Színésznek születtek – Interjú Kovács Pankával és Lovas Emíliával

A Baltazár Színház és a Karaván Színház művészeivel a 7. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Lovas Emília a Karaván Színháznak köszönheti, hogy színész lett, Kovács Panka pedig a Baltazár Színháznak, hogy azt csinálhatja, amit a legjobban szeret.
Panka, hogy kerültetek a Baltazár Színházba? 
 
K.P.: Egy gyereknap alkalmából volt egy szabadtéri előadásuk, ott beszéltünk először Dórával (Elek Dóra, a társulat vezetője – a szerk.). Körülbelül nyolc évig jártam a színház művészeti központjába, ahol nagyon sok óra volt – tánc-, néptánc-, beszédtechnika-, ének-, színészmesterség- és bábórák, én mindegyikre jártam –, és Dóra megláthatott bennem valamit, mert 2014-ben megkértek, hogy csatlakozzak a társulathoz. 
 
Emília, annyira jó történet, ahogy te kapcsolatba léptél a Karaván Színházzal. Elmeséled? 
 
L.E.: Vidéken laktam, és egy roma magazinban egyszer megláttam a Karaván Színház hirdetését. Nem volt a kártyámon pénz, ezért egy csomó visszahívót küldtem nekik, és addig küldözgettem, míg vissza nem hívtak, és akkor mondtam nekik, hogy színésznő akarok lenni. Én voltam az első vidéki, aki odajárt, mert alapvetően kilencedik kerületi fiatalokkal foglalkoznak. Most már van egy központjuk Kaposváron, sőt Pécsen is alakul valami. Így kezdtem el tanulni a Karaván Művészeti Alapítványnál, amit Nyári Oszkár alapított és vezet immár 18 éve. Ott ismertem meg az akkor még ott dolgozó Balogh Rodrigót, aki meghívott a Tollfosztás című darabba, így a Thália Színházban játszottam először színpadon. 
 
Izgultál? 
 
L.E.: Egy pillanatig nem izgultam, megéreztem a színház szagát, és azt mondtam, hogy én enélkül nem tudok élni.  
 
Panka, melyik volt az első darab, amiben szerepeltél? 
 
K.P.: A Boldog Óra, amit Vörös István írt, és arról szól, hogy a sorsunk meg van írva. A Boldog Óra után átvettem egy szerepet a Graffalóban, utána jött a Kőválasz, amiben szintén egy kollégám helyett ugrottam be, aztán véglegesen is bekerültem. A Fiúk, lányokban sajnos nem szerepelek, bár imádom azt az előadást. Utána jött az Örkény Egypercesekből készült Nézzünk bizakodva a jövőbe, amit mindenki nagyon szeret, bár iszonyú sok a szöveg benne… Sokat szenvedtünk vele, de meglett a gyümölcse, mert jó lett a darab. 
 
Emília, neked hogy alakult a karriered a Tollfosztás után? 
 
L.E.: Tanultam egy évet a Shakespeare Színművészeti Akadémián, majd a Pesti Magyar Színiakadémián, ahol Pál András volt az osztályfőnököm, és harmadévben a vizsgákon már hívtak minket a Turay Ida Színházba, ahol most már negyedik éve vagyok. 
 
Ráadásul nem is akármilyen szerepeket kapsz. 
 
L.E.: Borzasztóan hálás vagyok érte, mert Júliát, Irmát eljátszani nagyon szép feladat. Jövőre bemutatjuk a Love Storyt, és abban is a főszereplő lányt fogom alakítani. Sokszor belegondolok, hogy máshol talán nem kapnék ilyen lehetőséget, mert a karakterem picit behatárol… 
 
Arra célzol, hogy félig roma vagy. Foglalkoztál ezzel valaha? 
 
L.E.: Nagyon sokat foglalkoztam vele, főleg tinédzserkoromban, azért, hogy rájöjjek, hogyan lehet ezt jól kezelni. Harcoltam miatta, kikértem magamnak, és közben rájöttem, hogy még én is azt mondtam időnként a nem romákra, hogy magyarok, és ezzel gyakorlatilag saját magamat zártam ki. Szerintem először magadat kell fejleszteni ahhoz, hogy tudd ezt büszkén vállalni. Azt gondolom, hogy minél természetesebben kezeljük mi magunk, annál természetesebben fogad be minket a környezet. Szerintem kell hozzá lazaság. Például nagyon szeretem, hogy a Karaván előadásaiban gyakran előfordul, hogy egy roma szereplőt nem roma játszik, vagy hogy egy fajgyűlölőt pedig roma alakít. Országszerte járok foglalkozni hátrányos helyzetű gyerekekkel, de egyre többet gondolok arra, hogy lehet, hogy nem is csak a szegényebb településekre és kerületekbe kellene elmenni, hanem mondjuk a rózsadombi gyerekek közé is, akik semmilyen impulzust nem kapnak a közegről. Milyen jó lenne velük is találkozni, vagy odavinni gyerekeket, hogy játszanak együtt.  
 
Panka, nem szeretted, ha azt mondják, hogy Down-szindrómás színész vagy, miért? 
 
K.P.: Mert olyan, mintha piszkálnának vagy csúfolnának vele.  
 
Idén csináltatok iskolai osztályoknak színházpedagógiai előadást. Nyitottsággal fogadtak az iskolások? 
 
K.P.: Némelyik igen, de nem mindenkinek tetszett. És nekünk nagyon fontos, hogy a közönség segítsen nekünk például azzal, hogy nevetnek azon, amin nevetni kell. Mi abból nyerjük az energiát, az erőt, az örömöt, hogy ők nevetnek. Nyilván nekünk kell elérnünk, hogy jó legyen az előadás, és ők elkezdjenek nevetni, de ehhez nyitottnak kell lenniük.  
 
Emília, szerepeltél a Stúdió K-ban megrendezett II. Roma Storytelling Fesztiválon, az előadásod címe az volt, hogy Kaméleonlány. Mondanál róla pár szót? 
 
L.E.: Az előadás hátrányos helyzetű és roma egyetemisták igaz történetei alapján íródott. A tavalyi után volt egy workshop, ahol összegyűjtötték a sztorikat, és ebből írta meg Illés Márton. Volt néhány olyan sztori, ami az én életemre is nagyon igaz volt, és erősen tudtam vele azonosulni.  
 
A Tudás6alom egyik alapító tagja voltál. Részt veszel még benne? 
 
L.E.: Sajnos egyre kevesebbet tudok velük lenni, mert nagyon sokat játszom és szinkronizálok, ami lehet, hogy önzőség… Nagyon szép dolgokat érnek el, és mindig rossz látni, hogy na, ebből is kimaradtam. 
 
A Karavánban viszont az egyik főszereplője vagy az I’m online című darabnak, ami a cyberbullyingról (internetes zaklatás) szól, és amihez kapcsolódik színházpedagógiai foglalkozás is. Abban milyen tapasztalataid vannak? 
 
L.E.: Sokszor nagyon megrázó élmény. Úgy épül fel az előadás, hogy közben a gyerekek írogathatnak, és mivel elbújhatnak egy e-mail-cím mögé, bármit írhatnak. Vannak olyanok, akiket meghat és megnyílnak, de nemrég az is előfordult, hogy rettenetesen csúnyákat írtak rám, elkezdtek cigányozni, és potyogtak a könnyeim. Az ilyen eset is megrázó, meg az is, ha látod valamelyik gyerek arcán, hogy biztos, hogy bántják őt is. 
 
Panka, a legutolsó darabotok, a Pitypang táncos darab. Inkább ezt szereted vagy a prózai előadásokat?
 
K.P.: A táncos darabokat nagyon szeretem. Az volt a jó a Pitypangban, hogy tulajdonképpen mi magunk alakítottunk ki táncokat, amiket úgy tudunk megjegyezni, hogy ha felkelünk, is tudjuk. Mi hoztuk létre az előadást, mert improvizációkból állt össze. 
 
Tudjátok már, hogy mi vár rátok a következő évadban? 
 
K.P.: Valószínűleg lesz egy új táncos darabunk, de ami biztos, hogy szeptemberben elkezdünk próbálni egy előadást, aminek az a munkacíme, hogy Üstökös, és Kováts Kriszta rendezi majd. Ezt megint Vörös István írja nekünk, ránk alakítva, és szerintem hasonló lesz, mint az Örkény Egypercesekből készült darab. 
 
L.E.: Azt hiszem, hét bemutatóm lesz a jövő évadban. Szeptembertől kezdjük a Kabarét, aztán lesz a Love Story, A férfiak a fejükre estek II., a Hippolyt, a Balkán kobra, amit nagyon várok, és lesz egy gyerekdarab is a Turay Ida Színházban. Készülünk a Karaván Színházzal is egy új bemutatóra, Csemer Géza egyik színművét dolgozzuk át és állítjuk színpadra. 
 
Molnár Ágnes
2018.09.18
|


Játék
A Honeybeast közel hetven zenésszel ontja majd az édesbús slágereket az Aréna színpadján.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.