„Néha azt érzem, hogy én is autista vagyok” – Gryllus Dorka

A Pesti Est exkluzív interjúja
Anat Gov izraeli írónő Jaj, Istenem! című darabjából – ami Isten és az autista gyermekét egyedül nevelő pszichológus anya különös találkozásáról szól – a Gólem Színház készített előadást. A pszichológusnőt alakító Gryllus Dorkával beszélgettünk a darabról, az autizmusról, jószolgálati nagyköveti szerepéről az Autistic Art Alapítványnál és még sok minden másról.
Anat Gov Jaj, Istenem! című darabja azzal az abszurd felütéssel indul, hogy Istennek problémái vannak, ezért pszichológushoz fordul. A darabban Ellát, a pszichológusnőt alakítod, aki egyedül neveli fiát. Milyennek láttad elsőre a darabot?     
 
Nagyon érdekes volt az egész zsidó gondolkodáskör, ami olyan perspektívából gondolkodik Istenről és az emberről, ami számomra nagyon izgalmas. Ezenkívül pedig nagyon élveztem az egész próbafolyamatot Borgula András rendezővel és Kálid Artúrral (aki Istent alakítja – a szerk.), akivel nagyon régóta szerettünk volna már együtt dolgozni.  
 
Pedig nemrég mindketten szerepeltetek Duda Éva Fridájában is…   
 
Igen, csak abban nem igazán volt közös jelenetünk. Azt hiszem, egyszer eldőlök, ő elkap, és körülbelül ennyiben ki is merült a közös színpadi jelenlétünk.
 
Visszatérve a Jaj, Istenem!-re, végül tudsz segíteni ezen a nem is igazán szimpatikus Istenen? 
 
Talán azt mondhatjuk, anélkül, hogy túl sok mindent árulnék el az előadásról, hogy ez az ő kettejük kölcsönös története: mindketten eljutnak ezalatt az egy óra alatt valahova, vagy mindketten tesznek egy lépést egy adott irányba a találkozás által. 
 
Mennyire játszik fontos szerepet a darabban, hogy a fiad autista? 
 
Ez egy fontos pont Ella történetében és Istennel való viszonyában is. Amikor az ember életében nem egészen úgy történnek dolgok, ahogy azt kívánná magának, akkor felmerül benne a kérdés, hogy Istenem, de miért? Miért így történik? Az én karakterem is eljut valahova ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában, illetve valamennyire választ kap a kérdéseire. Például olyan kérdésekre is, hogy ha Isten jó és mindenható, akkor miért történik az, ami történik, vagy, hogy ő olyankor mit csinál, amikor a rossz dolgok történnek. Nem látja? Vagy pont, hogy így akarja? De ha így akarja, akkor hogy lehet mégis jó? Ez a kérdéskör szerintem minden vallásban az egyik legnehezebben értelmezhető. Minden vallásnak megvannak a maga válaszai erre, például az előző élettel vagy a következő élettel vagy magával az istenhittel. Ezek olyan morális kérdések, amikkel ritkán foglalkoznak az emberek a hétköznapokban. És pont az is jó ebben az előadásban, hogy elgondolkodtat olyan dolgokon, amik nem jutnak eszedbe mindennap. Én kereszténynek vallom magam, és azt gondolom, hogy azáltal, hogy van egy hitem, ami szerint gondolkozom, az sokszor támpontokat ad az életemben.
 

 
Az autizmussal kapcsolatban jutott eszembe, hogy az Autistic Art jószolgálati nagykövete is vagy. Hogy kerültél kapcsolatba az alapítvánnyal és mit jelent pontosan a feladatod? Illetve miért szimpatikus számodra a munkájuk? 
 
Megkerestek, legyek az arca vagy a hangja az alapítvány üzenetének, az a személy, aki kommunikálja az emberek felé az alapítvány munkáját, és hogy az emberek többet megtudjanak magáról az autizmusról. Számomra rettenetesen szimpatikus az, amit csinálnak, autista fiatalok számára művészeti programokat alakítanak ki, és az ő műveiket továbbgondolva csodálatos termékeket hoznak létre. Sokszor jártam már autisták számára létrehozott lakóotthonokban, és csodálatos látni, ahogy az ott élő fiatalok értékes életet élhetnek. Amellett, hogy nagyon ki vannak találva a hétköznapjaik, olyan dolgokat tudnak létrehozni, alkotni, amik mindannyiunk számára értékek. Mert ők mind nagyon értékes emberek, akiket a társadalom egy része nem tud hova tenni, vagy bizonyos dolgaikkal nem tud mit kezdeni. Az Autistic Art pedig kitalálta azt a nagyszerű kombinációt, hogy abban segítik ezeket az alapvetően erős vizualitással bíró embereket, hogy olyan gyönyörű termékeket hozhassanak létre, amiket aztán el is tudnak adni.
 
Számodra milyen élmény volt, hogy egy kicsit testközelből is megismerted, mit jelent az autizmus?
 
Nagyon érdekes, mert akárhányszor lemegyek közéjük az otthonba, abban mindig van számomra valami megnyugtató. Néha azt érzem, hogy kicsit én is autista vagyok, és rettenetesen élvezem a kommunikációt velük. Ők mindig azt mondják, amit gondolnak, nem vezérli őket hátsó szándék és semmit sem csinálnak érdekből. Engem ezek a típusú találkozások iszonyatosan kikapcsolnak.
 
Visszatérve a színházhoz, a tavalyi évadban a Trojka Színházban csináltad meg az Anna Karenina befejezetlen történetét, amiben szintén egy anyát játszol, de akinek választania kell a gyereke és a szerelme között. Mondanál róla pár szót?
 
Nagyon szeretem azt az előadást is… Az egy házasság története, amibe belerobban egy hatalmas szerelem. Annának döntenie kell a kisfia, a családi béke, a jó hírneve és a szerelme között. Senki sem hibás, mégis mindenki megállíthatatlanul sodródik a végzete felé, és végül mindenki veszít. Közben van egy párhuzamos szál, ami ugyan reménytelenül indul, mégis happy end a vége. Persze itt is felmerülhet a kérdés, hogy mindez miért történik, amikor mindenki jó és mindenki jót akar, a végén mégis minden tönkremegy.
 

 
Pároddal, Simon Kornéllal a 2010-ben bemutatott Varsói melódia kapcsán szerettetek egymásba, és érdekes, hogy akárcsak a darabban, akár nektek is megnehezíthette volna a történeteteket a távolság, hiszen te akkor még inkább Berlinben éltél… 
 
Ez egy érdekes párhuzam, de most úgy tűnik, működünk (nevet). Még mindig sokat ingázunk: Kornél rendez vidéken, én játszom Németországban, de most pont együtt dolgozunk, ami nagy öröm számunkra, csak még nem beszélhetünk róla.
 
Ebben az évadban lesznek új színházas bemutatóid? 
 
Elvileg a Trojkával tervbe van véve egy új előadás, remélem, hogy összejön.
 
Tudatos volt, hogy amikor hazaköltöztél, a független színházas vonalon indultál el? 
 
Ez azért is alakult így, mert a németországi munkák miatt nem tudok annyira előregondolkodni, mint a kőszínházak, és azokkal tudok együtt dolgozni, akik vállalják azt a rugalmasságot, amit én kérek tőlük. Nyilvánvaló, hogy egy kőszínház, ahol hatalmas gépezet működik, hónapokra előre ki kell tűzni az előadásokat, nem tud hozzám alkalmazkodni. A forgatások többnyire csak pár hétre előre derülnek ki és akkor eléggé lefoglalják az időmet. Akkor azt kell mondanom a színháznak, hogy nem tudok játszani ezekben a napokban, és az olyan társulatok, mint a Gólem, Duda Éva vagy a Trojka rugalmasabban tudnak ehhez alkalmazkodni. 
 
Molnár Ágnes
2018.10.08
|


Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.