Az átélt tudás – Interjú Benkő Nórával és Végvári Viktóriával

A Magyar Színház és a Budapest Bábszínház művészeivel a 7. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Benkő Nóra 2012 óta vezeti a Pesti Magyar Színiakadémiát, hosszú évek óta csinál színjátszó táborokat és foglalkozásokat, Végvári Viktória pedig a kőszínházas színházpedagógiai programok úttörője volt, jelenleg a Budapest Bábszínház munkatársa. A színházi nevelés szerepéről, lehetőségeiről, határairól és az iskolai drámaórákról is beszélgettünk velük.
Viki, talán te voltál az első, aki kőszínházban elkezdtél komplex színházi nevelés programot vezetni Magyarországon. Hogy lettél színház- és drámapedagógus? 
 
V.V.: Végzettségemet tekintve magyartanár vagyok, a színház viszont mindig is szerelem volt. Rengeteget jártam színházba, aztán a tanítványaimat is vittem magammal. Már az ELTE-n is tanultam színháztudományt, majd elvégeztem Kaposi Laci 120 órás drámapedagógia-képzését, és onnan mentem át a Színművészetire Gabnai Katalinhoz, mert azt gondoltam, hogy ez a módszertan borzasztóan hasznos lehet a tanításban is. A színházi nevelést független társulatok – a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, majd később a Káva – kezdték el Magyarországon 25 éve, de ők úgynevezett TIE-társulatok (theatre in education – a szerk.). Amikor a Kolibribe kerültem, felvetődött az ötlet, hogy csináljunk az előadásokhoz feldolgozó foglalkozásokat, amire Novák János igazgató rábólintott. Kipróbáltuk, és hamar kiderült, hogy nagyon jól működnek. Rövid időn belül ott tartottunk, hogy a foglalkozások segítségével olyan darabokat is be lehetett mutatni gyerek- és ifjúsági színházban, amik akkor, 2004 és 2006 környékén talán még nagyon újszerűnek vagy akár félelmetesnek is hatottak. Azután elkezdtünk pedagógus-továbbképzéssel, különböző témák feldolgozásával foglalkozni, majd erre jött az osztálytermi színház, ami teljesen új műfaj. 
 
Nóra, már ismert színésznő, televíziós műsorvezető voltál, amikor a bölcsész- és színészdiplomád után elvégezted a drámapedagógiát a Színművészetin. Mi indított erre? 
 
B.N.: Az egyik oka az volt, hogy színészként az embernek vagy iszonyatosan sok munkája van, és megőrül, mert azt érzi, hogy ez így nem élet, vagy pedig vannak olyan félévei, amikor nem nagyon hívják. Időnként még a hetvenéves Kossuth-díjasok is remegve állnak a próbatábla előtt, amit mindig iszonyú megalázónak éreztem. Nem akartam, hogy függnöm kelljen valakitől, és szerettem volna, ha van valami, amit én irányítok. A másik oka pedig az volt, hogy közben szültem két gyereket, és az ember ilyenkor ösztönösen elkezd foglalkozni gyerekdolgokkal: megcsináltam egy gyereklemezt és még egy-két ilyen dolgot. Közben pedig rájöttem, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni, mert örömet ad számomra. 
 
Tulajdonképpen mi a színházpedagógia és a drámapedagógia között a különbség? 
 
V.V.: A drámapedagógia egy módszertan, a színházpedagógia pedig bármilyen színházi foglalkozás, amibe beletartozik a drámapedagógia is. 
 
Mi a célja ezeknek a foglalkozásoknak? 
 
B.N.: Én főleg feldolgozó foglalkozásokat tartottam, de szerintem a lényeg, hogy senki nem beszél a gyerekekkel arról, mit is láttak a színházban. Elhozza őket a tanító néni, aztán másnap biológiaóra van. Sosem értettem, hogy egy közösségi élmény után miért nem beszélnek róla legalább az egyik órán. Mi ezt próbáljuk meg pótolni különböző módszerekkel, például fórumszínház, forrószék, jelenetezés vagy beszélgetés formájában.  
 
V.V.: Talán ha az iskolai drámaoktatás más szinten lenne, más típusú feladatokat is lehetne csinálni a gyerekekkel, mint hogy alapdolgokat tanítunk nekik. A mai napig előfordul, hogy egy gyerek azt mondja egy színházi előadás után, hogy „az volt a filmben, hogy…”, és akkor onnan indulunk, hogy elmagyarázzuk, mi a színház és a mozi közti különbség. Mondjuk, ezzel sokszor a szülők sincsenek tisztában, amikor beülnek a nézőtérre és kipakolják a chipset és a csokit… 
 
Nóra, ti a SunCity - Holnap tali! című musicalben direkt erre buzdítottátok a nézőket.  
 
B.N.: Igen, és voltak, akiknél ki is verte a biztosítékot. Mivel ez a musical egy fesztiválon játszódik, kísérletként megcsináltuk, hogy be lehetett vinni a kólát és a popcornt, a mobilt is lehetett, sőt kellett használni, mert volt egy applikáció, amin keresztül meg lehetett szavazni, hogy melyik legyen az utolsó dal. Furcsa volt, mert sokan élvezték, de voltak olyan szülők, akik kiakadtak. Szerintem azt is el lehet magyarázni, hogy mi az, amit egy ilyen előadáson lehet csinálni, és miért nem lehet ugyanezt, mondjuk, a Hamleten. 
 
A drámapedagógiai foglalkozások során gyakran felmerülnek olyan komoly témák is, mint a válás, bántalmazás, függőség. Ezek adott esetben akár mélyen érinthetnek egy-egy gyereket. 
 
V.V.: Nagyon fontos, hogy meghatározzuk, meddig tart egy ilyen foglalkozás kompetenciája, amit én szigorúan próbálok betartani. Így épülnek fel a programok, de természetesen a gyerekek néha önkéntelenül is átlépik a határt. Ilyen esetben valahogy azt kell nagyon finoman átvinni, hogy értem a gondját, együtt is érzek vele, de nem fogok ezzel továbbmenni. Ezért is igyekszem mindig a színház határain belül maradni. Szakmailag úgy kell dolgoznunk, hogy egy nagyon pontosan kijelölt, lehatárolt dologgal foglalkozunk, ahol nagyon tisztának kell lennie, hogy az itt most meddig tart.  
 
B.N.: Szerintem ez rettenetesen nagy felelősség. Nagyon sokat vitatkoztam erről, hogy van-e ehhez jogunk vagy megfelelő tudásunk hozzá, és hogy nem lépjük-e át a saját hatáskörünket. Még akkor is, ha szerepbe lépve történik mindez, de azért sérülhet a történet.  
 
V.V.: Én ma már sokkal jobban szeretem a stilizáltabb dolgokat, mert azt gondolom, hogy azok finomabban, de erősebben tudnak hatni, mint egy nagyon direkt közlés. Nagyon örülök, amikor a Hétfejű Tündérrel lehet foglalkozni, és akkor is azzal foglalkozunk, hogy én csúnyának látom-e magam vagy sem, de mégis ott van a báb.  
 
B.N.: Engem már a színházban is jobban érdekel, amikor valami nem annyira direkt, hanem kicsit elemelt, akár egy verses szövegen keresztül. Egyébként nyugodtan lehet többet gondolni a gyerekekről, mint amit gondolunk. Elvittem a gyerekeimet a Hamletre, és tizennégy évesen szájtátva hallgatták végig, utána pedig hosszan el lehetett velük gondolkodni egy csomó dologról. 
 
Mit gondoltok a dráma- és táncóra bevezetéséről az általános iskolákban? 
 
B.N.: Azt látom, hogy a szülők és a tanárok nagy része még mindig azt gondolja, hogy ez a „futottak még” kategória, ami nem fontos és mi a francnak kell. Közben pedig szerintem az egyik legfontosabb dolog lenne, és bár vannak olyan iskolák, ahol már értik ezt, nagy általánosságban soha nem fogjuk tudni átverni az agyakon.  
 
V.V.: Ma már vannak arra vonatkozó kutatások – és például a skandináv iskolarendszer is erre épül –, hogy az általános iskola első négy évében semmi mást nem kellene csinálni, mint megtanítani a gyerekeket olvasni, írni, szöveget érteni, ezek mellett pedig művészi nevelést folytatni. Kutatások bizonyítják, hogy a művészi nevelés a leginkább fejlesztő hatású, és nemcsak a „lilaködös” művészet terén, de például a matematikai és más képességek fejlesztésében is. 
 
B.N.: Nekem már több nézeteltérésem volt tanárokkal, mondjuk, egy tévés nyilatkozatom után, de akkor is azt gondolom, hogy nem lehet elég drasztikusan fogalmazni az iskolai követelményrendszerrel kapcsolatban. Amellett, hogy a pedagógiai célt sokszor egyáltalán nem értem, az átadott tudás értéke is gyakran a nullával egyenlő. Miközben csináltam egy egyhetes színjátszó tábort egy görög darabból, amiben benne volt az összes görög isten, és a gyerekek a mai napig tudják az istenek neveit. Az átélt és megélt tudás a valós tudás, a bemagolt gyakorlatilag semmit sem ér. 
 
V.V.: Én még tanárként is csináltam ilyeneket, volt, hogy egy hétig Montgomery várában voltunk, a gyerekek imádták, viszont egy idő után elkezdtem aggódni, hogy úristen, hogy fognak leérettségizni ezek a gyerekek?! 
 
Nóra, te vezeted a Magyar Színház Színiakadémiáját, de emellett is rengeteg dologgal foglalkozol. 
 
B.N.: Most jövök a Mi kis falunk forgatásáról, aminek a következő évadában lesz egy szerepem, csináltam a nyáron színjátszó tábort, vezettem színjátszó kört, de azt most abbahagytam, mert túl sok minden volt, és a színházban is minden évben van két-három új szerep. Legutóbb az Utánképzés (ittas vezetőknek) című darabban szerepeltem, illetve az M5-ön csináltam egy drámapedagógiai játékot az Ismerd meg! című műsorban.  
 
Viki, a Budapest Bábszínházban hány fajta foglalkozást vezetsz most? 
 
V.V.: Nyolc előadáshoz van foglalkozás, és próbálunk arra figyelni, hogy mindegyik korosztálynak legyen, de az ifjúsági-felnőtt foglalkozások talán kicsit kiemeltebb szerepet kapnak. Az óvódás-alsós korosztály számára kevesebb ilyen jellegű foglalkozás létezik, mert a kamaszokra és felnőttekre már a többi színház is számít. Nálunk viszont célkitűzés, hogy ne veszítsük el nyolcévesen a nézőket, hanem kineveljünk egy bábszínházi közönséget, még akkor is, ha a kortárs báb, hasonlóan a kortárs tánchoz vagy mondjuk az újcirkuszhoz, ugyanúgy egy rétegközönséget vonz. Ettől függetlenül nagyon komolyan vesszük a mottónkat, hogy a báb nem korosztály, hanem műfaj. 
 
Ha jól tudom, most pont a bábokkal kapcsolatban csinálod a doktori képzést a színművészetin. 
 
V.V.: Igen, a DLA-kutatásom azzal foglalkozik, hogy a bábszínháznak milyen speciális kérdései vannak, ha színházi nevelési vagy részvételi színházzal akarunk foglalkozni, miben más, mint egy prózai színház, vagy hogy a bábtárgynak a jelenléte mennyiben befolyásolja a játékot és mi mindenre lehet használni. 
 
 
Molnár Ágnes
2018.09.17
|


Játék
Az Oscar-díjas Robert Zemeckis rendezésében érkezik ez a merész, varázslatos és időszerű film, amely magával ragadó igaz történetet mesél el egy megtört férfiról, aki rádöbben, hogy a művészi kreativitás képes meggyógyítani a lelken esett sebeket.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.