Felölteni a mondatokat – Interjú Szirtes Balázzsal és Telekes Péterrel

A Játékszín és a Magyar Színház művészeivel a 8. Színházak Éjszakája kapcsán beszélgettünk.
Együtt indultak a pályán, aztán tíz évig nem találkoztak a színpadon, pedig elmondásuk szerint mindketten hasonló alkatok – Szirtes Balázzsal és Telekes Péterrel beszélgettünk.
Milyen volt az első találkozásotok? 
 
Szirtes Balázs: Az első közös előadásunk A tüzes angyal volt a Budapesti Kamaraszínházban. Amikor találkoztunk, pályakezdő voltam, Peti pedig még csak stúdiós az Újszínházban. Nagyon-nagyon jó munka volt, de aztán több mint tíz évig nem játszottunk együtt, nem is nagyon találkoztunk, a tavalyi Bunbury, avagy Szilárdnak kell lenni című előadás volt az a Karinthyban, amiben újra közösen dolgozhattunk.  
 
Hogy látjátok, mennyire álltok hasonlóan a színházhoz, mi az, ami közös bennetek? 
 
Telekes Péter: Abszolút hasonló gondolataink vannak, sokat szoktunk például arról beszélgetni, hogy jelen pillanatban olyan, mintha a mi karaktereinkre kevesebb lenne az igény, mint néhány évtizeddel ezelőtt Tordyék időszakában. 
 
Sz.B.: Annyit pontosítanék, hogy itt elsősorban a filmekről beszélünk, mert a színházban hála istennek mindkettőnknek van dolga, de valóban úgy látom, hogy a mai magyar filmrendezőket olyan történetek érdeklik, amelyekben a mi karakterünk talán kissé idegenül hat. Nemrégiben megnéztem az elmúlt tizenöt év hazai filmtermését, és annak ellenére, hogy sok olyan alkotás volt, ami tetszett, nem láttam benne magamnak való nagyobb feladatot. Emiatt nincsenek is bennem rossz érzések, hiszen manapság úgy tűnik a keményebb, nyersebb karakterekre van igény, az én hangom, külsőm, testalkatom pedig nem erre a szerepkörre predesztinál. 
 
T.P.: Ami még közös bennünk, az valamiféle lágyság mind a külsőnkre, mind a belsőnkre nézve, és én ennek tulajdonképpen nagyon örülök. Egyáltalán nem szeretnék másmilyen lenni. 
 
Sz.B.: Igen, és épp emiatt a lágyság, vagy finomság miatt a kosztümös, klasszikusabb történetekben mindkettőnknek picit több helyünk lenne. Egy francia vagy angol filmben például sokkal inkább látom a mi karaktereinket, mint az elmúlt két évtized magyar történeteiben, és a Bunbury is pont olyan sztori, amiben mindketten otthonosan tudunk mozogni. 
 
Titeket milyen történetek érdekelnek? 
 
T.P.: A színész soha nem választhatja meg, hogy mit játszik, mindig kiosztják rá. De ami meghatározó volt annak idején, az egészen biztosan Szép Ernő, különösen a szövegek líraisága miatt. Molnár Ferencet is nagyon szeretem, de mostanában kevesebbet veszek részt hasonló előadásokban.  
 
Sz.B.: A 20. század eleje, a polgári színház kora számomra is kedves időszak. Arra azért még visszacsatolnék, hogy annak ellenére, hogy engem nem látnak vadabb karakterekben, az nem jelenti azt, hogy ne vonzana ez a szerepkör. Nagyon szívesen kipróbálnám magam egy szélsőségesebb figura bőrébe bújva is. Ez itt az önreklám helye! A színházban szerencsére több tér van kísérletezni, a filmnél túl sok pénz forog kockán, ezért érthető is, hogy ritkán mernek új, még nem bejáratott arcot bevállalni.  
 
T.P.: Nekem most éppen volt alkalmam egy olyan szerepet játszani, ami kívül esett az ilyesfajta komfortzónámon. Paolo Magelli rendezte a Magyar Színházban A maratonfutók tiszteletkört futnak című előadást, és ebben Ördög Gyenkát alakítom, aki gyökeresen ellentétes karakter ahhoz képest, amit egyébként játszani szoktam. Nagyon hálás is voltam ezért, mert egy brutális, vad, tényleg ördögi figuráról van szó, és nagy ajándék volt ebben is kipróbálnom magam. 
 
Tapasztaltátok már azt, hogy nem csak ti formáljátok az adott figurát, hanem az is visszahat rátok? 
 
T.P.: Rám mindig visszahat, hiszen minden szerepet a saját életemből próbálok megfogalmazni. Ráadásul, ha éppen benne vagyok egy próbafolyamatban, soha nem tudom kettőkor letenni a szöveget, mert folyamatosan munkálkodik bennem. Sőt, az is előfordul, hogy a szereppel álmodok, azzal fekszem és kelek. 
 
Sz.B.: Nekem a színház más irányból van áthallásban a civil életemmel. Egy sztori ezzel kapcsolatban: játszom egy egyszemélyes előadást, aminek az angol eredetijében egy munkás fickó beszél. Maga a történet nagyon megtetszett, de úgy éreztem, hogy jó volna a szövegen finomítani egy kicsit fordítás közben, hogy önazonosabban tudjak működni benne. Aztán nagyon jó érzés is volt, amikor egy kritikus észrevette ezt a kis trükköt. Mert ezek az egyszemélyes munkák mégiscsak valamiféle önvallomások, fontos, hogy az ember mintegy felöltse magára a mondatokat, mint egy ruhát, és ne valamiféle nagyon más karaktert akarjon játszani. 
 
Péter, említetted az előbb a Magyar Színházat, ez volt ott az első éved. Hogy érzed magad? 
 
T.P.: Jó évem volt. Először a Valahol Európábant próbáltam, Ficsúr szerepét kellett átvennem, és nagyon megszerettem az anyagot, azon keresztül pedig a színházat, a közeget is. Utána volt még egy beugrásom, a Naptárlányokban játszom egy pici szerepet. Az első teljes próbafolyamatom a Legyetek jók, ha tudtok! volt, ebben Ignác atyát játszom, majd Paolo Magellivel volt egy komoly munkánk, amit már említettem is, ez A maratonfutók tiszteletkört futnak. Jól érzem magam a színházban, örülök, hogy megléptem ezt a váltást. 
 
Balázs, te vágysz a társulati létre? 
 
Sz.B.: Persze, de azért akárhová nem mennék, pusztán azért, hogy biztonságban érezhessem magam. Arra nagyon vágyom, hogy szükség legyen rám valahol, de a szakmai életem legnagyobb része szabadúszóként telt el, és szerencsére megtapasztaltam azt is, hogy akárhova kerülök éppen, azt az adott társaságot mindig sikerül a munka idejére saját csapatomnak éreznem. Ezek nem hosszú távú együttműködések, hiszen csupa olyan helyen játszom, ahol nincs társulat, hanem előadásonként alakulnak ki a kis közösségek. Sokszor alakul úgy, hogy végül már nemcsak az adott darab miatt szeretünk bemenni aznap a színházba, hanem azért is, mert együtt lehetünk a kollégákkal azon az estén. A már többször emlegetett Bunburynél ez mindenképp így van. A Játékszín pedig a szívemben különleges helyet foglal el, mert bár papíron nem vagyunk egy társulat, de az elmúlt négy évben minden tavasszal elhangzott, hogy jövőre is visszavárnak, és ez nagyon jó érzés. 
 
A színházon kívül mi tölti ki a mindennapjaitokat? 
 
Sz.B.: Van egy nagy hobbim, a jóga, amit egyrészt gyakorlok, másrészt pedig néhány éve már oktatok is. Már Sztanyiszlavszkij is felfedezte, hogy a jóga jó tréning a színésznek, ezt én csak megerősítem, de nem ezért kezdtem el gyakorolni. Az biztos, hogy sok más pozitív hatása mellett segít a koncentráltságban és az összeszedettségben, ami pedig nem jön rosszul a színpadon. 
 
T.P.: Nekem van egy tíz-, egy hat- és egy négyéves gyerekem, ráadásul még kutyabolond is vagyok, úgyhogy a családi élet tulajdonképpen kitölti minden szabadidőmet. 
 
Milyen lesz a következő évadotok? 
 
T.P.: Ha minden igaz, ősszel a Gullivert fogom próbálni Szabó K. Istvánnal, ez nagyon izgalmas feladatnak ígérkezik. A többit majd meglátjuk… 
 
Sz.B.: A Játékszínben fogjuk bemutatni a Vád tanúját Simon Kornél rendezésében, illetve szintén a Játékszínben átveszem Klem Viktor szerepét a Kölcsönlakásban. Ez az előadás óriási siker, túl van a 100. alkalmon is, úgyhogy bőven lesz feladatom már az őszi hónapokban. 
 
Ezek a szerepátvételek mennyiben jelentenek más kihívást? 
 
Sz.B.: Végigvinni egy teljes próbafolyamatot természetesen sokkal jobb. Itt szolgálatkészen magadra kell öltened azt, amit más már kidolgozott. Muszáj alkalmazkodni a többiekhez, nem lehet megbolygatni a nagy szerkezetet. Ezért kevésbé van meg benne a felfedezés izgalma, de több olyan színész kollégát is ismerek, aki mégis imád beugrani. 
 
T.P.: A Valahol Európábannál például még csak most kezdtem azt érezni, hogy végre enyém a szerep, hogy az elődeim élei hozzám csiszolódtak. Túl vagyok a húsz főpróbán, most már jöhet a premier. 
 
Sz.B.: Valószínűleg nálam is hasonló lesz a helyzet, hiszen mindig el kell telnie egy kis időnek, amíg azt érzed, hogy nemcsak teljesítesz, hanem minden görcs és feszültség nélkül tudsz létezni a szerepedben, a színpadon. 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


Casa Activa - Lakner Antal kiállítása.
Budapest, Glassyard Gallery, szeptember 27. - november 30.

Marcela Trujillo illusztrációi.
Budapest, Cervantes Intézet, 2019. szeptember 25. - 2020. január 17.

Girly - Hullan Bea kiállítása.
Budapest, Deák Palota, szeptember 27. - október 4.

Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.