Kedvenc helyek

A Perfect Circle: Eat The Elephant

Megjelenés dátuma: 2018. április 20.
est.hu:
7/10
|
olvasói
9/10 (2)
[ alternative / psychedelic / rock ] Sajnos nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy azok, akik 2018-ban is lélegzetvisszafojtva várják az új Tool-lemezt, egyszer fosszíliaként végzik egy őslénytani múzeumban. Persze, Maynard James Keenan a negyedik A Perfect Circle-albumot sem kapkodta el.
Bárhogy is nézzük, az Emotive és az Eat The Elephant megjelenése között 14 év telt el, miközben előbbi nem is volt teljes értékű APC-kiadvány. Közben persze Maynard elszórakozott a Pusciferrel, ám ezen albumok legfeljebb a fanatikus keménymagnak nyújtottak némi kárpótlást a maratoni hallgatásért cserébe. Ugyanakkor egy hasonló időtartamú kreatív szünet óhatatlanul is növelte az új Perfect Circle-művel kapcsolatos elvárásokat, melyek eleve a sztratoszféra szintjén helyezkedtek el. Ugyanis a Mer de Noms és – pláne – a Thirteen Step mai füllel hallgatva is eszeveszettül egyedinek és előremutatónak hat. És bármily fájó is leírni, mindez az Eat The Elephantra a legkevésbé sem igaz. 
 
Az eredeti tagságból ezúttal csak Keenan és Billy Howerdale szerepelt a lemezen, ám tekintve, hogy a 2000-es évek elején is ők voltak a zenekar fő dalszerzői, Matt McJunkins basszusgitárosnak (Puscifer) és a viszonylag ismeretlen Jeff Friedl dobosnak vajmi kevés szerepe volt abban, hogy az anyag nem hozza a megszokott színvonalat. A legszembetűnőbb negatívum a változatosság hiánya, márpedig korábban ez volt az A Perfect Circle egyik legfőbb vonzereje. Míg korábban egy albumon megfért a 30-as évekbeli filmbetétdalt idéző The Nurse Who Loved Me vagy a zúzós gitárokkal operáló, rémálomszerű Pet, addig az új anyag zenei témáit egy billentyűorientált, nem túl karakteres posztrock alakulat is írhatta volna.
 
 
 
Persze Maynard összetéveszthetetlen hangja és dallamai mindvégig emlékeztetnek rá, hogy melyik formációt is halljuk éppen. Akárcsak a korábbi albumokon, itt is akad stílusidegen, már-már trollkodással felérő track, a So Long, and Thanks for All the Fish coldplayes manírjaival legfeljebb felejthetőnek mondható. Ugyanakkor hülyeség lenne azt állítani, hogy ezúttal nem születtek igazi csúcspontok, a Hourglass vagy a The Doomed pl. kiváló APC-esszencia. És félreértés ne essék, nincs szó arról, hogy az Eat The Elephant gyenge lemez lenne, ám – akárcsak az utolsó Faith No More – nem említhető egy lapon klasszikus elődeivel. 
 
Kiadó: BMG 
kirsch
2018.05.10
|


Játék
„Hol legitimek a megéléseink? Egy csomó érzés, állapot egyszerűen illegál, nem szabad. A művészet alibi. A művészet oltárán szabad olyat tenni, amit az életben nem minden esetben. Ezért a művészet játék, alibi a szabadságra.” (Hód Adrienn).
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.