„Az éneklés fontos része az észt nemzeti öntudat megélésének”

A Pesti Est exkluzív interjúja a Ludwig Múzeum észt–magyar kortárs művészeti kiállításának kurátorával
Bár időnként kétségbe vonják, valóban nyelvrokonaink az észtek, ez az apró nemzet a Balti-tenger partján, ami száz éve nyerte el függetlenségét. Az évforduló alkalmából a Ludwig Múzeumban megvalósult Nyelvrokonok – Észt–magyar kortárs művészeti kiállítás kapcsán beszélgettünk Szipőcs Krisztinával, a kiállítás kurátorával.
Mi adta a Nyelvrokonok című észt–magyar kortárs művészeti kiállítás ötletét? 
 
Az Észt Intézet vetette fel a kiállítás ötletét, mivel Észtország – és az első világháború lezárása után létrejött többi balti állam – idén ünnepli függetlensége századik évfordulóját. Ez nagy ünnep számukra, a centenárium kapcsán számos programjuk van itthon is. A kiállítás úgy jött létre, hogy rengeteg könyv és kiadvány átnézése után a tárlat társkurátorával, Jan Elantkowskival kiutaztunk Tallinnba, hogy feltérképezzük, milyen tendenciák vannak jelenleg Észtországban, kik azok a művészek, akik a nemzetközi színtéren is jelen vannak és itthon is érdekesek lehetnek. Ezt követően az észt alkotások mellé kerestem magyar műveket részben a gyűjteményünkből, részben pedig meghívásos formában.  
 
Melyek azok a főbb témák, amik köré a kiállítás épül? 
 
A százéves évforduló több művésznek is alkalmat adott arra, hogy elgondolkozzon arról, mit jelent az észt identitás, kik azok az észtek, honnan jönnek és hova mennek. A kiállítás Kaido Ole installációjával indul, amit a tallinni Kunstihoonéban, az ottani Műcsarnokban hozott létre először, és ami Észtország kezdetét és végét szimbolizálja kellő humorral. Az installáció olyan, mint egy időgép, az egyik falon egy pixeles képet látunk, három bekarikázott alakkal, akik az első három észtet ábrázolják, amint éppen kimásznak a tengerből és meghódítják a szárazföldet. A szemben levő falon pedig az utolsó észt utolsó lehelete, egy sóhaj olvasható egy absztrakt festmény-installáció részeként. Mi pedig az idővonalon állunk, valahol a kettő között, és elgondolkozhatunk azon, hogy milyen szerepe van a határoknak, a nyelvnek, a kultúrának, a hagyományoknak, mely témákkal kapcsolatban sok minden előjön a többi művésznél is. Az alkotások egy részére szintén jellemző, hogy a történelem az egyéneken, személyes sorsokon keresztül jelenik meg.  
 
Mennyire jelenik meg a művekben a kis ország állandó fenyegetettsége, az orosz befolyás? 
 
A második teremben látható Tanja Murawsaja ukrán származású, de már Észtországban született művész munkája, aki nagyon sokat foglalkozik a nacionalizmus, a nemzeti értékek, az állampolgárok közti különbségek kérdéseivel; részben azért, mert személyesen is érintett a témában. Észtországban a mai napig rengeteg orosz él, akik gyakorlatilag a lakosság egyharmadát teszik ki, és mivel van egy nagyon egyenlőtlen viszony az apró Észtország és a vele határos hatalmas birodalom között, teljes joggal veszélyeztetve érzik nemzeti önállóságukat, hiába tagjai ők is az Európai Uniónak. Murawsaja itt kiállított fotósorozata arról szól, hogy mi történne, ha veszélybe kerülne a függetlenségük, a nemzet önállósága. A két részből álló fotósorozat első részén az Észtországban állomásozó NATO-katonák képei, a másodikon pedig a hazafias érzésekkel teli észt cserkészlányok portréi láthatók. A két csoport szembeállításával arra is utal, hogy ha felvetődik a háború lehetősége, akkor egy pici nemzet vajon meg tudja-e védeni magát vagy csak nemzetközileg oldható-e meg egy ilyen konfliktus.  
 
A sorozat magyar párja a Tehnica Schweiz duó sorozata. 
 
Az Ingázó tüzérek egy együttműködésen alapuló művészeti projekt volt, aminek keretében azokról a Tápióbicske térségében élő férfiakról készítettek portrékat a művészek, akik egy 1848-as hagyományőrző csoport tagjaként évről évre eljátsszák a tápióbicskei csatát. Ha összevetjük az észt művész munkájával, itt is szó van a hazafiasságról, a hagyományok ápolásáról, de Nádasdy Ádámot idézve, aki nemrég tartott tárlatvezetést a kiállításon, „ők, a mi operetthuszáraink”. 
 
Melyik volt az az észt alkotás, amit mindenképpen be akartatok mutatni? 
 
Kristina Norman Istenek, hozzátok vissza a tüzet című munkája például az egyik első olyan mű volt, amelynek láttán azt gondoltuk: ezt mindenképpen be szeretnénk mutatni. A videóban egy svéd operaénekesnő énekel egy olyan 19. század végéről származó népdalt, ami az észteknél és az oroszoknál is ismert, ráadásul a témája a búr háború. A dal egy öregemberről szól, aki az összes fiát elveszti a búr háborúban, és a végén a legkisebb is elmegy, mert küzdeni akar a hazájáért. A videót az észt nemzeti öntudat egyik szimbolikus helyszínén készítették, ahol az 1800-as évek közepe óta rendeznek népdalfesztiválokat. Az éneklés nagyon fontos része az észt nemzeti öntudat megélésének, amit érdekes összekapcsolni az éneklő forradalommal is, amikor a Szovjetunió összeomlása idején emberek százezrei álltak kint az utcákon egymás kezét fogva, élő láncot alkotva, és énekeltek. Ennek a filmnek egyik párhuzama – elsősorban a zene miatt – Németh Hajnal 2011-es Velencei Képzőművészeti Biennáléra készült Összeomlás – Passzív interjú című munkája, amiben autóbalesetek túlélőivel készült jegyzőkönyvek alapján íródott, megzenésített párbeszédeket adnak elő német operaénekesek azokon a helyeken, ahol a balesetek megtörténtek. Németh Hajnal munkája másfelől a kortárs valósághoz, a fogyasztói társadalom értékrendszeréhez kapcsolódik. Az autó, ami a gazdasága motorja, a fogyasztói társadalom státusszimbóluma, fétistárgya, az önkifejezés formája is egyben, amihez valamiért különösen ragaszkodnak az emberek.  
 
A fogyasztói társadalom kritikája, különösen a nőket érintő kérdésekben Margo Monko munkáin is megjelenik. 
 
Ő kifejezetten gendertémákkal foglalkozik, egy igazi elemző típusú feminista. Fotóalapú munkái vannak, de elsősorban talált motívumokból, anyagokból dolgozik. Az itt kiállított egyik sorozata korábbi évtizedekből való harisnyacsomagolásokból készült, amin a csábítás, nőiesség szimbólumaként jelenik meg a „levágott” női láb. Monko női szerepekkel foglalkozik, azok összefüggéseivel a fogyasztói társadalomban, legtöbb munkájában az foglalkoztatja, hogyan is működik az elemi ösztönökre építő reklámpszichológia. 
 
Munkái itt két másik fotós között vannak kiállítva. 
 
Igen, egyikük Farkas Dénes, aki Magyarországon született és itt is járt középiskolába, de felsőfokú tanulmányait már Észtországban végezte. Ő installációkat készít a fényképeiből, a Velencei Biennálén is kiállított már, illetve a Molnár Ani Galériában is volt több kiállítása. A tárlaton ezúttal a privát fotóarchívumát láthatjuk, miközben hangfelvételen beszél a képekről, azt boncolgatva egy-egy mű kapcsán, hogy mi a kép és a szöveg viszonya, illetve, hogy amit képpel megragadunk, az hogyan ragadható meg szövegesen. Ez egyébként is sokszor megjelenik munkáiban. A másik fotós Puklus Péter, aki abból a szempontból hasonlít Farkas Déneshez, hogy ő is gyakran installációkban és tárgyakban gondolkozik. Fekete-fehér technikával dolgozik, elemi motívumokat használ modellszerűen, csomagolásokban, hétköznapi tárgyakban fedez fel elemi formákat. Általában beállított, megrendezett csendéleteket fényképez, aminek a tárgyát is ő maga állítja elő, a kompozíciókba belecsempészve különböző művészettörténeti referenciákat.  
 
Vannak művészek a kiállításon, akik globális problémákra fókuszálnak. 
 
Marko Mäetamm feltétlenül ilyen művész. Arról beszélt egy interjúban, hogy kénytelen reflektálni arra, ami a világban történik, kapcsolódnia kell a nagy globális eseményekhez. Mäetamm itt bemutatott munkáiban felvetődik, hogy a háborúk és válságok korszakában élünk, és ezzel mit is lehet tenni, amire abszurditásig fokozott válaszokat ad. A másik művészpáros a Société Réaliste, az ő munkájuk a közös európai identitásunkról szól. Náluk egy újraalkotott Európa ötlete vetődik fel, melyben azok az országok, akik területi revízióra vágynak, visszakapják a területeiket, és bár így ugyan megduplázódik egy-két hely, de az összes felmerülő probléma megoldódik.  
 
A média is megkapja a magáét az egyik műben. 
 
A Johnson & Johnson duó egyedi jelvényekből készített installációja az egyik legnépszerűbb mű itt a kiállításon, amit Tallinnban állítottak ki először. A bulvárlapok főcímeiből készített jelvények, amelyekből mindenki hazavihet egyet, arra mutatnak rá, hogy mennyire szenzációhajhász a média.  
 
Ez, feltételezem, kapcsolódik Birkás Ákos képeihez, amikben szintén megjelenik a sajtó, illetve az emberek manipulációja. 
 
Birkás 2014-15 körül készült képei láthatók a mostani kiállításon, amelyek nemzetközi hetilapok, képes hírújságok fotói nyomán készültek. Abban az időben kezdett el azzal is foglalkozni, hogy szövegeket, idézeteket írt a képekre. Egyrészt megjelenik a médiavalóság a sajtófotókon keresztül, illetve az absztrakt gondolkodás is, ahogy a világról próbáljuk levonni a következtetéseket. Őt azért tartottam fontosnak kiállítani, mert nagyon kevés olyan művész van, aki globális és személyes dolgokat együttesen tud kifejezni a művészetében. Hasonló gondolkodásmódot képvisel a szlovákiai magyar Németh Ilona is, akinek itt látható installációjában a három asztal három családi történetet mesél el, mindhárom Ilona családjához köthető, mégis összefoglalja a szlovákiai magyarság 20. századi történelmét a privát eseményeken, az egyének sorsán keresztül. 
 
A Nyelvrokonok című kiállítás 2019. január 6-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.
 
Molnár Ágnes
2018.12.04
|
(6 kép)


Film premierek

Milliárdos fiúk klubja

amerikai életrajzi dráma, 108 perc, 2018

McQueen

angol dokumentumfilm, 111 perc, 2018

Aquaman

amerikai-ausztrál fantasy, 143 perc, 2018

Álommeló

amerikai romantikus vígjáték, 103 perc, 2018

Pókember – Irány a Pókverzum

amerikai animációs film, 117 perc, 2018
Ahol a héten érdemes...
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2018. június 27. - 2019. január 31.
 
december 13 - 19.
 
Budapest, Trafó, december 15. 20:00
 
Játék
Az ŰrDongó a Transformers-franchise megújítására vállalkozik, a film a címszereplő robot eredettörténetét meséli el.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.