Összehozni az embereket – Interjú Kroó Balázzsal és Dolák-Saly Róberttel

A Bethlen Téri Színház és a Hatszín Teátrum művészeivel a 8. Színházak Éjszakája kapcsán beszélgettünk.
A színház mindenképpen közössségi ügy, akár felnőtt, akár gyerekelőadásról van szó – Kroó Balázzsal, a Bethlen Téri Színház és Dolák-Saly Róberttel, a Hatszín Teátrum művészével beszélgettünk.
Balázs, hogyan kezdtél el közösségi színházcsinálással foglalkozni?  
 
Kroó Balázs: 2014-ben kezdődött, ekkor mutattuk be Goldoni Terecskéjét a Gang Színházzal, amit Kalocsay Mercedesszel alapítottunk. Azért is különleges ez a forma, mert itt nemcsak arról van szó, hogy a nézők eljönnek és megnéznek egy előadást, hanem a részévé is válnak az eseményeknek. Korábban, a 2010-ben indult Pulzus Társulással a klasszikus értelemben vett színházi formákkal kísérleteztünk, egy idő után azonban felmerült bennünk a kérdés, hogy miért éppen a mi előadásainkra jönne el a közönség, ha csak Budapesten van még körülbelül hetven másik színvonalas társulat. Ekkor kezdtünk el arról beszélgetni, hogy hogyan lehetne lebontani azt a bizonyos negyedik falat, és hát éppen egy hetedik kerületi társasházban voltunk. Már korábban is gondolkodtam azon, hogy milyen jó is egy ilyen tér, mennyi izgalmas dolgot lehetne csinálni, és amikor a Bethlen Téri Színházat – ahol a Pulzussal már játszottunk – megkerestük az ötlettel, Szögi Csaba nagyon lelkes volt, innentől pedig már ment minden a maga útján.  
 
Egy ilyen közösségi színházi előadásnak van missziójellege? 
 
K.B.: Persze, de erre csak akkor döbbentünk rá, amikor túl voltuk az első néhány előadáson, mert kivétel nélkül mindenhol azt tapasztaltuk, hogy sikerült egy kicsit összekovácsolni a közösséget. Azok a szomszédok ugyanis, akik rossz esetben akár nem is köszönnek egymásnak, vagy maximum annyi a kapcsolat közöttük, hogy néha átszólnak a másiknak, halkítsa le a tévét, most óhatatlanul is közelebb kerülnek egymáshoz, hiszen a közösségi lét már ott elkezdődik, hogy közösen felmossák a belső udvart. Előadás után pedig sosem futunk el, sőt mindig van nálunk sajtos masni, és okot adunk a beszélgetésre. Sokszor előfordult, hogy egy-egy lakó le is hozott egy üveg bort, és természetesen valaki másnál is akad mindig valami finomság, megkínálják egymást, elkezdenek érdeklődni az iránt, hogy kikkel is élnek egy térben. 
 
Robi, mennyire fontos neked az, hogy egy-egy előadásod közösségi élménnyé váljon? Szerinted mi a legjobb út ennek eléréséhez? 
 
Dolák-Saly Róbert: Nagyon fontos, mint mindenkinek, aki a színpadra lép. Bármilyen műfajú előadásnak ez az egyik legfontosabb célja. A kérdés másik felét közhelyek nélkül nem tudom megválaszolni. Ha egy előadó természetes tud lenni a színpadon, akkor máris megtörténik az, ami miatt érdemes oda felmenni. Érdekes, hogy sok előadó küszködik ezzel a feladattal, mert pont azért választotta az előadói műfajt, hogy oldja a befelé fordulását. Én is ilyen voltam mindig. És úgy gondolom, jobb volt ez a pár évtizedes gyakorlat, mintha egy pszichológus vacakolt volna velem heti két alkalommal. 
 
Szerinted vannak határok a humorban? Van, amivel már/még nem lehet viccelni? Mekkora a felelősség? 
 
D.S.R.: Meggyőződésem szerint mindennel lehet, illetve lehetne viccelődni, csak az idők változnak. Mindig más és más dolog válik tabuvá egy társadalmi közegben. Nemrégen olvastam John Cleese életrajzi könyvét, amiben azt írja, hogy néhány daluk, jelenetük ma nem kerülhetne a tévébe, amiket annak idején játszott a Monty Python a 70-es években. De bármelyik korról is legyen szó, a legfontosabb szerintem a humorban is a „hogyan” kérdése. Az ízlés nem más, mint arányérzék. Amikor főzünk, az étel finom lesz, ha a hozzávalókat a megfelelő mennyiségben választjuk meg hozzá. De ugyanazok az alkotórészek tönkre is tehetik az étel élvezeti értékét, ha túl sokat, vagy keveset használunk belőle. Minden közéleti szereplés felelősség. Minta, hogy hogyan kell, vagy hogyan nem kéne sok ember előtt szerepelni. De a felelősség nem szűnik meg az előadás után. Aki a közönség előtti életet választotta hivatásának, annak jobban kézben kell tartania magát minden tekintetben. 
 
Balázs, mennyiben kínál más közösségi élményt az Egy kis térzene mint a Terecske?  
 
K.B.: Békés Pál Egy kis térzene című munkáját tavaly májusban mutattuk be, és szerencsére sikerült még inkább bevonni a nézőket az előadásba. Itt ugyanis arról van szó, hogy két fiatal egy titokzatos idegennel szövetkezve kitalálják egy bérházban, hogy milyen jó lenne, ha csakúgy, mint régen, most is lenne térzene a házban. Ezt a térzenét a lakók közösen énekelték, és az előadás célja, hogy a jelenlegi lakókat meggyőzzük arról, hogy erre a zenére szükség van. Szerencsére ez mindig sikeres, és a közönség valóban bekapcsolódik az előadásba egy közös énekléssel. Az idei évben már az is a projekt különlegességei közé tartozik, hogy a házak pályázat útján maguk jelentkezhetnek az előadás befogadására, így már sokkal korábban el is indul a közösségépítő folyamat, hiszen a szervező lakók körbekopogtatnak a házban az engedélyért. Így, amikor mi odamegyünk már kicsit nagyobb a várakozás és a vibrálás is, az utána való együttlét pedig órákig tud tartani. Sőt sokszor hallottuk azt is, hogy felmerült a lakókban: havonta kellene lehetőséget teremteni egy hasonló együttlétre. Ez jelentheti azt, hogy növényeket ültetnek, felújítanak valamit a házban, a lényeg az, hogy értékes időt töltsenek el egymással.  
 
Nagyon jó azt hallani, hogy sikerül megmozgatni a közönséget. 
 
K.B.: Igen, szerencsére még egyetlen olyan előadásunk sem volt, amit visszautasítottak volna. Óriási a hatósugár, és bár először én is azt gondoltam, hogy kemény fába vágtuk a fejszénket, hiszen a magyar színház nem elsősorban a bevonásról szól, mindig sikerült célt érnünk. Persze vannak, akik először egy kicsit bizalmatlanabbak, az ablakon, a függönyön keresztül kezdik el figyelni, hogy mi is történik az udvaron, míg a lelkesebbek a családjukkal, barátaikkal, vendégeikkel már lent ülnek. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a bentről szemlélődőknek hirtelen az az ötlete támad, hogy kiporolják a szőnyeget, hogy telefonálnak, és akkor ott is felejtik magukat a teraszon, a sajtos masni pedig már náluk is elindítja a beszélgetést. Érezzük, hogy van értelme ezt csinálnunk, és nagyon sokszor azzal a kérdéssel engednek el minket, hogy mikor lesz a következő előadásunk, mikor jövünk legközelebb.  
 
Robi, te vágysz arra, hogy egy-egy új produkcióddal kimozdulj az eddigi korlátok közül?  
 
D.S.R.: Azt gondolom, hogy egész életemben, mindig kimozdultam a műfaji és a személyes korlátjaim közül, és még a műfajok között is vándorolnom kellett. Talán nem mondok újat, de amikor a Társulat indult, mindenki csak nézett, hogy ez mi? Úgy gondolom, hogy a L’art pour l’art egy teljesen sajátos világot teremtett magának, aminek sosem voltak határai. Mindig igyekeztünk újabb és újabb kifejezési módokat találni. Mostanában, a 18. színdarabunkban például egy „élő, 3D-s diavetítéssel” kezdődik a műsorunk. De volt már pantoperamim műsorszámunk is, amelyben az operát és a pantomim műfaját „egyesítettük” sajátos módon. Volt valódi pantomim jelenetünk, bábjelenetünk, illuzionista számunk, voltunk rockzenekar, vannak „félrenarrált” diavetítéseink, van költőnk, volt több olyan minimalista krimi-jelenetünk, amit hangbejátszásra adtunk elő, voltak különleges hangjátékaink, klasszikus műveket dolgoztunk fel a magunk stílusában, volt szellemi pankrációnk, volt távirányítós autóban utazó mini társulat a színen, énekeltünk kantátákat. Az ember tragédia című „merev-jelenetünknek” nem is tudom, van-e műfaji megnevezése, aztán volt már fej nélküli bemondónk. Létrehoztunk cirkuszi előadást, sci-fi-jelenetet is bemutattunk, időutazást produkáltunk, írtunk száz abszurd dalt, és vannak persze a klasszikusnak számító figuráink is, akiknek egy része egy család tagjai is egyben. Szóval úgy érzem, hogy mindig az abszurd megújításán fáradoztunk. 
 
Hamarosan új bemutatód lesz, méghozzá a Hatszín Teátrumban, Őrültek, haza! címmel. Mesélsz erről egy kicsit?  
 
D.S.R.: Ez a másfél óra összegzi mindazt, amit csináltam az elmúlt harmadszázadban. Hogy ki őrült, és ki nem, az sokszor szempont kérdése. Én mindenesetre felkérem a kedves odalátogatókat, hogy a színházban mindenki érezze magát otthon, így az „otthon/haza” fogalma is azonnal viszonylagossá válik. Ha valaki nagyon kíváncsi rá, hogy mi lesz a november 16-i előadásomon, a Hatszín Teátrumban, jöjjön el szeptember 21-én, a Színházak Éjszakáján ugyanoda, és egy késő esti időpontban kap egy kis ízelítőt a novemberi bemutatómból. 
 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.