A polipos leszbiszex se mentette meg Berlint

A Pesti Est exkluzív beszámolója a 69. Berlinale Nemzetközi Filmfesztiválról
A szokásos jeges szelekkel ellentétben idén sok napsütés fogadta a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nézőit a Potsdamer Platz környékén, de a jó hírek ezzel véget is értek. Az idei filmfelhozatal ugyanis inkább egy B-kategóriás filmfesztivál színvonalára emlékeztetett.
A „Melyik a legfontosabb európai filmfesztivál?” nevű versenyt Berlin már sok-sok éve elveszítette Cannes-nal és Velencével szemben, és az idei programot nézve úgy tűnhetett, mintha a vesztes szerepbe végleg beletörődtek volna a németek. Pedig a fordítás nem lehetetlen: Velence néhány év alatt lépett elő Európa vezető fesztiváljává, szóval a szerepek nincsenek végleg leosztva. 
 
Egy biztos, a filmkritikusból fesztiváligazgatóvá kinevezett Dieter Kosslick már nem fog változtatni ezen, lévén az idei év volt a hattyúdala: a 69. Berlinale sokkal inkább szólt az ő búcsúztatásáról, mint a filmekről. Már önmagában az is eléggé árulkodó volt, hogy egyetlen nagy hollywoodi stúdió sem hozott filmet Berlinbe: az Alelnök németországi díszbemutatója két hónappal az amerikai premier után azért nehezen nevezhető világraszóló eseménynek, hiába kísérte el a filmet Berlinbe az A-kategóriás sztárnak számító Christian Bale. A berlini kudarcok sorát gyarapította, hogy az amúgy sem túl acélos versenyprogramból az utolsó pillanatban kikerült a kínai sztárrendező, Zhang Yimou legújabb filmje. A hivatalos verzió technikai problémákról szólt, de a színfalak mögött mindenki a kínai állami cenzúráról beszélt. 
 
Yimou kivonulását követően a versenyben összesen két nagy név maradt. François Ozon egy tőle szokatlanul visszafogott, a témáját már-már dokumentarista alapossággal feldolgozó filmmel, az Isten kegyelméből-lel jelentkezett, melyben a franciaországi gyerekeket molesztáló katolikus papok sztoriját dolgozta fel az immár felnőtt áldozatok szemszögéből, egy olyan perre reflektálva, melyben máig sem hirdettek eredményt. A Spotlight testvérfilmje egyike volt a fesztivál kevés jó filmjének, de kiemelkedő darabnak semmiképp nem mondanánk. Ott volt még a hazai sztárrendezőnek számító Fatih Akin új darabja, Az Arany Kesztyű, ami egy hetvenes években aktív hamburgi sorozatgyilkos sztoriját dolgozta fel. A sokak által várt mű azonban nem volt több egy elképesztő gusztustalanságparádénál, amihez képest A ház, amit Jack épített egy kifinomult, visszafogott filmecske.  
 
A versenyprogramban egyébként kevés volt az igazán rossz, nézhetetlen film, inkább a langyos középszer volt a jellemző, de az ember nem azért megy A-kategóriás filmfesztiválra, hogy középszerű filmeket nézzen. A mélypontot kétségtelenül a katalán Isabel Coixet fekete-fehér leszbikus love storyja, az igaz történeten alapuló Elisa & Marcela jelentette, ami ízléstelen giccsé és politikai kiáltvánnyá silányít egy alapvetően szép, emberi történetet, és egy olyan nevetséges szexjelenet van benne (egy polipot is bevisznek maguk közé az ágyba), amit a Berlinale összes újságírója napokig emlegetett. 
 
Ha mindenképp meg kellene neveznem egy valóban jó filmet a 69. Berlinale versenyprogramjából, akkor az a háromórás, kínai So Long, My Son lenne, ami melodrámai keretek közt mutatta be, milyen hatással volt a kínai családok életére a törvény, amiben egy gyerekben maximalizálták a családokban születendő utódok számát. Egy biztos, nem irigyeltem a Juliette Binoche vezette idei zsűrit, hiszen nekik aztán tényleg mindent végig kellett nézniük. Újságíróként én legalább megtehettem azt, hogy a kollégák füleseire hallgatva az igazán érdektelennek tűnő darabokat kihagyjam. 
 
A Kosslick-korszak a fent leírtakkal együtt mégsem nevezhető teljes kudarcnak. A berlini Film Market dübörög, a szakmából mindenki jelen van, aki számít, és a fesztivált valóban sikerült az évek alatt közönségfesztivállá formálni. Nemcsak a szakmai és sajtóvetítéseken vannak telt házak, hanem a nyilvános vetítéseken is, és még egy tök ismeretlen makedón rendező filmjének kora reggeli vetítésénél is ki lehetett tenni a megtelt táblát egy óriási teremben, ami azért nagy szó. A közönség tehát ott van, sőt kifejezetten lelkesnek is mondható, már csak olyan filmeket kellene adni nekik, amilyeneket megérdemelnének. Talán jövőre, a Locarnóból importált új művészeti vezető irányítása alatt megindulhat valami... 
 

A zsűri fontosabb díjai: 
 
Arany Medve: Synonims (r. Nadav Lapid) 
 
Ezüst Medve, a zsűri nagydíja: Isten kegyelméből (r. François Ozon) 
 
Ezüst Medve Alfred Bauer díj: System Crashers (r. Nora Fingscheidt) 
 
Ezüst Medve a legjobb rendezőnek: Angela Schanelec (I Was at Home, But
 
Ezüst Medve a legjobb színésznőnek: Yong Mei (So Long, My Son
 
Ezüst Medve a legjobb színésznek: Wang Jingchun (So Long, My Son
 
Ezüst Medve a legjobb forgatókönyvnek: Piranhas (Maurizio Braucci, Claudio Giovvanesi és Roberto Saviano) 
 
Ezüst Medve a legnagyobb művészi teljesítményért: Rasmus Videbaek (a Lótolvajok fényképezéséért) 

 
Kitekintő 
 
A Berlinale egyik rákfenéje, hogy óriásira nőtt, és a különböző szekciókban követhetetlenül sok filmet mutatnak be. Idén ez a szám a négyszázat (!) is meghaladta, és még szakértőként is nagyon könnyű elveszni ebben a filmkavalkádban. Egy letisztultabb, átláthatóbb, kevesebb kategóriával operáló program valószínűleg jót tenne a fesztiválnak. Idén magyar nagyjátékfilm nem jutott a mezőnybe, magyar vonatkozású eseményként meg kellett elégednünk Mészáros Márta Örökbefogadás című filmjének felújított vetítésével, valamint a felújított Sátántangó maratoni vetítésével. Friss hazai tehetségeket egyedül az animációs kisfilmek között találtunk, ahol Buda Flóra Anna Entropia és Tóth Luca Lidérc úr című filmje indult magyar színekben.  
 
Az izgalmasabb filmek idén a Panorama szekcióba jutottak, ahol nem szempont a világpremier, így több olyan alkotás is a programba kerülhetett, ami korábban a Torontói Filmfesztiválon vagy épp a Sundance-en debütált. Izgalmas drámának bizonyult Joanna Hogg The Souvenir című munkája, melyben egy filmművészetis, elit egyetemista lány összejön egy heroinfüggővel, de tartogatott izgalmas pillanatokat a Skin című mozi is, amiben a Billy Elliotként megismert Jamie Bell változott át brutális skinheaddé, hogy aztán megpróbáljon hátat fordítani bűnös múltjának. Érdekes volt még a brazil Divine Love, ami egy Jézus-függőségben fürdő jövőbeni társadalom képét festette fel, ahol a terhessé válás mindennél fontosabb, a Tremors című guatemalai film pedig a coming out nehézségeivel szembesített egy olyan országban, ahol a vallás a társadalom minden szegletét átjárja. A legkülönlegesebb mozi az idei programban a Monos című kolumbiai gyerekkatonás film volt a már-már földöntúli hangulatával, és egészen egyedi zenéjével: ha valamire fogok emlékezni a 2019-es Berlinaléból pár év múlva, valószínűleg ez a film lesz az. 
Tulu
2019.02.18
|


Film premierek

Men in Black: Sötét zsaruk a Föld körül

amerikai sci-fi vígjáték, 115 perc, 2019

Három egyforma idegen

angol dokumentumfilm, 96 perc, 2018

Csillagok határán

amerikai-angol-francia-lengyel-német sci-fi, 110 perc, 2018
Játék
Hú, mennyi holmit kell egy utazáshoz összepakolni! És akkor még könyveket is – ki tudja, melyik nap mihez lesz kedvetek, és főleg mennyi időtök marad este mesét olvasni a kalandokkal teli nap után!
Filmek a TV-ben
H
10
K
11
Sze
12
Cs
13
P
14
Szo
15
18:15
Hook
amerikai kalandfilm, 1991
18:15
A Bourne-hagyaték
amerikai akció-thriller, 2012
18:30
S.W.A.T - Különleges kommandó
amerikai akcióthriller, 2003
18:30
Kislány a küszöbön
német vígjáték, 2011
18:30
Scooby-Doo és a mexikói szörny
amerikai animációs film, 2003
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.