Szerepek, amik pofon vágnak – Interjú Esztergályos Cecíliával és Ullmann Mónikával

Az Újszínház és a Rózsavölgyi Szalon művészeivel a 7. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Az ország a tévéképernyőről ismerte meg őket, és mindketten a Táncművészeti Főiskolán végeztek a Színművészeti előtt. Fantasztikus színpadi szerepeikről, a monodráma és az önálló est megpróbáltatásairól is beszélgettünk velük.
Cili, áprilisban mutatta be az Újszínház a Zserbótangót, amiben Tordai Terivel két korosodó színésznőt, egy komikát és egy tragikát alakítotok, akik közös albérletben laknak, főbérlőtök pedig Bordán Irén. Mi is az alapkonfliktus? 
 
E.C.: Ahogy mondtad, két színésznő közös albérletbe kényszerül, míg megkapják a behívót a színészházba. Az egy olyan intézmény, ami már nem létezik, de korábban azért működtették, hogy amikor az öreg színész már nem tudta ellátni magát, akkor bemehetett az otthonba, ha éppen felszabadult egy hely, mert meghalt valaki. A fiatal színész így juthatott lakáshoz – egyébként annak idején én is –, mert felszabadult egy, ahonnan kiköltözött az öreg színész. Szóval a darabban arra várunk, hogy megüresedjen egy hely a színészházban.  
 
Már a helyzet is elég abszurd. Vígjátékról van szó sok helyzetkomikummal? 
 
E.C.: Az első felvonás tulajdonképpen egy könnyed vígjáték, mert húzzuk egymást, cukkoljuk egymást, a második felvonás viszont egy tragédia. Ezen a darabon a néző egyszerre nevet és sír is.  
 
Móni, szeptember 14-én mutatjátok be a Rózsavölgyi Szalonban a Táncórák című Mark St. Germain-darabot. Mesélnél róla egy kicsit? 
 
U.M.: A darab kétszereplős. Egyik szereplője egy Asperger-szindrómás férfi, aki egyébként magasan kvalifikált és egyetemen oktat, szomszédja egy Broadway-táncosnő, akinek egy autóbalesetben megsérült a térde, és nem lehet operálni, mert a műtét kimenetele valószínűleg halálos lenne. Emiatt hónapok óta nem mozdul ki a lakásából, míg egyszer csak a férfi becsönget hozzá, és megkéri, tanítsa meg táncolni. Én játszom a táncosnőt, Józan László az autizmussal élő fiatalembert. Az előadást Dicső Dániel rendezi. 
 
Egy ilyen darab esetében beleásod magad a témába, ebben az esetben az autizmusba? 
 
U.M.: Természetesen igen, Józan Laci nyilván sokkal mélyebben. Általában amikor kapok egy darabot, és annak hasonlóan speciális a témája, utána szoktam nézni. Itt a próbaidőszak alatt találkozunk is olyan szakemberrel, aki autistákkal foglalkozik. 
 
Cili, több színházban és sokat játszol, hogy bírod a havi húszakat? 
 
E.C.: Októbertől májusig többet játszottam, mint havi húsz előadás. Az a csodálatos, hogy Dörner György úgy vezeti az Újszínházat, hogy mindenki jól érezze magát. Én remekül érzem magam itt, ő pedig elenged máshova is játszani. Az Újszínházban öt darabban szerepelek, de játszom még hat másik színházban is. De most már tényleg ritkítani fogom, mert már a hetvenhatodik évemben járok.  
 
Négy éve vagy az Újszínház társulatának tagja, de ugyanebben az épületben kezdődött a színészi pályád is. 
 
E.C.: Igen, 1968-ban, ötven évvel ezelőtt, és képzeld, szeptember 2-án kapom meg az aranydiplomámat a Színművészetin, mert egyet már kaptam mint táncművész 2011-ben. 
 
Idén kaptad meg a Kossuth-díjat is. Számítottál rá? 
 
E.C.: Igen, de már régóta… Ez nem baj, mindig annak kell örülni, amit éppen adnak az embernek. Engem pedig igazán boldoggá tett.  
 
Móni, mostanában leginkább az Orlai Produkció és más független színházi társulatok előadásaiban láthatunk. A Miskolci Nemzeti Színház után hogyan kerültél ebbe a szcénába? 
 
U.M.: A miskolci lét nem tette lehetővé, hogy Pesten dolgozzak, mert ott rengeteg előadásban szerepeltem, nem lehetett volna egyeztetni. Amikor eljöttem onnan, megkerestek különböző helyekről és felkértek szerepekre.  
 
A Rózsavölgyi Szalon Táncórák-, illetve például az Orlai Produkció Heisenberg-előadása intimebb térben előadott kétszemélyes darabok. Ezek más jellegű kihívást jelentenek számodra, mint korábban a miskolci darabokban eljátszott szerepek? 
 
U.M.: Jólesett ez a váltás, bár már Miskolcon a Játékszínben is játszottam Füst Milán Boldogtalanok című drámájában, amely hasonló volt, vagy ugyanígy említhetném a Pillantás a hídról-t, amelyet Lukáts Andor rendezett, vagy az ottani Kamaraszínházban Zsótér Sándor rendezésében a Mindent a kertbe! című Albee-darabot, amikor is az előadás jelentős részében ketten voltunk a színen Rusznák Andrissal. Miskolcon is jelen voltak az ilyen típusú előadások az életemben. 
 
A valódi történetek alapján íródott, Élet.Történetek.hu sorozatban készült Pira-Bella előadásban viszont egy monodráma formátumban, minimális kellékekkel kellett előadnod Bella történetét.  
 
U.M.: Ez volt életem első ilyen típusú előadása, és be kell, hogy valljam, az elején nagyon féltem tőle. De nem csak én! Megnyugtató volt számomra, hogy ettől a feladattól Szandra (Borbély Alexandra – a szerk.) is tartott. Egyikünk sem csinált még ilyet, és nyilván teljesen más feladat, amikor egyedül állsz ki a színpadra, és fent kell tartanod a feszültséget és a figyelmet. 
 
Tavaly szerepeltél a Terminál Workhouse Isten hozott a majomházban című sci-fi előadásában is. Ebbe hogyan kerültél bele? 
 
U.M.: Molnár Gusztit Miskolcról ismertem, és vele beszélgettünk, milyen jó lenne valamit csinálni együtt. Rajta keresztül találkoztam Dömötör Tamással, akivel jól tudtunk együttműködni. 
 
Élvezed a szabadúszó létet? 
 
U.M.: Ez egy teljesen másfajta létezés, ami nekem hatalmas szabadságot ad. Olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akik valamiért érdekelnek vagy a feladat izgalmas számomra. Azt hiszem, sokkal szabadabban tudok létezni így, mint társulati keretek között. 
 
Cili, tavaly a Színházak éjszakáján a Meddig vagyok?! című önálló ested adtad elő. 
 
E.C.: Igen, de eredetileg úgy volt, hogy már a tavalyi Színházak Éjszakáján bemutatjuk a Zserbótangót, ami akkor nem jött össze, ezért Döri (Dörner György – a szerk.) feldobta, hogy van nekem ez az önálló estem, a Meddig vagyok?!, és hogy nem lehetne-e azt megcsinálni. Aztán kitaláltuk, hogy legyen hozzá kiállítás is a képekből és a kerámiákból. Az önálló est nem egy egyszerű dolog. Az egész életem feljön benne, és közben folyamatosan eszembe jutnak dolgok, hogy még ezt is és azt is el akarom mondani. Nagyon szeretem ezt az előadást, csak utána mindig kell egy napot pihennem, mert olyan, mint egy analízis. 
 
Említetted a kiállítást, a festményeidet, kerámiáidat is ugyanolyan szeretettel fogadják, mint a színészetedet? 
 
E.C.: Az első kiállításom a Madách Színház Tolnay Klári Szalonjában volt. Szakonyi Károly nyitotta meg, rettenetesen szépeket mondott rólam, pedig a vázáim közül az egyik erre dőlt, a másik arra, de engem ez nem érdekelt, mert alapvetően arcokat akartam ábrázolni, kétszer két Janus-arcot. Már ott a helyszínen megvették őket, szerintem nem feltétlenül azért, mert annyira jók voltak, hanem azok vették meg, akik szeretnek engem. Bár később a Csók Galériában is volt kiállításom, ott viszont Amerikába, Japánba, Kínába vittek belőle olyanok, akik nem is ismernek engem. Talán, mert jópofák voltak az arcok. 
 
Látod az arcokat, mielőtt elkészülnek? 
 
E.C.: Igen, de a végén teljesen más lesz belőle. Mindig szeretnék egy édes kis pufók, copfos parasztlányt készíteni, de a végére egy nagy orrú öregember lesz belőle. Vagy egy ló. 
 
És a szerepeket látod magad előtt, amikor megkapod őket? 
 
E.C.: Van, amit igen. Ami pofon vág, azokat látom. Például a Petruska a hetvenes években, az úgy pofon vágott, hogy egy percet nem kellett gondolkodnom semmin. De a Sári Bírón, a Zserbótangón, a Mici néni két életén, a Miss Arizónán sem kellett.  
 
Milyen bemutatóitok lesznek a következő évadban? 
 
U.M.: Összesen négy bemutatóm lesz. A Rózsavölgyi után Orlai Tibornál lesz premierem.  
 
E.C.: Nekem most a Körúti Színházban lesz az első bemutatóm, a Zsákbamacska, utána pedig Veszprémben A nagymamában játszom Szerafint. Közben a Vidám Színpadon továbbra is játszom a Négy meztelen férfiban és a Bubusban, a Körúti Színházban is van három darabom, a Piros bugyelláris, a Maude és Harold és Az ajándék gésa. A József Attilában a Mici néni két élete, a Veres1 Színházban a Hajszál Híján Hollywood. Óriási dolog, ha az embert szeretik, és nekem nagyon sok energiát ad az is, hogy sok helyen fiatalokkal játszom együtt. 
 
Molnár Ágnes
2018.09.17
|


Játék
Tíz éve született a zenekar a Magyar Színház büféjében és szilveszterkor léptek fel együtt először „jelmeztelenül”.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.