A humor a nézőt is felszabadítja – Interjú Láng Annamáriával és Janklovics Péterrel

A TRIP Színház és a Dumaszínház művészeivel a 8. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
A jó színháznak, ahogyan minden egyéb művészetnek, egy ügyet kell képviselnie, annak pedig, hogy tabutémához nyúljunk, a humor az egyetlen eszközke – Láng Annamáriával a TRIP Színház és Janklovics Péterrel a Dumaszínház művészével beszélgettünk.
Szerintetek igaz az, hogy a jó színház radikális? 
 
Láng Annamária: Most mindenhol azt hallom, hogy radikálisnak kell lenni, fel kell ébreszteni az embereket, de nekem ez valójában nem célom. Persze ha valaki valamilyen művészettel foglalkozik, elengedhetetlen egyfajta megszállottság, hiszen mániákusan hinnünk kell abban, hogy amiről mi mesélni szeretnénk, az fontos, az érdekli a másikat. Soha nem azért állunk ki a színpadra, hogy magunkat mutogassunk, hanem hogy az érzéseinken, a gondolatainkon keresztül egy ügyet képviseljünk. 
 
Janklovics Péter: Az persze cél, hogy amit csinálunk, az felkeltse az emberek figyelmét. A radikalitást viszont inkább oda tudnám kapcsolni, hogy ma már hihetetlenül magas az ingerküszöbünk, a reklámokból és a filmekből dől ránk a hatásvadászat, ehhez pedig nagyon nehéz felzárkóznia a színháznak. 
 
Annamari, milyen ügyekre gondolsz? Szerinted miről fontos ma beszélni? 
 
L.A.: A szeparáltság, a totális elzárkózás, amiben most élünk. Nem beszélünk egymással, napi 18 órában sorozatokat nézünk otthon, miközben már szinte kizárólag egyéni céljaink vannak, eltűnt minden, ami közösségi. Persze mindig vannak divatok, mint hogy ne használjunk egy hónapig nejlonzacskót, de ezek az ügyek csak a legritkább esetben tudnak elmélyülni. Egyszerűen nincsenek közösségi élményeink. A színház viszont még mindig alkalmas terep lehet arra, hogy együtt legyünk, hogy elcsendesedjünk, hiszen itt például két-három óráig nem lehet elővenni a telefont sem, ami a hétköznapi életünkben ma már elképzelhetetlen. 
 
Ha olyan témáról beszéltek, amiről nem szokás, jelent plusz önfeledtséget a színpadon? 
 
L.A.: Szerintem nagyon felszabadító például az, amikor egy tabutémához humorral nyúlunk hozzá. Sőt szinte az az egyetlen módja. Ugyanakkor azzal vállal az ember nagyobb kockázatot, ha ő maga is érintett az adott problémában, és ezzel a saját sebezhetőségét és törékenységét mutatja meg. Ez mindig szerethető gesztus, hiszen empátiát vált ki a nézőben, és ha ez megtörténik, akkor már nyert ügyünk van, mert el lehet kezdeni beszélgetni. Ráadásul többször előfordult már, hogy az ilyen érzékeny szerepeken keresztül értettem meg valamit magamról, a világról, más emberek élethelyzeteiről. 
 
J.P.: És hát a humor a nézőt is felszabadítja, színházat csinálni pedig csak ezzel a szabadsággal érdemes, különben nagyon rosszul tud elsülni az egész. A humor sosem jelenti a felszínességet, hanem éppen egy nagyon fontos eszköz arra, hogy mélyebbre ássunk egy témában, hogy lendületet tudjunk venni. Ez a svung pedig nagyon kell, mert minden bemutató előtt retteg az ember, hogy vajon mi lesz: szereti-e a közönség, át tudja-e vinni azt, amiről igazán beszélni akar. 
 
Le tudjátok mérni pontosan, hogy ez az adott estén sikerült-e? Mennyire vagytok önkritikusak? 
 
J.P.: Sokszor nem vagyok reális, különösen, ha filmről van szó. Nem is szeretem visszanézni magam, mert még akkor is, amikor a felvétel pillanatában azt érzem, hogy valamit jól oldottam meg, utána mindig kiderül, hogy valójában valami nagyon ciki, kellemetlen dolog történik. Legalábbis bennem így csapódik le. 
 
L.A.:Ilyen élményeim nekem is vannak. Amikor a kislányom először hallotta vissza a saját hangját, megdöbbenve mondta, hogy ez nem ő, és ez az érzés nem múlik el. Hiába dolgozom húsz éve ebben a szakmában, még mindig sokszor mondom azt, ha visszanézek egy filmet, hogy ez egyszerűen nem lehetek én, hiszen belülről mindig sokkal szebbnek, fiatalabbnak és tehetségesebbnek érezzük magunkat. 
 
J.P.: Igen, kár, hogy belülről nem láthat senki. Csodák rejtőznek bennem, csak mire felszínre jutnak, eltorzulnak csúnya zöld manócskákká. 
 
Annamari, szeptembertől már Bécsben fogsz dolgozni. Hogy kerültél kapcsolatba a Burgtheaterrel? 
 
L.A.: Sok szál vezetett ide, rengeteg külföldi munkám volt még a krétakörös időktől kezdve, és mindig nyitott is voltam az ilyen típusú nemzetközi együttműködésekre. A Burgtheaterben pedig most egy olyan társulatot szerettek volna összeállítani, ami jobban mutatja, hogy Európa most éppen hol tart. Ma már nagyon sokféle ember él minden országban, kinyíltak a határok, mindenki keresi a saját lehetőségeit, és gyakran az otthon nem a szülőhazát jelenti, ezt a jelenséget pedig a vezetők a színházban is reprezentálni szerették volna. 
 
Van valami, amit hazahoznál a színházba a külföldi tapasztalataidból? 
 
L.A.: Megdöbbenéssel hallottam, hogy az egyetemen itt szó sincs arról, hogy esetleg külföldön is lehetne munkát vállalni, vagy hogy lehetne nemzetközi együttműködésekben gondolkodni. Sőt az angoloktatást is megszüntették, és ennek teljesen az ellenkezőjét látom Nyugat-Európában. Most szinte minden társulatban az a koncepció, hogy legyenek külföldi tagok, hiszen egyszerűen az a feladatunk, hogy azt mutassuk, ami éppen van, ne azt, ami már évek, évtizedek óta megszűnt létezni. 
 
A stand upnál van ilyesfajta átjárás, vagy az ehhez túlságosan is kultúraspecifikus műfaj? 
 
J.P.: Bizonyos szempontból mindenféleképpen nyelvspecifikus, hiszen nehezen tudnám elképzelni azt magamról, hogy olyannyira birtokában legyek egy nyelvnek, hogy nyugodt szívvel improvizálni kezdjek. A stand up lényege ugyanis az élőbeszéd, ha betanult szöveget mondunk, akkor már rég elrontottunk valamit. De persze, a Dumaszínházba is szoktak jönni külföldi fellépők, nagyon szeretjük is őket, és közös workshopokon is részt veszünk, úgyhogy kapcsolatban vagyunk egymással. 
 
L.A.: Nekem is a humort a legnehezebb megfognom, amikor másik nyelven játszom. Ez nagyon érzékeny dolog. 
 
J.P.: És hát nemzetenként is változik az, hogy ki miből mit ért meg. Vannak olyan specifikus dolgok, amire egy német fel se kapja a fejét, a magyar néző pedig dől a röhögéstől. Ha például arról beszélek, milyen hányattatások érnek sorban állás közben, hogy méltatlankodik a mögöttem álló, hogy próbál valaki betolakodni, akkor azt sok helyen nem is értik, hiszen ez a fajta mentalitás tipikusan ránk jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy a magyar közönséget ki lehet számítani, én magam is sokszor meglepődöm, hogy éppen min nevetnek a legjobban, rengetegszer előfordult ugyanis, hogy bizonyos átkötő mondatok nagyobbat ütöttek, mint az a kis epizód, amit én a legerősebbnek gondoltam. 
 
Annamari, az egyik legutóbbi bemutatód a TRIP Hajón volt. Milyen volt az a munka? 
 
L.A: A Tizenkét szék vad vállalkozás volt abban az értelemben, hogy olyan színészeket kellett összeegyeztetni, akik teljesen összeegyeztethetetlenek, de éppen ez adta az izgalmát. De tulajdonképpen igaz ez az egész csapatra, hiszen az is kivételes élmény volt, hogy olyan zenészekkel dolgozhattunk együtt, akik ma a legprogresszívebb alkotóknak számítanak a szakmában. Ezenkívül ami még nekem hihetetlen tapasztalat volt, hogy egy olyan helyen lehetett színházat csinálni, ami valójában nem is Budapest, legalábbis nem tartozik a klasszikus életterünkhöz, hiszen egy különálló világról, a Dunáról van szó. És hát szerencsére éjjel egykor, amikor az ember elátkozza, hogy próbálni kell, azonnal megvigasztalódik, amikor átmegy a hajóhídon, és körbenéz. 
 
Milyen feladatok várnak rátok a következő évadban? 
 
L.A.: Most Mundruczó Kornéllal dolgozunk egy nagyon izgalmas előadáson Ligeti György Requiem című művének felhasználásával, ebben az anya-lánya történetben Monori Lilivel játszunk közösen. Ezzel párhuzamosan a Burgtheaterben próbálom a Mester és Margaritát, amiben Margaritát játszom, és itt lesz még egy szerepem az évadban, de az anyag még egyelőre bizonytalan. Illetve Szőcs Arturral is vannak terveink, egy monodrámát szeretnénk csinálni, de még ez sem alakult ki teljesen. 
 
J.P.: Lesz egy bemutatóm szeptemberben Elek Péter kollégámmal Zenebu@ik címmel, ami tulajdonképpen humoros zenetörténeti áttekintés. Aztán ismét egy izgalmas munka következik, Csenki Attilával, Ács Fruzsival és Szabó Balázs Mátéval dolgozunk a Plusz-mínusz húsz év, maradhat? című estünkön, ami a generációk közti különbségeket boncolgatja. Dolgozom még az InFusion Trióval, az Óbudai Danubia Zenekarral, illetve a Körúti Színházban a Butaságom története átiratában én leszek majd az egyik főszereplő. 
 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.