Pipacs és sólyom, avatár és a valódi én – Sodró Eliza

A Pesti Est exkluzív interjúja
A szakma által kétszeresen is díjazott, Pilisvörösvárról származó színésznővel, Sodró Elizával beszélgettünk. Szó esett a kezdetekről, a gyerekkori játékokról, avatárokról, felemelő és nehéz pillanatokról. Valamint arról is, milyen állat és növény lenne az immáron három éve a Radnóti Miklós Színház társulatát erősítő ifjú színész.

Kapcsolódó cikkek

Gondolom, mindenki ezzel a kérdéssel kezd, én mégis bátorkodom beállni a sorba: szóval hogyan lett a színészet a te utad? 
 
Ezt a legtöbb interjúnál meg szokták kérdezni, és igazából nem tudok már mit kitalálni, hogy ne ismételjem önmagam… (nevet). A játék, a játszás öröme az, ami vonzott. Van egy nagyon erős filmélményem: rongyosra néztem a Hófehérkét gyerekkoromban, a Cannon Groupnak egy 1987-es élőszereplős filmváltozatát. Fejből tudtam a párbeszédeket, a mamának szóról-szóra vissza kellett nekem mondania. Illetve sokat játszottam a két öcsémmel. Kiosztottuk egymás között a szerepeket, nemegyszer hónapokig tartó folytatásos mű kerekedett ki a játékból. De sokat játszottam Barbie babákkal is. Mivel két fiútestvérem van, kicsiként én sem voltam annyira lányos. Mi a Barbiekkal kivégzőset játszottunk, nagyon tetszett nekünk, hogy leválasztható a babák feje… (nevet). 
 
A játék, a játszás öröme a közös ezekben a gyerekkori élményekben, nem? 
 
Igen. Később aztán különböző szakkörökre is jártam a suliban, képzőművészetire, szolfézsra meg hegedűre. Sokféle versenyen indultam, aztán különböző vers- és prózamondó-versenyek révén kiderült, hogy van ehhez a színjátszáshoz valamilyen affinitásom. Így az igazgató keresett nekem Pesten egy színistúdiót. Az egy musicalstúdió volt, ahol sohasem kaptam úgy igazán lehetőséget. Úgyhogy pár év után ott is hagytam a helyet. Aztán szerencsém volt, mert Csáki Csilla – aki akkor frissen végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán – éppen akkor keresett fiatal lányszereplőket a készülő előadásához. Jelentkeztem, beválogatott, és azon a próbafolyamaton, körülbelül tizenkét évesen váltam elvakultan elhivatottá az egész színészet iránt. 
 
A testvéreid is színházi területen helyezkedtek el? 
 
Nekik is kellett abba a musicalstúdióba járni, ahova nekem. Ők utálták. Úgy is hívták, hogy „nyúznikell”. Aztán valahogyan kiválasztották maguknak azt, ami tetszett nekik. Az egyik öcsém óvodapedagógus lesz. A másik öcsém kereskedelem és marketing szakra jár. Van még egy félöcsém is, ő most 9 és fél éves. Még nem tudja, mi lesz, de úgy keveri a kártyalapokat, hogy valahogy mindig kikapok tőle, ha kiállok ellene. 
 
Fotó: Falus Kriszta
Fotó: Falus Kriszta

 
Először csak a pesti színi egyetemre jelentkeztél, ugye? 
 
Úgy voltam vele, hogy vagy felvesznek elsőre vagy elmegyek külföldre. Valójában a külföld sokkal jobban izgatott, mint az, hogy felvegyenek. Úgy is alakult az életem, hogy ez a vágyam teljesüljön. Nem vettek fel, ellenben azon a nyáron megismerkedtem egy fiúval, akivel szerelmesek lettünk egymásba. Berlinben élt, így adta magát, hogy vele menjek. Kint is jelentkeztem az UDK-ra (Universität der Künste Berlin – a szerk.). Ott a másodrostáig jutottam, onnan nem engedtek tovább a németem miatt. Anyu forszírozta, hogy ne adjam fel, és próbáljam meg újra a felvételit itthon is. Rábólintottam, hogy anyu beadja a jelentkezésem Pestre és Kaposvárra is. Hazajöttem, felkészültem mindkettőre. Kaposvárra felvettek. A pestin úgy éreztem, nem kíváncsiak rám, pedig akkor jó formában voltam. Feltöltődve érkeztem haza Berlinből. Budapesten meg olyan unottan hallgattak engem… nem is volt csalódás, amikor nem engedtek tovább, mert éreztem, hogy én most nem hibáztam. Bár még mindig nagyon nehéz az, hogy ne vegyek mindent magamra, és elfogadjam, hogy nem kell mindig magamban keresni a hibát. Ebben azért sokat fejlődtem. Kaposváron pedig jónak akartak látni, hát jó is voltam. 
 
Az egyetem elvégzése után egy évadot töltöttél a szombathelyi Weöres Sándor Színháznál. 
 
A helyzet ennél bonyolultabb. Három évig jártam Kaposvárra, azután jött a „rendszerváltás” (az egyetem Színházi Intézetének 2012 és 2013 között igazgatója volt, 2013-tól pedig művészeti vezetője Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója – a szerk.) és a mi évfolyamunkat a maradék két évben elszórták különböző színházakhoz gyakorlatra. A negyedik-ötödik kaposvári évemet töltöttem Szombathelyen. Nagyon szerettem azt a társulatot, a mai napig szeretettel gondolok vissza azokra az évekre. A döntés, miszerint otthagyjam Szombathelyet a Radnótiért, nehéz volt. Nem tudtam pontosan, hova jövök, viszont azt tudtam, mit hagyok ott. Az első évem itt, Budapesten, nagyon küzdelmes volt: megérteni és a megszeretni a vidéki és a fővárosi színház közötti különbségeket, megszokni a tempót. Szombathelyen nem tudtam elkésni, minden öt percre volt tőlem. Itt meg a kezdetekkor folyton elalvás, rosszul kimért távolságok… állandóan elkéstem. Szombathelyen meg tudtam élni abból, amit a színháztól kaptam. Itt a plusz castingok és szinkronok nélkül nem tudnék megélni a színházi fizetésből.  
 
Fotó: Dömölky Dániel
Fotó: Dömölky Dániel

 
Visszamennél majd vidékre?
 
Most nem, mert most nagyon jó helyen vagyok. Eszményi állapot alakult ki a társulatunkban, nagyon szeretek itt, ezekkel az emberekkel játszani, dolgozni. Persze, ha a körülmények úgy hozzák, benne van a pakliban. A közeg, az emberi környezet a legmeghatározóbb számomra. Szeretek kötődni azokhoz az emberekhez, akikkel nap mint nap együtt dolgozom. Az emberek legfontosabbak.  
 
Van szerepálmod? 
 
Nincs. Egyszer megkívántam egy szerepet egy regény kapcsán. Még a rendezőt is megálmodtam hozzá. De ez titok. (nevet) 
 
Szeretsz olvasni? Van időd rá? 
 
Alapvetően igen. Amikor jó könyvet olvasok, teljesen beleolvadok a könyv világába, a szerző gondolkodásmódja teljes mértékben az én világom részévé válik. Az emberi kapcsolataimban is meglátom a könyvben megjelenő archetípusokat. 
 
A szerepekbe is ilyen intenzíven éled bele magad? Hogyan készülsz fel rájuk? 
 
Attól függ, hogy milyen a szerep és milyen a rendező. Nincs rögzült rituálém, minden szerepre különböző módon készülök fel. Mindig tanulok valamit a szerepből és a felkészülésből. Szoktam is jegyzetelni a fejemben, hogy mi az, amit a szerep által fedeztem fel a világban, és mi az, amit a hétköznapjaimból emelhetek be a szerepbe. 
 
Kivel dolgoznál még szívesen a magyar színházi élet szereplői közül? 
 
Zsótér Sándor hiányzott a rendezőgyűjteményemből, rá nagyon kíváncsi voltam, de most már nem aktuális (a Ranótiban most mutatták be a Kakukkfészek című előadást Zsótér Sándor rendezésében – a szerk.), elértem az életcélom… (nevet). 
 
Van színészi példaképed? 
 
Nem is tudom… talán Hófehérke. (nevet) Bizonyos értelemben magányos pálya a színészet, ugyanis magadnak kell megjárnod a saját utadat, magadnak kell megtalálnod azt. Az a színésznő példaértékű számomra, aki a hivatása mellett édesanya is. Az, aki jól csinálja az „anyaságot”. De ellesni nem tudok dolgokat, mert az az övé, ez meg az enyém. A belső példaképem leginkább én magam vagyok egy jobb állapotban. 
 
Fotó: Falus Kriszta
Fotó: Falus Kriszta

 
Volt olyan helyzet, amikor legszívesebben bedobtad volna a törülközőt és nem akartál többé színésznő lenni? 
 
Hogyne! De azt hiszem, ez mindannyiunk életében benne van, nemcsak a színészekében. Ez az érzés olyan, mint egy mini öngyilkosság: szeretnék mindent elpusztítani, ami vagyok. Pedig néha elég lenne csak egy hatalmasat aludni. Ha lecsengett bennem ez az érzés, mindig erre a következtetésre jutok: nem is volt semmi baj, csak kimerültem. 
 
Színház vagy film? 
 
Imádok forgatni! De nem tudnék úgy dönteni, hogy mostantól akkor csak a film. A film hűtlen. A film egy szerető, nem lehet vele hosszú távon tervezni. A forgatás egy csodálatos intenzív időszak, de az arra a pár napra szól. A színházban jobban látod a jövőt, az egy igazi szerelem. Egy-egy előadás tovább is elkísér, ráadásul több ponton is részt vehetsz a tervezésben, az előadás létrehozásában. A filmben viszont tisztán, egyszerűen színészek vagyunk. Éppen ezért nem mindegy, hogy milyen minőségű dologban veszel részt. Egy rossz színházi próbafolyamatból még mindig ki lehet hozni valami jót. Egy rossz filmből nem. 
 
Mit szóltál, amikor 2018 őszén megkaptad a Színikritikusok Díját mint legígéretesebb pályakezdő? 
 
Nagyon örültem! Az első díjam a 2017-ben kapott POSZT-os volt (Pécsi Országos Színházi Találkozó- a szerk.), amit A falu rosszáért kaptam (Mohácsi István-Mohácsi János: A falu rossza. R.: Mohácsi János. Sodró a díjat mint a Legjobb harminc év alatti női színész kapta – a szerk.). Az egy eufórikus élmény volt számomra. Előtte jöttem el Szombathelyről, ám a díjat még a szombathelyi társulat tagjaként kaptam. Ezért az esemény dramaturgiai szempontból is előkelő helyet kapott az életemben. Nem a siker boldogított, hanem egyfajta nyugalom, megnyugvás árasztott el: igen? Ti is azt gondoljátok, hogy ez jó? Szuper, mert én is! Arra törekszem, hogy a végső ítéletet az alakításommal kapcsolatban én hozzam meg a sok vélemény és kritika közepette. Jó érzés volt látni és megélni azt, hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel, a munkámról alkotott meglátásommal. Ezt az érzést, a visszaigazoltság örömét erősítette meg bennem még jobban a Színikritikusok Díja is. Persze nem arra gondolok, hogy az összes harminc év alatti színésznő közül én vagyok a legjobb, így most már nyugodtan törhetek világuralomra, hanem hogy csináltam valami értékeset, ami nem csak nekem tetszik. Mindkét díj esetében a jelölés esett a legjobban. Az, hogy egyáltalán észrevettek engem is. 
 
Hogy továbbra sem vagy egyedül, erre gondolsz?
 
Igen. Érdekes, hogy gondolsz magadról valamit, látod magad valahogyan, és miután megismernek olyan emberek is, akikkel azelőtt soha nem találkoztatok, netán beszélgetsz is velük, rádöbbensz, hogy ők igazából az avatárodat ismerik. Azt az arcod, amit olvastak rólad, vagy a színpadon láttak rajtad. Nagyon nehéz ennek megfelelni vagy éppenséggel nem megfelelni, hogy az „igazi” Sodró Elizával beszélgessen akkor, ne az általa vélt fantomképpel. 
 
Milyen növény lennél? 
 
Azt hiszem, pipacs. Nagyon szeretem ezt a mezei virágot. Igénytelen, de mégis szép az egyszerűségében. Nem hivalkodó. Ráadásul nem tudod elvinni, csak ott helyben, a mezőn tudod csodálni, mert ha letéped, elhervad. Nem hiába nem kapnak az anyukák pipacscsokrot anyák napjára. (nevet)! 
 
 
És ha állat lennél? 
 
A gyerekkori varázslós játékban mindig pegazus voltam…(nevet). Mert az tud repülni, meg vágtázni is. Ma már inkább a sólymot választanám. Mert gyors. És repül. Meg szabad és oda megy, ahova akar. Nem kell félnie senkitől. Nem mellesleg onnan fentről a legszebb a kilátás. 
 
Németh Lilla Fruzsina
2019.05.17
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.