Sleeping Beauty trailerét, és ahogy összevissza vannak lerakva a székek, eszembe jutatta az első olyan projektem, amiben a néző már aktívabban részt vehetett. Az volt a címe, hogy The Dog May Or May Have Not Barked és egy kortárs táncossal készült Londonban egy korábbi BBC irodában. A szoba, amiben dolgoztunk, tele volt hatalmas ablakokkal. Úgy csináltunk előadásokat, hogy a székek az ablakok felé voltak fordítva, és mindent azoknak a dupla-tripla tükröződéséből láttak a nézők, miközben a hátuk mögött történtek a dolgok. Ennek később lett egy továbbgondolt változata, a The Space Is In Between Us, amiben a nézőknek instrukciók alapján, beszéd nélkül 30-40 tárgyat kellett elrendezniük egy hatalmas üres helyiségben. Iszonyú érdekes volt látni, hogy ennek mindig teljesen más dinamikája volt. Az a darab egy fontos kiindulópont volt, azzal kezdtem el egyszerű instrukciókon alapuló, részvétel helyzeteket komponálni. Később csináltam egy Length of a Distance című előadást egy londoni gyalogalagútban. Ebben a drabban nyolc előadó sétált különböző tempóban, mobil hangszórókon hordozva az előadás zenéjét. Az ő mozgásuk és a mindent elmosó hanghatás nagyon izgalmas módon változtatta meg és emelte ki az egész hely dinamikáját. A kettő egyfajta keveréke lett a Mandala című előadás, amit az OPEN Fesztiválon fogunk előadni. 
 
A Mandalában különféle útvonalakat követnek a nézők. Szimbolizálnak ezek a formák bármit is?  
 
S.D.: A formák közvetlenül nem szimbolizálnak semmit. Viszont fél órán keresztül egy háromszög mentén sétálni nagyon más élmény, mint egy hosszú egyenes vonalon vagy egy körön, és teljesen más érzeteket, referenciákat, asszociációkat indítanak be. Így a nézőknek maguk számára válhatnak szimbolikussá az útvonalak.  
 
 
Miért lett a darab címe Mandala? 
 
S.D.: Van egy távoli formai hasonlóság is a mandalákkal és az előadás nagyon sok ponton rezonál a buddhizmus alapgondolataival. Egy olyan teret és feladatot kínál, amiben nincsenek jó vagy rossz megoldások, se hierarchiák, vagy berögzött kommunikációs formák. Az előadás zenéjét is úgy komponáltam, hogy minél neutrálisabb legyen, és tudatosan nem sugároz semmilyen konkrétan megfogható pozitív vagy negatív érzelmet. Egyébként a Mandala címet mindig is úgy értelmeztem, mint egy műfaji megjelölést, úgy mint mondjuk egy „concerto”.  
 
Tamara, a Sleeping Beauty előadásnak volt már előzménye, mégpedig a Dream Experiment alvó installáció két éve a Szigeten. Ez az előadás mennyiben más? 
 
V.Zs.T.: A Sleeping Beauty Projecten körülbelül két éve kezdtünk el dolgozni Brückner János és Tóth Márton Emil képzőművészekkel, akikkel saját magunknak tartottunk egy workshopot, aminek alapjául Csipkerózsika történetét választottuk témának. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy meseadaptációt akartunk volna csinálni, egyszerűen annyi volt, hogy mindannyian felkészültünk és elmondtuk, mi az, ami minket ebből a témából érdekel. Nagyon sokat beszélgettünk, filmeket néztünk, és rengeteg dolog felmerült, és tulajdonképpen a darabnak az előtanulmánya volt az alvó installáció, amit két éve a Sziget Fesztiválra készítettünk. Ennek az volt a lényege, hogy egy vezetett alváson vehetett részt a néző, amiben én, mint segítő vagy guide vagyok jelen, nem mint performer. Eközben dolgoztam Gryllus Ábrissal a Krund Ni Ovel című előadásban, és végül így lettünk hárman a projektben Ábrissal és Marcival, és behívtuk Nemes Z. Máriót, aki pedig a szövegekben segített. Ami minket a legjobban érdekelt ebben – ugyanúgy, mint az alvó installációban –, az az volt, hogy lehet a nézőt szöveg által utaztatni, csak itt most nem lehet elaludni, itt ülni és figyelni kell.
 
Akkor nem is táncolsz benne? 
 
V.Zs.T.: Az előadásnak van performatív része is, táncolok is benne, szóval egy kicsit hibrid műfajú előadás. Az volt a darab felvetése, hogy egy olyan helyzetet teremtsünk, amiben a nézők magukra vannak utalva. Valahol ez egy szólóelőadás, a „néző szólóelőadása”.
 
A nézők is mozognak? 
 
V.Zs.T.: Ebben a darabban a nézők nem mozognak.  
 
 
A Mandalában viszont mászkálnak. Hogy is? 
 
V.D.: A Mandalának több verziója van: van olyan, amiben minden néző részt vesz, van olyan, amit kívülről is lehet nézni és van olyan, amelyikben cserélgetik egymást. A résztvevők kapnak egy hangszórót és egy vonalat, és azt az instrukciót, hogy követniük kell a vonalat, amíg szól a zene. A zene egyébként úgy áll össze, hogy mindegyik hangszóróból más jön, és együtt áll össze attól függően, hogy mozognak az emberek. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy tizenöt fős zenekar különféle szólamai más-más irányból, helyről érkeznének. Az előadás dinamikája és a reflektív ereje egyébként abból az egyszerűségből fakad, hogy az ember elkezdi csinálni, és közben azt gondolja, hogy oké, most megyek körbe-körbe, és akkor mi van, de attól, hogy az útvonalak folyamatosan metszik egymást, elkezdődik egy dinamika mindenkivel. Felnagyítódik a jelentősége olyan egyszerű dolgoknak, hogy milyen valaki, illetve, hogy különböző emberek mellett, elmenni. És ahogy fokozatosan alakul a játék dinamikája, egyre jobban szól azokról az emberekről, akik benne vannak. Amikor a londoni ötestés bemutató volt, akkor minden alkalom után volt egy vezetett beszélgetés, ami nagyon különleges volt, azt láttam, hogy nagyon felszabadító volt, hogy a résztvevők megoszthatták a belső élményeiket. 
 
Molnár Ágnes
2017.10.30
|


Játék
Woody Allen legújabb, az ’50-es években játszódó filmjében négy ember sorsa fonódik össze és változik meg végzetesen Coney Island nyüzsgő vidámparkjában.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.