„Rossznak és gyilkosnak tartom az egyneműséget” – Hernádi Judit

A Pesti Est exkluzív interjúja
Április 13-án mutatta be a Belvárosi Színház Stephen Sachs amerikai drámaíró Valódi hamisítvány című darabját Hernádi Judit és Kern András alakításában. A néhány hete Psota Irén-díjjal is elismert színésznővel beszélgettünk a „takarítónő” szerepekről, műfaji határokról, és igyekeztünk minél többet megtudni még a bemutató előtt a legújabb darabról.
A Valódi hamisítvány Stephen Sachs 2011-ben írt műve, amit Kovács Krisztina fordított. Röviden arról szól, hogy egy munkanélküli pincérnő talál egy festményt, amiről azt gondolja, hogy egy Jackson Pollock-kép. A festmény eredetiségének kiderítésére egy ismert New York-i művészettörténész érkezik. Számodra miről szól ez a darab?
 
Bemutató előtt nagyon nehéz bármiről bármit is mondani, mert akkor a darab még nem született meg. Olyan, mint amikor az ember ultrahangon látja a gyereket, kilóg néha a feje, rossz esetben a lába, de egészben még nem látja.
 
A telefonban kicsit ironikusan megjegyezted, hogy most megint egy „takarítónőt” játszol. Közben pedig pont azon a héten kaptad meg a Psota Irén-díjat, amire az Átrium terjesztett fel A félelem megeszi a lelket című darabban nyújtott alakításod kapcsán. Emmi vagy Maude karaktere kívül esik a komfortzónádon? Zavar például, amikor egy smink nélküli „takarítónőt” kell alakítanod? 
 
Azt egyáltalán nem bánom, hogy nem sminkben játszom, sőt kifejezetten élvezem, hogy azt mondom: „na, elkészítem a sminkem", háromig számolok, és már kész is van. Kényelmes nő vagyok, és egyébként is tíz perc alatt szoktam sminkelni.
 
A félelem megeszi a lelket darabbal szemben a Valódi hamisítvány vígjáték… 
 
Ez szerintem nem ennyire egyszerű, inkább színjátéknak mondanám, mert egyáltalán nem gondolom, hogy feketén-fehéren vígjáték. Arról nem is beszélve, hogy a Félelmen is szoktak nevetni az emberek. Abszolút nem hiszek az egyneműségben, sem az egynemű közönségben, sem az egynemű műfaji meghatározásokban. Azt szeretem, ha a dolgokban átjárhatóság van, mert akkor lehet egyensúlyt tartani. Ezt mindenben így gondolom: a demokráciában, az emberekben, népekben... Rossznak és gyilkosnak tartom az egyneműséget.
 

 
A darab megmaradt egy lakókocsiparkban játszódó amerikai történetnek? 
 
Persze. Nem egy Munkácsyt talál valaki, hanem egy Jackson Pollock-festményt. Pollock roppant nagy kultfigura volt, akinek absztrakt expresszionista alkotásaiért hatalmas pénzeket adnak. Tulajdonképpen arról szól a darab, hogy találhat-e valaki egy ilyen képet, mi tekinthető művészetnek, mi a művészet, egyáltalán mi az, hogy valami hamisítvány, vagy hogy mennyi mindent adnak el valódinak, amiről aztán kiderül, hogy hamisítvány. Például pont nemrégiben volt egy Modigliani-kiállítás, ahol húsz képről is kiderült, hogy hamisítvány. Nem csak erről szól a darab, de ez is egy felvetése.
 
Emellett talán két ember találkozásáról is szól, akik a társadalmi spektrum két végén élnek, és arról, hogy mihez kezd egymással a munkanélküli pincérnő és a neves műértő. 
 
Ez érdekes, mert az ember azt gondolná, hogy Amerikában átjárhatóság van a társadalmi rétegek közt, de végül rá kell jönnünk, hogy nincs.
 
Mi volt az első benyomásod Maude-ról? 
 
Szerencsétlen Maude, muszáj, hogy olyan legyen egy picit, mint én. Nem tehet róla, ez egy ilyen helyzet. Ki van szolgáltatva nekem. Egyébként minden nyomorult szerep ki van szolgáltatva nekem.
 
Maude szerepe a színlap szerint jutalomjáték. Te is így érzed?
 
Nem egyszerű szerep, például nagyon csúnyán kell beszélni benne – nyilván azért is beszélek most egy kicsit csúnyábban, mint szoktam, mert a szerep átfolyik valamennyire az emberbe. Pedig már a felét kiirtottam, mert zavart, még ha én magam is szoktam káromkodni. Egy egyszerű emberről van szó, akinek azért megvan a magához való esze, egy jó, tiszta emberről, aki törekszik valamire, de hiába… 
 
Egy ilyen szerep rutinfeladat számodra? 
 
Dehogy! Egyik szerep sem az. Például a Római vakáció életem legnagyobb kihívása volt. Beleírtak a kedvemért egy szerepet a darabba, de az minden pillanatban levetette magáról a feladatát, annyira érződött rajta a beleírás. Borzalmasan nehéz volt megtalálni a funkcióját, én találtam ki egy csomó részletet, hogy egyáltalán legyen valami értelme.
 
Bele szoktál szólni a szerepeidbe? 
 
A Római vakációban muszáj volt. De alapvetően örülök, ha megmondják, hogy mit csináljak, és nem kell különösebben gondolkoznom rajta, és annak is, ha a szerepnek helye van a darabban.
 
A Valódi hamisítvány esetében kicsit érezhető, hogy tudatosan neked és Kern Andrásnak választotta Orlai Tibor. 
 
Igen, ez így van. De nekem, ahogy te is mondtad, egy ilyen szerep kívül esik a komfortzónán, nem az a típusú szerep, amiket játszani szoktam.
 
Az emberekben valamiért az él, hogy Kern Andrással rendszeresen játszotok együtt, pedig az utóbbi húsz-harminc évben ez a második közös darabotok a 2014-es Hitted volna? után.
 
Igen, de születési hibánk, hogy nagyon egymásra vagyunk hangolódva, szerintem ezért gondolhatják ezt az emberek.
 
Tudtok meglepetést okozni a másiknak a színpadon? 
 
Abszolút tudunk, de ami érdekesebb, hogy nagyon jól tudjuk segíteni egymást. Látjuk egymást kívülről, és tudunk olyan dolgokat mondani a másiknak, ami neki jó volna a szerephez, és ezt mindketten elfogadjuk a másiktól.
 

 
Körülbelül 2016 óta vagy a Belvárosi Színház virtuális tagságának tagja, ezek szerint jól érzed magad az Orlai Produkció darabjaiban.
 
Baromi széles spektrumon játszhatok az Orlai Produkcióban, Tibor abszolút gondolkodik bennem, és az ember borzasztóan hálás, ha azt érzi, hogy fontos valakinek. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy mellérendelt és baráti viszonyban vagyok Tiborral. Legalábbis így érzem, és ettől sokkal több mindent hajlandó vagyok megcsinálni neki, mint amikor fölém van rendelve valaki. Mert akkor azonnal ellenkezni kezdek. Nem tudom, miért, de ha valamilyen nyomással szemben kell léteznem, akkor opponálok. Tibor sokkal többet ér el, mert mellérendelt viszonyban vagyunk. A szabadon szó, ami az Orlai Produkció „Együtt szabadon” mottójában szerepel, nekem ezt jelenti.
 
Orlai Tibor alapvetően is nyitottnak tűnik akár darabötletekre is... 
 
Igen, tulajdonképpen így kezdődött az ismeretségünk. A Bandy-lányok kapcsán kerültem kapcsolatba vele, amit Dorkával (Udvaros Dorottyával – a szerk. ) csináltunk, az a mi ötletünk volt. Akkor ismertem meg Tibort igazából.
 
A Hernádi Pont nem a te ötleted volt?
 
Nem, azt ő akarta, hogy legyen egy ilyen est. Egyáltalán nem könnyű egy önálló estet összehozni, ráadásul iszonyatosan nagy felelősség, de azért azt hiszem, jól sikerült. Büszke vagyok rá.
 

 
Melyik a kedvenc darabod?
 
Nagyon szeretem a Hitted volná?-t. Az nagy találmány volt. Nem egy szokványos darab, és az is át lett alakítva kicsit, mert abban meg túl sok zsidó utalás volt.
 
A közeljövőben miben láthatunk még? 
 
Nagyon utálom ezt a kérdést, de most kivételesen tudok rá válaszolni. Az Átriumban Alföldi Robi csinálja a Chicagót, amiben szerepelni fogok.
 
Miért utálod ezt a kérdést?
 
Mert rögtön az jut róla az eszembe, hogy miért nem lehet az, hogy élek, hogy annak örülök, ami éppen van. Miért kell az egyik dologból a másikba esni, aztán hirtelen a sírba…
 
Néhány hete kaptad meg a Psota Irén-díjat. Számodra mi a jelentősége ennek a díjnak?
 
Azért örültem nagyon, mert a díjakat, mint tudjuk, adják, és nagyon jó dolog olyan emberektől elfogadni, akiknek jó a szemükbe nézni, és akiket szívesen ölelek át. Ez egy nagyon melegséges, jó esemény volt, ami egyrészt Irén ünnepe, és a színház ünnepe is volt. 
Molnár Ágnes
2018.04.10
|


Játék
Két kislemez után első nagylemezével tér vissza a regresszív posztpunkrockot játszó The Foreheads zenekar.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.