Szépen lassan felnövök – Mészáros Blanka

A Pesti Est exkluzív interjúja
Mészáros Blankát már számos főszerepben láthatta a színházi közönség, de a film világa sem idegen számára, gondoljunk csak az elmúlt év egyik legsikeresebb hazai vígjátékára, a Brazilokra. A Junior Prima-díjas színésszel az önbizalomról, a művészi szabadságról és egy lehetséges másik életről beszélgettünk.

2015-ben végzett a Színművészeti Egyetem színész szakán Marton László, Forgács Péter és Hegedűs D. Géza osztályában.

 

Játszott a Brazilok, a #Sohavégetnemérős és a Semmi bogár című filmekben.

 

A Katona József Színház társulatának a tagja.

Azt mondtad egyszer, hogy a Máthé Erzsi-díj után egy hétig nem aludtál. Hogy volt ez a Junior Primánál? 
 
A jelölést korábban tudni lehetett, ezzel együtt pedig már minden meg is történik az ember fejében, úgyhogy ilyen szempontból nem ért teljesen váratlanul. Persze nagyon jó volt ott lenni azon az estén, már csak azért is, mert az volt az első olyan díjátadó, amin a szüleim is részt vettek, úgyhogy most végre mindenkinek juthatott az örömből. 
 
Egy ilyen díj mennyiben segít neked önbizalom terén? Hova jutottál az utóbbi időszakban attól a lánytól, aki megpróbálta rábeszélni az egyetemet, hogy nem is őt vették fel? 
 
Szépen lassan felnővök. Már csak a munkáim miatt is, hiszen a Jeanne D’Arcot próbáljuk, ez a lány pedig egy percig sem bizonytalan abban, amit tesz, és vállalja is a felelősséget. Így nekem is szívvel-lélekkel ott kell állnom a mondatok mögött, el kell hinnem, hogy kaptam elég tehetséget valakitől, legyen az a jóisten. Maga a színészlét egyébként nagyon furcsa, ambivalens érzés, hiszen folyamatosan kételkedem magamban, miközben a színpadon ez nem szabad, hogy megtörténjen. De nem is gondolom, hogy lenne olyan fiatal alkotó, aki teljes magabiztossággal ráállt volna a gördeszkára, és onnantól csak egyensúlyozna rajta. Mindig ott motoszkál az emberben, hogy meg kéne tanulni még egy-két flikflakkot, ki kéne próbálni ingoványosabb talajon, és hát az a gondolat is befészkelheti magát a tudatba, hogy ez a gördeszka nem is az enyém. Ezzel együtt kell tudni élni. 
 
Te azért már kipróbáltál jó néhány flikflakkot: filmek, színházi főszerepek, 14 évnyi tornászkodás, és ebből adódóan ott van a fizikai színház is. Melyik műfajban éled meg leginkább az alkotószabadságod? 
 
A tánc az egyik legkülönlegesebb kifejezőeszköz, azt hiszem, abban is vagyok a legfelszabadultabb. Komfortérzetem persze nincs, mert nagyon nagy hiányosságaim vannak, inkább mondanám magam kiöregedett tornásznak, semmint táncosnak. De úgy érzem, hogy az a fajta dinamizmus, amit a fizikai színház megkövetel, számomra sokkal alkalmasabb kifejezőeszköz, mint a beszéd. Egyébként is nehezebben bánok a szöveggel, rengetegszer mondták például, hogy furcsa hangsúlyokat használok, és ezzel egyet is értek. A próbafolyamat nagy része is azzal telik el, hogy a szöveggel bíbelődöm, és azon igyekszem, hogy magyarul hangozzon a számból. Mostanában egyébként az ének is egyre jobban megmozgat, ebben például lehetne több önbizalmam, mert akkor talán érkeznének másféle felkérések is. De ehhez még sokat kell fejlődni. 
 

 
Nem is tudtam, hogy szeretsz énekelni. 
 
Szeretek, persze, de még küzdök vele. Nem haragszom a szüleimre, de gyerekkoromban rengetegszer rám szóltak, ha énekeltem. És valahogy bennem maradt, hogy nekem ezt nem szabad, ne akarjak csak úgy énekelgetni, ezért én egyáltalán nem vagyok az a típusú ember, aki boldogan kiereszti a hangját a zuhany alatt. Nem kaptam hozzá sok bátorítást, bár mostanában a kedvesem mondogatja, hogy nyugodtan kinyithatom a számat, mert abból még nem lesz semmi baj. 
 
És a tornászkodás a színészet miatt szakadt meg? 
 
Akkor már feljöttem Pestre gimnáziumba, és ott kellett hagynom a klubomat. Gyerekként fitneszágban indultam, ami nagyon nagy divat volt. Az alapvetően táncos lépésekből állt talajgyakorlattal, de voltak benne gimnasztikai és lazasági elemek is, tehát kevert műfajról beszéltünk. Mára már szerintem sokat torzult, de hát a sportok mindig veszélyesek, mert ha valamiben sok pénz van, az rögtön átalakítja az egész történetet. Hirtelen nem arról kezd el szólni, hogy itt egy kislány, aki csodálatosan dolgozik, hanem arról, hogy hányszázezer forintos ruhában van. Ezt sem bírtuk volna már, de én magam is eltávolodtam tőle. Kirakattá vált. És hát, ha valaki nem akar versenytornász lenni, muszáj is abbahagyni, mert tönkremennek az ízületek.  
 
Azt is mondtad többször, hogy te tudnál nem színész lenni. Milyen lenne az a másik élet? Ezek szerint nem a tornához térnél vissza? 
 
Mindenképpen emberekkel szeretnék foglalkozni. Embereket menteni, tanítani, segíteni, ez egy percig nem kérdés. Vagy akár gyógyítani is őket. Talán ahhoz már kezdek idős lenni, hogy orvosnak tanuljak, de végül is nincs lehetetlen. Párszor már gondolkodtam azon, hogyha beüt valami Magyarországon, akkor vajon hova mehetnék. Nem azt mondom, hogy vége lesz a színháznak, mert kultúra nélkül nincs nemzet, legalábbis nem tudom elképzelni. Ha a legősibb csoportosulásokat nézzük, akkor is ott van a sámánizmus, a tánc, a törzsi rituálé, és az mind színház. Rendben, nem Katona József Színháznak hívják, és nem kell jegyért sorban állni, de ettől függetlenül nem idegenek egymástól, úgyhogy a kultúra nem tud végleg elveszni. De amikor mégis eljön az idő, hogy már nincs itt keresnivalóm, akkor is muszáj valamit csinálni. Munka nélkül nem látom értelmét az életnek, ezért ha nincs színészet, akkor valami másnak lennie kell. 
 

 
Ehhez a szociális érzékenységhez kapcsolódik az is, hogy tizenévesen szövegeket írtál? Tart még ez az írószenvedély? 
 
Nem, ilyen formában nem. Amikor vidékről felkerültem Pestre, ráadásul egyedül, nagyon nehéz volt feldolgozni a perspektívaváltást. Akkoriban a szüleimmel és a testvéreimmel sem tudtam olyan szorosan együtt lenni, mint addig, ezért próbáltam folyamatosan megfogalmazni önmagam, de azok a szövegek persze teljesen alkalmatlanok voltak az emberi fogyasztásra. A mai napig írogatok ugyan, de nem produkcióra szánt anyagot. Tervezem azt is, hogy valahogy megörökítem a nagyszüleim életét, de még nem tudom, mi ennek az igazán jó módja. Arra is gondoltam már, hogy csinálni kellene egy olyan csoportot valamelyik közösségi oldalon, ahol ezek a családi történetek találkozhatnak egymással. Nagyon fontos ez nekem, a történeteket egyszerűen muszáj továbbadni, nem lehet, hogy elveszítsük egymást.
Dézsi Fruzsina
2018.12.13
|


Játék
AZ A BAAAJ... …hogy Kiki nem szeret kirándulni. És hogy anya mindig sokat dolgozik. És hogy a nagyi háza teli van pókokkal. És még annyi minden más is!
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.