„Nincs más, amiben ennyire jól érezném magam” – Tarnóczi Jakab

A Pesti Est exkluzív interjúja
Tarnóczi Jakab utolsó éves a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahová gimnázium után azonnal felvették Ascher Tamás osztályába. A fiatal rendezővel az indulásról, a különböző művészeti ágakhoz fűződő viszonyáról és a színházból való menekülésről beszélgettünk.
 
Mi volt az első meghatározó színházélményed? 
 
Gyerekkoromban is sokat jártam színházba, de azt hiszem, Ascher Tamás Ivanovja jelenthetett valamit. Salgótarjáni vagyok, és bár sok időt töltöttem Budapesten, eleinte fogalmam sem volt az itteni színházi életről, így sokáig azt sem tudtam, mi az a Katona József Színház, kicsoda Ascher. Aztán párszor elsétáltunk előtte, és felmerült, hogy el kéne egyszer ide jönni. Kinéztük az Ivanovot, magam sem tudom miért, amiről később persze kiderült számomra, hogy nagyon jelentős, híres előadás, de jó volt egészen ártatlan szemmel nézni. 
 
És mikor ötlött fel benned, hogy rendező leszel? 
 
A színházélményeimnek valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy színházat akarok csinálni. Az, hogy létrehozok dolgokat, tulajdonképpen evidens volt gyerekkorom óta. Mindig fontos volt ugyanis, hogy a mesék legyenek elmesélve, el legyenek játszva, éljük meg őket, és ne csak hallgassuk a sorokat. Diákszínjátszót is csináltam még általános iskolában, de valójában semmilyen jövőképem nem volt ezzel kapcsolatban, nem vágytam például igazán arra, hogy színész legyek. Maga az alkotás gyerekkorom óta teljesen természetes volt, mindenféle gőg vagy hivalkodás nélkül, pusztán a játék kedvéért. A színház magától értetődően része volt az életemnek. Még a gimnázium elején is úgy gondoltam, hogy természettudományokkal kellene foglalkozni, mert az valami igazán komoly ügynek tűnt, lehet vele biztosan pénzt keresni, élni az életet. De aztán kezdtem komolyan venni ezt a játékot, és rájöttem, hogy nincs más, amiben ennyire jól érezném magam. 
 
És milyen volt úgy a zenés színházi rendezők közé kerülni, hogy nem játszol hangszeren? 
 
Ez közvetlenül nem jelent hátrányt a rendezésben. Bár a felvételin is kíváncsiak voltak a zenei tudásunkra, a feladatok sokkal inkább az érzékenységünkre voltak kihegyezve, vagyis hogy mit gondolunk a zenéről, hogyan tudjuk használni, és hogy egyáltalán milyen ismereteink vannak a zenés színházról. Kellett például operát is elemeznünk, ami aztán az egyik fő stúdiumunk volt Selmeczi Györggyel, aki zenetörténet címszó alatt mindenfélét tanított nekünk. Fontos volt, hogy ne csak drámákat, hanem zeneműveket is képesek legyünk elemezni annak mentén, hogy milyen szándékokat fejez ki a zene. Ez fontos kiindulópont, ugyanis azt szoktuk mondani, hogy a zenés darabok egyszer már meg vannak rendezve a szerző által. Alkotóként ehhez kell igazodnunk, vagy akár ellene mennünk, de mindenekelőtt megismernünk.
 

Mostanában prózai anyagokkal foglalkozol, de szívesen rendeznél operát, operettet is? 
 
Persze, a szakdolgozatomat például az operarendezés kapcsán írom. Tavaly dolgoztunk is operaénekesekkel, illetve rendeztünk is operát, és nagyon komfortosan éreztem magam benne. Ez a műfaj egészen más képességeket mozgat meg egy rendezőben, és én ezeket a képességeket örömmel fejlesztem. Nagyon nagy potenciált látok a zenés színházban, mert általa sokkal elemibben, ösztönösebben tud közel kerülni mindenféle történet és emberi érzés a közönséghez. Magának a műfajnak rengeteg nehézsége van, és sok kérdést vet fel már arról is , hogy milyen formában van ma egyáltalán létjogosultsága. Nem vagyok például biztos abban, hogy az operai megszólalásnak mindig egy nyolcszáz fős operaház felel meg, ahol sötétben, egyenes háttal kell ülnünk, miközben végtelenül hosszú áriákat hallgatunk, amiket adott esetben egy olyan korban írtak, amikor az emberek ki-be járkáltak, ettek és ittak előadás közben. Úgy érzem, most megpróbáljuk nagyon komolyan venni magunkat, ezért az operát egyre erősebben lengi körül valamiféle furcsa túlmisztifikálás, ami nehezíti, hogy a darabok élő módon szólaljanak meg. Operettekkel is foglalkoztunk az egyetemen. Igazi remekművek vannak közöttük, amiket jórészt nagyon falsul, hazug és olcsó módon ismerünk itt, Magyarországon. Mi több, gyakran szitokszóként is használjuk az operettet, miközben olyan műfajról van szó, ami az összes zsigerre hat, hiszen elképesztő sűrítménye a színháznak. Érdekes, hogy a zenés műfaj mindkét ága folyamatosan egyszerűsödik: vagy a gagyi, vagy a méltóság irányába, de mindenképpen egyszerűsödik, miközben pedig a legrétegzettebb, leggazdagabb művészeti formákról beszélünk. 
 
Azért is érdekes a zenés vonal, mert mostanában egészen más típusú darabokkal foglalkozol. A Schroffenstein család és a Leláncolt Prométheusz is rendkívül ritkán elővett anyag. Vonzanak az ilyen kuriózumok? 
 
Viszonylag sok drámát olvasok, gyűjtök, ezért van az, hogy nem ragadok le az evidenciáknál, és folyamatosan keresem azokat az anyagokat, amikhez igazán tudok kapcsolódni. A legfontosabb mindig az, hogy a szöveg egyezzen egy személyes, kibeszélendő témával, amiről érdemes színházat csinálni, és tud találkozni az adott színészgárdával. De az, hogy most ezt kétszer vagy tizenkétszer adták elő Magyarországon, végül is mindegy. Az persze tény és való, hogy inspirálnak a kihívások, a tavalyi egyik vizsgám például egy Goethe-darab volt, a Tasso, ami gyakorlatilag halálugrás mind színésznek, mind rendezőnek, a nézőkről nem is beszélve. Szeretem az ilyen halálugrásokat, akkor is, ha esetleg valóban megbukunk vele. Hatalmas előnye az ilyen szövegeknek, hogy abszolút tiszták, mert nem láttam belőlük x számú előadást, így nincsenek automatizmusok sem, ezért sokkal élesebben lehet meghallani és megérteni a mondatokat. 
 
Elbizonytalanodtál valaha abban, hogy neked ezt kell csinálnod? Hogy ebben vagy a legjobb? 
 
Azt hiszem, hogy tartósan nem tudnék mást csinálni, de újra és újra jönnek a villanások, a színháztól való menekülés, a vágy arra, hogy valami másban pörögjön az ember. Ez nem a színház ellen van. Az, hogy engem rögtön felvettek az egyetemre, és az egyetem után zavarba ejtően sok munkám van, okoz egyfajta kapunyitási pánikot, mert hirtelen rengeteg felelősség szakadt rám. Meg kell tapasztalnom, hogy ez már bizony az, amit szerettem volna, és akkor ezt most már csinálni kell, nincs más. Nekem örök szorongásom az, hogy nem dönthetünk úgy, hogy akkor most egy kicsit más életet élünk, aztán megint visszatérünk a korábbi állapotokhoz. 
 
Mik ezek a villanások? Hova menekülnél a színházból? 
 
Nincsenek konkrétumok. Ez ennél összetettebb, és magából a színházból is fakad, hogy kíváncsi vagyok olyan életekre, kultúrákra, amik nagyon különböznek az enyémtől. Igazából az a vágy mozog bennem, hogy átléphessek egy másik életbe, és abból tanulva újra visszalépjek abba, amiben most vagyok. De ezzel szerintem többen így vagyunk, akik színházat csinálunk, mert sok esetben a munkánk lett az egyetlen tényezője a mindennapoknak, és ez óhatatlanul is zsákutcákat és csömöröket okoz. Arról nem beszélve, hogy a színházat mégiscsak az életből és a világ sokszínűségéből fogalmazzuk, és folyton azon kapja magát az ember, hogy egyik próbafolyamatból esik a másikba, közben pedig múlik az idő, és nem törődik semmi mással. Jó lenne néha azt mondani, hogy most álljunk meg egy kicsit, csináljunk egészen mást, például egy alaszkai kisvárosban. És aztán vissza lehet jönni, ha feltöltődött az ember. Ennek a vágynak az eredménye, hogy mániákusan utazom, és ha van két szabadnapom, akkor az utolsó filléremet is arra költöm, hogy elszökjem valahova, mert az utazás olyan, mint egy nagy dózisú injekció: sűríteni tudja azokat a tapasztalatokat, amik hiányoznak az életemből. 
 
Dézsi Fruzsina
2019.02.07
|


Játék
A Budapest Borfesztivál 28. alkalommal várja a borozni, kikapcsolódni, szórakozni vágyókat a főváros egyik legimpozánsabb helyszínén, a megújuló Budai Várban.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.