Vígan és szabadon – Interjú Szilágyi Csengével és Makranczi Zalánnal

A Vígszínház és a Karinthy Színház művészeivel a 7. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Szilágyi Csenge a Vígszínház főszerepeket játszó fiatal tehetsége, Makranczi Zalán szabadúszóként évek óta csak olyan szerepeket vállal, amikben jól érzi magát. Színházi szerepeikről, szinkronizálásról és indulásukról is beszélgettünk velük.
Zalán, azt olvastam, hogy „karinthys” lettél? 
 
M.Z.: Amennyire én látom, Marci (Karinthy Márton – a szerk.) úgy gondolja, hogy aki valaha is dolgozott a Karinthyban, az már „karinthys”, és tényleg nagyon helyesen mindenkinek kint van a fotója, aki már fellépett náluk. Én a Bunburyben fogok szerepelni ősztől olyan fantasztikus színészek társaságában, mint Tornyi Ildi, Kerekes József, Telekes Pepe, Oszvald Marika és még sokan mások. 
 
Szóval, akkor nem akarod feladni a szabadúszó létet?  
 
M.Z.: Egyáltalán nem. Mióta szabadúszó lettem, pont annyi munkám van, amennyit szeretnék. Persze az elején azért aggódtam egy kicsit, mert a semmire mondtam fel Székesfehérváron, viszont a következő évadban lett nyolc bemutatóm nyolc különböző helyen, és akkor hamar rájöttem, hogy az meg a ló túloldala. Most igyekszem megtalálni az egyensúlyt a színház és a család között, van egy csomó futó előadásom, és hihetetlenül élvezem, hogy kinyitom a naptáramat, belenézek, és egyik előadásnál sem szorul össze a gyomrom, hogy úristen, ma ezt kell játszanom.  
 
Csenge, te a diploma után két évet voltál a Centrálban, majd 2015 óta a Vígszínház társulatának tagja vagy. Jól érzed magad? 
 
Sz.Cs.: Inkább azt mondanám, hogy most újra jól érzem magam, mert volt egy időszak, amikor nem nagyon találtam a helyem a társulaton belül. Nagyon nehéz egy ekkora társulatot egyben tartani, de most azt érzem, hogy megint kezd összerázódni. Például nemrég voltunk Kínában a Háború és békével, ahol annyi minden történt velünk, hogy az nagyon összehozta a csapatot. Nekem ideális az előadásszámom, 16-17, maximum 20, és nagyon élvezem, hogy a nyolcvanfős Házi, az ötszáz fős Pesti és az ezeregyes Vígszínház között keringek mint színész és változatos darabokban szerepelek. 
 
Zalán, tavaly mutattátok be a Spinozában A védőbeszéd című monodrámát. Ezt te szeretted volna? 
 
M.Z.: Már egy ideje kitaláltuk Czeizel Gabival, hogy kéne csinálnunk egy monodrámát. Először felmerült az Egy őrült naplója, de kiderült, hogy Keresztes Tamásék pont abban az időben kezdték el próbálni, úgyhogy azt elvetettük. Egyszer beszélgettem Jordán Tamással, talán a II. Edwardon, és elejtett egy félmondatot Platón: Szókratész védőbeszédéről, ami valahogy megragadt bennem, és el akartam olvasni. Elolvastam, és azt mondtam, hogy szeretném megcsinálni.  
 
Egyedül vagy a színpadon és körben ülnek a nézők. Ezt miért találtátok ki? 
 
M.Z.: Rájöttem, hogy nekem nem Platónt kell előadnom és nem is Szókratészt, hanem magát a védőbeszédet, tehát magamat kell megvédenem. Ezért találtam ki, hogy csináljuk azt, hogy körbeültetem a nézőket és a kör közepén beszélek, mert annál nincs kiszolgáltatottabb helyzet, mint hogy bármilyen tárgy nélkül csak én vagyok, a szöveg meg a néző.  
 
Csenge, neked mi volt eddig a legnehezebb színpadi feladatod? 
 
Sz.Cs.: A Phenteszileia program, mert az érzelmileg nagyon megterhelő előadás, ami egy kicsit rátelepszik a vállamra. Viszont csodálatos volt együtt dolgozni Kincses Réka Berlinben élő marosvásárhelyi rendezővel, aki ugyanúgy beszél, mint a családom, és míg másoknak szokatlan lehetett, nekem egyáltalán nem volt az. 
 
Mindketten fiatalon kerültetek Budapestre. Furcsa volt? 
 
Sz.Cs.: Én nemhogy fiatalon, de gyerekként, tizenkét évesen kerültem fel Pestre. Velem volt ugyan a bátyám, de ő is tizennégy volt, kollégiumban laktunk és a hétvégéken hazavonatoztunk.  
 
M.Z.: Nekem csak annyiból volt furcsa, hogy én Miskolcon egy burokban nevelkedtem, és azt hittem, hogy drogozni csak a T.J. Hookerben drogoznak Amerikában. Felkerültem Pestre, és akkor jöttek szembe velem olyan dolgok, amikről addig fogalmam sem volt. 
 
Hogy lettetek színészek? 
 
M.Z.: Nagyon sokáig úsztam, aztán átvettek a vízilabda szakosztályba, de kiderült, hogy ott tíz edzés van egy héten, mire anyám mondta, hogy az biztos, hogy nem fog menni, mert a tanulás rovására menne. Utána rájött, hogy mégsem volt jó ötlet, hogy otthon ülök, és talált nekem egy amatőr színjátszó csoportot. Elmentem, ott ült Szép Laci bácsi, cigizett, és azt mondta, „na, kis kollega, maga színész akar lenni?”. Emlékszem, átfutott a fejemen, hogy mi történik, ha azt mondom, hogy nem akarok színész lenni, ezért inkább azt feleltem, hogy igen, nagyon! És két hónap múlva már tényleg azt gondoltam, hogy színész akarok lenni. 
 
Sz.Cs.: Engem nagyon sok inger ért Pesten, és azt hiszem, hogy az egyik meghatározó élmény tizennégy évesen az Összpróba tábor volt. A Trefortba jártam gimnáziumba, ahol végig jó tanuló voltam, és másfél évvel az érettségi előtt már nagyon tudatosan készültem a Színművészetire. Kitűnőre érettségiztem és elsőre felvettek. 
 
Zalán, te a Színiakadémia után nem jelentkeztél a Színművészetire? 
 
M.Z.: De, háromszor. Mindig egy kicsit továbbjutottam, egészen a harmadik rostáig. Aztán elengedtem a dolgot. Rájöttem, hogy nekem nem kell oda járnom, és hogy sokkal inkább szeretnék színész lenni, mint színművészeti főiskolás. Az egy másik dolog, hogy azóta többször voltam bent, Székely Krisztával is dolgoztam, ami nagyon jó volt. Bár időnként eszembe jut, hogy ha egyszer saját színházat szeretnék csinálni, akkor lehet, hogy jól jönne egy diploma.  
 
Mi érdekel leginkább a színházból? 
 
M.Z.: Leginkább az, hogy milyen hatása van a színháznak a közéletre és vica versa. Azt gondolom, hogy a darabok nagy része azért született meg egykor, mert valami olyan társadalmi problémát boncolgat, ami a megírásakor kérdés volt. Nem gondolom, hogy ma másért kellene színházat csinálni, mint azért, hogy a jelen konfliktusokról és problémákról beszéljünk. Kérdéseket kell fölvetni és párbeszédet kell kezdeményezni. Azt látom, hogy ma a magyar színházak nem akarnak párbeszédet kezdeményezni. És pont azért érzem időnként, hogy és akkor „mi, belgák hova álljunk”? Ezért érzem, hogy valami saját dolgot kell kialakítani. 
 
Mindketten szinkronizáltok. Szeretitek? 
 
M.Z.: Én igen, engem mindig inspirál, hogyan tudom az adott személyt minél jobban szinkronizálni, és persze mindig van benne dilemma, hogy ha valami nekem nem tetszik, akkor kötelességem-e ugyanazt megcsinálni, vagy adott esetben csináljam-e meg jobban. 
 
Sz.Cs.: Én már nem annyira szeretek szinkronizálni, illetve akkor szeretem, ha mozifilmeket és egy jó színészt kapok, mert annak művészi értéke van. Olyankor azt érzem, amikor kijövök a stúdióból, hogy tanultam belőle, hogy több lettem, de vannak kevésbé izgalmas feladatok, és akkor rutinszerűvé válik. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor sokat játszik az ember duplákat, és azon kezd el kattogni, hogy miért is csinálja. Az emberek nem látják, de sokszor reggel 7-kor kelek és este 10-ig meg sem állok, mert reggel elmegyek szinkronra, 10-től 2-ig próba a színházban, van, hogy délután is elmegyek szinkronizálni, aztán este előadás, és a végén ott vagyok, hogy azt sem tudom, ettem-e aznap egyáltalán.  
 
Vettetek már részt színházpedagógia foglalkozásokban? Foglalkoztatok már gyerekekkel? 
 
M.Z.: Mi Kecskeméten az Arany János Program keretében foglalkoztunk szociálisan hátrányos helyzetben lévő gyerekekkel, ezenkívül volt egy előadásunk, amivel börtönökbe jártunk. Tizennégy magyar börtönben adtuk elő a Fiú a tükörből című művet, ami a családon belüli erőszak témakörét járta körbe, és szintén izgalmas misszió volt.  
 
Ez keményebb lehetett, mint a tantermi projekt… 
 
M.Z.: Az egész onnan indult, hogy Magyarországon nagyon korlátozott az arra irányuló kezdeményezés, hogy a rabokat visszaintegrálják a társadalomba. Gyakorlatilag úgy engedik el őket, hogy úgyis visszajössz fél év múlva. Egyébként táboroztattam már gyerekeket, sőt Kecskeméten csináltunk egy kurzust tanároknak, és pedagógusnapon együtt léptünk fel velük. Nagyon vicces volt, mert álltak velünk a függöny mögött remegő térdekkel, és mondták, hogy ezt aztán soha többet! Viszont onnantól kezdve elkezdték színházba hordani az osztályukat, és úgy, hogy előtte és utána ők beszéltek az előadásról. 
 
Sz.Cs.: Én egy kicsit még távol tartom magamtól az egészet, mert azt érzem, hogy nincs mögöttem annyi tudás, de abszolút célom, hogy egyszer foglalkozhassak gyerekekkel. Nagyon sok social media felületen keresnek meg fiatalok ismeretlenül, és tanácsot kérnek, hogyan induljanak el. Igazából nem tudok nekik jobb tanácsot adni, mint hogy olvassanak minél többet. Ezt sokszor elmondom, de tíz és tizennégy éves korom között az összes Shakespeare-drámát elolvastam, és még ha nem is értettem belőle mindent, azt éreztem, hogy ez valami színházszagú könyv.  
 
Tudjátok már a jövő évadotokat? 
 
Sz.Cs.: Mi A diktátorral kezdünk, amiben ifj. Vidnyánszky Attila lesz Chaplin, én pedig a szerelme, amihez már a nyáron elkezdtünk kötéltáncot tanulni a cirkuszban és görkorizni. Nagyon szeretem az ilyen jellegű fizikai felkészítő dolgokat. Azt, ha megkövetel valamit az előadás. Utána a nagyszínpadon lesz a Liliom, abban leszek Julika, ami Attila első nagyszínpadi rendezése lesz.  
 
M.Z.: Nekem, ami egyelőre biztos, az a Bunbury a Karinthyban, utána pedig lesz egy hosszabb projekt, amiről még nem beszélhetek, mert tiltja a szerződésem. 
 
Molnár Ágnes
2018.09.16
|


Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.