„Ez a kiállítás két ember története” – Interjú Sandro Millerrel

A Pesti Est exkluzív interjúja
A Chicagóban élő Sandro Miller évtizedek óta keresett reklámfotós és elismert fotóművész. A Műcsarnokban látható Malkovich Malkovich Malkovich – Tisztelet a kamera mestereinek című kiállítása kapcsán beszélgettünk vele képeiről, fényképezés iránti megszállottságáról, kalandos projektjeiről és persze „múzsájáról”, John Malkovich-ról.

Sandro Miller (1958) világhírű amerikai portré- és reklámfotós.

 

16 éves korától fotósnak készült, főként autodidakta módon képezte magát.

 

A 90-es évek végén találkozott először John Malkovich-csal, akivel számos közös projektet hoztak létre.

Amikor kitaláltad ezt a projektet, aminek keretében reprodukáltad azokat az ikonikus fotókat, amik hatással voltak rád a pályád során, egyértelmű volt számodra, hogy mind a 63 portré (köztük Truman Capote, Alfred Hitchcock, Meryl Streep, Andy Warhol, Robert Mapplethorpe, Albert Einstein, Che Guevera stb.) modellje John Malkovich lesz? 
 
Szerintem az egyik legbriliánsabb aspektusa ennek a projektnek, hogy olyan emberrel csináltam, akit a múzsámnak tekintek, és akit sikerült hatvanvalahány különböző karakterként lefotóznom. Megpróbálhattam volna találni valakit, aki jobban hasonlít Alfred Hitchcockra, mint John, de az nem lett volna igazi kihívás. Egy másik aspektusból nézve a kiállítás nemcsak egy remek ötletet mesél el, de egy fantasztikus barátságról is szól, két emberről, akik maximális tiszteletet éreznek egymás iránt. Biztosan tudom, hogy John egy zseni. Olyan tehetséggel áldották meg – talán nincs is hozzá fogható –, hogy ugyanannyira kényelmesen tudja érezni magát egy gyerek bőrében, mint szexszimbólumként, kövér öregemberként vagy fiatal meleg pasiként. Nincs olyan dolog, amiben John kényelmetlenül érezné magát. Magabiztos és kaméleonként képes bármivé átváltozni. Amikor megkérdezik tőlem, hogy mennyi ideig tartott megcsinálni ezt a projektet, azt szoktam válaszolni, hogy negyven évig, mert ez negyvenévnyi tanulás eredménye, Johnnak pedig ötven évig, mert annyi ideje színészkedik. Az ember tapasztalatlanul nem vág bele egy ilyen projektbe azzal, hogy reprodukálni fogom ezeket az ikonikus fotókat”. Ez a kiállítás két ember története, akik sok-sok évvel ezelőtt elkezdték járni a saját útjukat és az egész életüket a mesterségüknek szentelték és tökéletesítették azt. 
 
Hogyan kezdődött a barátságotok John Malkovich-csal? 
 
Körülbelül 22 évvel ezelőtt találkoztunk először (a Steppenwolf színház számára végzett fotózás során – a szerk.), és már az első fotózás csodálatos volt, egyből kialakult a tisztelet a másik iránt, és tudtuk, hogy fogunk még együtt dolgozni. Aztán amikor John Chicagóban járt, mindig felhívott, találkoztunk, elmentünk sörözni, időnként fotóztam vagy csináltunk egy rövidfilmet. Tulajdonképpen csak játszunk, olyanok vagyunk, mint két gyerek. Elsétálok a házukhoz, becsöngetek és megkérdezem, hogy John kijöhet-e játszani. 
 
Hogyan kezdtél hozzá ehhez a projekthez? 
 
Minden fotót nagyon alaposan tanulmányoztam, utánajártam a kornak, amiben a kép készült, az eljárásnak, amivel készült, hogy milyen kamerát használtak hozzá, hogy dagerrotípia volt-e, film vagy üveglap, vagy bármi más… Ez egyébként nagyon tanulságos volt számomra is. 
 
Mégsem használtad ugyanazokat a technikákat, például az Abraham Lincoln-kép nem dagerrotípia, mégis megpróbáltad ahhoz hasonlóvá tenni. 
 
A digitális kamera hatékonysága miatt azt kellett használnom. Ez részben azért is volt, mert John nem állt korlátlan időre a rendelkezésemre, körülbelül két napunk volt egy-egy fotózásra. A fotózás során 90-95%-ban kész eredményt kaptunk, és mintegy sötétszobának használva a számítógépet adtuk hozzá mondjuk a szemcséket, a kontrasztokat. Apró változtatásokat végeztünk az utómunkák során. Ha egy olyan képről beszélünk, mint az Abraham Lincoln-portré, ami az 1800-as évek közepén készült, annál figyelembe kellett vennünk, hogy nincs olyan fotó, ami a vegyszerek kifakulása miatt ne kezdene el megváltozni. Így azokat a változásokat is érzékeltetni akartuk, hogy hasonló érzete legyen, mintha az ember egy dagerrotípiát nézne egy múzeumban. 
 
Egy ilyen sorozat egyértelműen megkívánja az utómunkát, de általánosságban mit gondolsz a retusálásról? 
 
Azt, hogy szükségszerű. Bár a mestereknek nem álltak rendelkezésükre ugyanazok az eszközök, amik ma nekünk, de ők is retusáltak. Nekik is voltak embereik arra, hogy kiretusálják, kiszépítsék a képeket. Ma sajnos az emberek egy kicsit többet retusálnak, mint kéne. Azt hiszem, hogy mostanában rengeteg nagyszerű retusáló van és egy csomó ócska fotós. Szerintem manapság az iskolákban is sokkal többet tanítanak a retusálásról, mint arról, hogy is kell valamit helyesen lefotózni. Büszke vagyok rá, hogy negyven éve vagyok a bizniszben és még a digitális kor előtt érkeztem, mert megtanultam, hogy is kell ezt csinálni. Ezt hívják old schoolnak. 
 
Emlékszel, mikor váltottál digitális kamerára? 
 
Igen. Egy kicsit „kényszerítve” is voltam rá. A Nikon nagykövete vagyok, és amikor megkerestek és felajánlották, hogy szerepeltetik a nevemet egy kampányban, ha a gépükkel fotózom, nehezen tudtam volna nemet mondani. Egy ideig azt gondoltam, hogy ki fogok tartani, és én leszek az utolsó dinoszaurusz, aki filmre fotózik, de rá kellett jönnöm, hogy ez hülye gondolat. Aztán tulajdonképpen nagyon megszerettem a digitális fényképezést, ami csodálatos dolog. Ez a fejlődés, és az ember vagy lépést tart vele vagy lemarad. Különösen a reklámvilágban, ahol már nem is tudják, hogy nézzenek meg egy filmet, már nincs is eszközük hozzá. Talán a művészvilágban még elfogadott. Időnként én is fotózok filmre, mert az sokkal romantikusabb. A film romantikus, míg digitálisan azzá kell tenned a képet, hogy romantikusan nézzen ki. 
 
Visszatérve a kiállításra, a képek között vannak, amelyek 2014-ben, mások 2017-ben készültek. Miért telt el ennyi idő a két fotózás között? 
 
Alapvetően az időbeosztásunk miatt. John is és én is nagyon elfoglaltak vagyunk, ráadásul a képek elkészítése rettentő időigényes volt. 2011-ben találtam ki az ötletet, majd körülbelül két évig kutattam a képekkel kapcsolatban, amiket reprodukálni akartam. Minden részletnek tökéletesnek kellett lennie, különben a projekt bukás lett volna. Szóval, amikor John és én először 2014-ben összejöttünk, elkészítettünk körülbelül negyven képet. Három alkalommal fotóztunk, és végül 2017 augusztusában fejeztük be a projektet, 60 fotóval. 
 
Ezek szerint nem lesz folytatása a projektnek? 
 
Nem, azt hiszem, a tavaly augusztusi volt a Tisztelet-sorozat utolsó fotózása. Egyrészt mert ezek azok a képek, amik valóban nagy hatással voltak a karrieremre – persze voltak mások is, de egy ponton abba kellett hagynom, ha másért nem, azért, mert egy ilyen munka iszonyú költséges, hatalmas stábbal dolgoztam együtt –, másrészt pedig mert eljön az idő, amikor új dolgokat kell csinálnom. 
 
Amikor kitaláltad ezt a sorozatot, tudtad, hogy ekkora sikere lesz? 
 
Nem a hírnévért vagy pénzért csináltam meg. Hanem a gyógyulásért. (Sandro Millert 2011-ben nyak- és torokrákkal diagnosztizálták – a szerk.) Arra kellett nekem, hogy adjon egy álmot, amibe kapaszkodhatok, aminek a segítségével meggyógyíthatom magamat és visszatérhetek a munkába. Amikor egy halálos betegséggel harcol az ember, minden módon meg kell próbálnia leküzdenie azt, mert ha gyenge az immunrendszered, ha nem vagy elég erős lelkileg, akkor legyőz téged. Szóval az ember elkezd küzdeni ellene, és azzal, hogy kitalál magának egy álmot, kap valamit, ami miatt előre tekinthet. Ráadásul nekem még elfoglaltságot is adott, míg nem dolgozhattam, rengeteget kutattam, olvastam, gondolkodtam a képekről. Igazából az sem volt biztos, hogy valaha ki lesz állítva, és nem tudhattuk, hogyan fogadja majd a közönség. 
 
Autodidakta módon, magadtól tanultál meg fényképezni. Ez szerinted előny vagy hátrány volt számodra? 
 
Azt hiszem, hatalmas előny. Először is azért, mert azt gondolom, hogy sokkal keményebben meg kellett dolgoznom azért, hogy bizonyíthassak. Másodszor pedig mert nem bizonytalanítottak el tanárok és professzorok véleményei, hanem a saját utamat jártam, még akkor is ha, rengeteget kudarc ért. Rengeteg könyvem van, amikből mindent megtanultam a fényképezésről. Kielemeztem a képeket, megvizsgáltam honnan jön a fény, megpróbáltam belemászni a fotós agyába, hogy rájöjjek, hogyan tudta elkapni azt a döntő pillanatot, amit keresett. Egy igazi utazás volt eljutni oda, ahol ma vagyok. Viszonylag szegény családban nőttem fel apa nélkül, az anyám nevelt minket, és azt hiszem, ezek a dolgok mind hozzájárultak ahhoz, hogy amikor portrékat csinálok, mindig megpróbálok valami különlegeset megragadni az alanyokban. 
 
Jellemzően az összes portrésorozatodnál – legyen szó motorosoktól, táncosokról, bokszolókról – mindig iszonyú mennyiségű fotót készítesz. Ennyire érdekelnek az emberek? 
 
Igen, azt hiszem, ez a kulcsa a dolognak. Az egyik ajándék, amit a sorstól kaptam az akarat és a megszállottság, hogy minél többet megtudjak az emberekről és különböző kultúrákról. Nagyon erős kíváncsiság hajt, és ezt az érdeklődést a fotográfián keresztül elégítem ki. Például olvasok egy könyvet Hemingwaytől, amiben a bikaviadalokról ír, és azt mondom magamnak, „hű, ez iszonyú érdekes volt, találkoznom kell egy torreádorral, el kell töltenem egy hónapot köztük és fényképeznem kell őket!”
 
Ugyanez történt a motorosokkal is. Több van mögöttük, mint a hosszú haj és a tetoválások. Lelkük is van, amiről én sem tudtam volna, ha nem első kézből tapasztalom meg. Ez szintén igaz arra a projektre, amit nemrég fejeztem be a Pápua Új-Guineában élő őshonos törzsekről. Olvastam egy kicsit róluk, és persze ismertem a sztorit, hogy Michael Rockefellert az ottani fejvadászok ették meg, és egyszer csak azt éreztem, el kell mennem a dzsungelbe. Egyszerűen meg akarom ismerni ezeket az embereket, többet akarok tudni róluk. Én nem egy 300 mm-es objektívvel felszerelt kamerával bujkálók a fák között és úgy fotózom az embereket. Odamegyek hozzájuk, beszélgetek velük, kicsit megismerem őket, megérintem őket... Számomra nagyon fontos, hogy legyen köztünk kapcsolat, mert ha nincs valamilyen fokú intimitás, soha nem fogom megtudni a gyönyörű kis titkaikat, amiket a szemükben, szájukban, kezükben keresek, és amik adhatnak valamit a nézők számára is, amiről beszélhetnek.  
 
Így egy kicsit talán te magad is belekerülsz a portréba. 
 
Igen. Annyira sok minden kerül belőlem egy portréba... Az, aki vagyok, ahogy érzek aznap, sőt még az is, hogy hogyan viszonyulok az adott emberhez, akit fotózok. Egyszer például a Pentagonban kellett fényképeznem egy úriembert, aki nem volt szimpatikus, és egyszerűen nem tudtam úgy lefotózni, hogy jól nézzen ki, sőt kimondottan gonosz lett a képen. 
 
Volt egy híres sztorid, amikor felkérést kaptál, hogy a kubai olimpia atlétákat fotózd, ami még az embargó idején történt. 
 
Igen, az egy hihetetlen lehetőség volt. Összetűzésbe is kerültem miatta az amerikai kormánnyal, el akarták venni az útlevelemet, így kénytelen voltam hatszor illegálisan átlépni a határt. 
 
Jelenleg min dolgozol? 
 
Van egy elkezdett Fekete haj-sorozatom, ami kapcsán, remélem, év végén el tudunk menni Johannesburgba. Ezenkívül dolgozom egy „cipő” projekten, amin olyan híres emberek cipőit fotózom, akik már meghaltak, mint például Muhammad Ali, Martin Luther King. Mindig új dolgokon gondolkozom, azt hiszem, egy kicsit megszállott vagyok. 
 
Molnár Ágnes
2018.03.07
|


Film premierek

Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

amerikai musical, 114 perc, 2018
Ahol a héten érdemes...
Budapest, A38 Hajó, június 4. - szeptember 3.
 
Budapest, Deák Erika Galéria, június 21. - július 31.
 
július 19 - 25.
 
 
Budapest, Óbuda, június 15. - augusztus 31.
Játék
A nagy sikerű akció-thriller sorozat legújabb részében Ethan Hunt (Tom Cruise) és az IMF csapat néhány ismerős szövetségessel együtt fut versenyt az idővel egy balul elsült küldetés után…
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.