A siker nem mentség – Interjú Váradi Zsuzsával és Straub Dezsővel

A Momentán Társulat és a Vidám Színpad művészeivel a 8. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Mindketten agyalós típusok a színpadon, de a humor segítségével megtanulják elengedni a jól bevált taktikákat – Várady Zsuzsival és Straub Dezsővel beszélgettünk.
Zsuzsi, néhány hónapja voltál Svédországban. Mesélsz erről egy kicsit? 
 
Váradi Zsuzsa: Játszottam egy improvizációs előadást angolul, illetve egy egynapos workshopot is tartottam Gondolkodási idő nincs címmel. Ebben azt a témát jártuk körül, hogy milyen az, amikor felmész a színpadra, és muszáj elengedned minden szorongást és kételyt, mert azonnal reagálnod kell az adott szituációra. Ez azért is volt izgalmas számomra, mert én magam is agyalós ember vagyok, szeretem előre lejátszani a fejemben, hogy mi is fog történni. 
 
Vannak biztos taktikáid az agy kikapcsolására? 
 
V.Zs.: Tulajdonképpen a taktikák elutasítása a taktika. Hogy elhidd magadról, nem kell az előzetes tervekbe kapaszkodni ahhoz, hogy létezni tudj a színpadon. Majd ott lesz valami. Az a jó ebben a műfajban, hogy rendkívül szabad, és ezért folyamatosan lehet benne fejlődni, mert a korlátokat te magad szabod meg. Biztos vagyok benne, hogy még 80 évesen is lesz majd mit tanulnom. 
 
Dezső, te is agyalós típus vagy a színpadon vagy inkább az improvizációhoz vonzódsz? 
 
Straub Dezső: Ez azért érdekes kérdés, mert bár az improvizáció nagyon fontos a mi műfajunkban, a vígjátékokban és a kabarékban egyaránt, de a főiskolán a mi osztályunkban ez teljesen kimaradt az oktatásból. Így magamnak kell elgondolkodnom ezen a fontos témán! A hagyományos színház és az improvizációs produkció is azonos sémán működik, csak valószínűleg különböző agyi tevékenységek segítségét veszi igénybe. Ahogyan említettétek, én is „agyalós” típus vagyok, hiszen a hagyományos színjátszás tudatos agyi tevékenységen alapszik. Elemzi az eddigi tapasztalataidat az adott színpadi helyzettel, és megoldást keres. Az improvizáció is ezt alkalmazza, csak bizonyára a tudatalatti elképesztő gyorsaságával és asszociációs képességével. 
 
V.Zs.: Igen, meglepetések vannak, de az elmúlt egy-két évszázadot leszámítva a színház mindig is azt jelentette, hogy az adott pillanatra, az adott közönségre reagál, vagyis minden gond nélkül bekapcsolja a nézőt az előadás folyamába, bekiabáltak, jelen voltak, gondoljunk csak a Shakespeare korabeli színházra vagy a commedia dell'artéra. 
 
S.D.: Láttam egy előadásotokat, ahol jól „megdolgoztattátok” a közönséget. Viszont ma már azt veszem észre, hogy sokszor az is nehezére esik az embernek, hogy szembe forduljon a másikkal, vagy hogy egy idegennek megfogja a kezét. A közönség sokszor nem akar beszélni, játszani. Ne őt dolgoztassák. Most az lenne a feladatunk, hogy ezt a zártságot valahogy megtörjük, feloldjuk, hiszen a színház valóban a párbeszédről, a színjátszók és a közönség folyamatos összjátékáról kellene hogy szóljon. 
 
V.Zs.: Rengetegen szoronganak a magyar társadalomban attól, hogy meg kell szólalniuk, véleményt kell nyilvánítaniuk, vagy akár csak be kell dobniuk egy ötletet. Mert ez felelősség. Éppen ezért kicsit az is dolgunk, hogy kinyissuk őket annyira, hogy észrevétlenül legyen kedvük részt venni ebben a közös játékban. 
 
A humor mennyire változik a korszakokkal együtt? 
 
V.Zs.: A humorban van valami örök. Vannak olyan tréfák vagy helyzetkomikumok, amik pont úgy működhettek 2500 éve, mint ma. De a sebesség például folyamatosan változik, hiszen egyre gyorsul a világ, ezért a közönségnek ma már sokkal több ingerre van szüksége. Nézzünk meg egy mai filmet, és hasonlítsuk össze egy 70-es évekbeli alkotással, a régi filmre garantáltan az lesz a reakciónk, hogy úristen, történjen már valami! Pedig akkor csoda volt. A másik, hogy ma már sokkal több nemzetközi hatás éri a magyar kultúrát, ezáltal a humort is. Az imprószínház és a kabaré jó lehetőséget teremt arra is, hogy a bennünk felgyűlő feszültséget ki tudjuk adni, humor formájában. Márpedig társadalmi feszültséggel tele vagyunk, a mai kor igazán ad tápanyagot ahhoz, hogy a politikai kabarék virágozzanak. 
 
S.D.: A tempót tekintve tökéletesen igazad van. Megnézem a harminc évvel ezelőtti előadásainkat, és azt érzem, hogy nézhetetlenül lassú vagyok, miközben az akkori közönség sír a nevetéstől. A nevetés másik fontos eleme a ritmus! Alapozó mondat, labda feladása és labda lecsapása, maga a poén! Ha ez folyamatosan ismétlődik, a néző rááll a ritmusra, aminek a vége mindig nevetés. A nagy mester, Bodrogi Gyula mondta, hogy azt a fajta humort szereti – ez a humor szintén állandó –, amikor a közönség nem a konkrét vicceken, hanem a gondolatokon nevet. Amikor a két játszó ugyanarról mást gondol, és a néző be van avatva. Ilyenkor ugyanis egy-egy tekintet sokkal többet jelent, sokkal viccesebb a szavaknál. 
 
V.Zs.: Ami nagyon kell még a humorhoz, az a cinkosság. Az összenézések. Érdekes a humor megítélése. Hiszen a magyar egy jó humorú nép. Gondoljunk csak bele: Örkény, Molnár Ferenc, Karinthy, Hofi. Elképesztő humoruk van, elképesztő mélységgel, de valahogy mégis azt érzem, hogy sokak szemében a vidámság, a nevetés kicsit ciki dolog, és a mélységet, a komplexitást mindenki a drámákhoz köti. 
 
A Vidám Színpad egyik jelmondata is ide köthető: „A humorérzék a túlélés legfontosabb záloga”. 
 
S.D.: Bizony. Például volt egy zseniális humoristánk, Királyhegyi Pál. Fantasztikus figura volt, A második világháború idején a haláltáborba került. („Nagyon siettem haza Amerikából, hogy még elérjem az utolsó auschwitzi gyorsot!”) Ott, az egyébként is 156 cm magas, 50 kilós Királyhegyi 30 kilóra fogyott. A pici ember egyszer szóba elegyedett egy 150 kilós őrrel, Thomas Mann munkásságát ecsetelte a nagy bunkónak. Mivel az meg egy szót sem értett ebből, egyszerűen lerúgta a kis embert a dombról. Királyhegyi felállt, leporolta magát és azt mondta: „Tudja őrmester úr, most ment el a kedvem az egésztől!” Ezek a csodálatos emberek, akiknek a halál árnyékában is a vicc jut eszükbe, ezek jöttek haza onnan, ahonnan kevesen. Ezért fontos mondat nálunk a Vidám Színpadon, hogy a „A humorérzék a túlélés legfontosabb záloga”. 
 
Van a humornak olyan fajtája, amit jobban szerettek a többinél? 
 
V.Zs.: Én az élet helyzetkomikumait imádom. Azt, ami a hétköznapokban, a villamoson, a konyhán, a munkahelyen történik. Hihetetlenül abszurd az élet. 
 
S.D.: Ráadásul a magyar nyelv hihetetlenül alkalmas mindenféle humorra. Egyszerűen minden hülyeség belefér, ez benne a csodálatos. Idézet a Szerelmes nagykövet című darabunkból: „ –Volt Saigonban? // – Szájomba? (nyúl az ajkához a másik) Volt, de már elmúlt!” 
 
V.Zs.: Nevettetni nagyon jó, de nevetni még inkább. A momentánosokkal is mindig az a legnagyobb öröm, amikor együtt tudunk nevetni. Tizenhat éve vagyunk együtt, túl vagyunk rengeteg konfliktushelyzeten, hiszen nem egyszerű dolog művészeti vezető nélkül működtetni egy színházat, de az az érdekes, hogy a legnagyobb vita is bármikor átfordulhat abba, hogy vinnyogunk a röhögéstől. Ha más nem is, de a hülyeség jön magától. 
 
És vannak határok a humorban? 
 
V.Zs.: Hogyne. Óriási a felelősségünk a színházban, nagyon könnyű ugyanis poénokat csinálni olyanok rovására, akik például kisebbségben vannak. Ezt szerintem nem szabad, muszáj észnél lenni. Ha pedig mégis belecsúszunk ebbe – hiszen vannak rossz döntéseink – akkor muszáj, hogy később a sztereotípiák mellett megmutassuk a másik oldalt is, hogy láttassuk: a másiknak is lelke van. Ilyen szempontból a színház mindig a kisember oldalán áll. A hatalomból bármikor lehet hülyét csinálni, de egy másik embert tilos megalázni. 
 
S.D.: Ezek az ízléshatárok mindenkinél máshol vannak. Van olyan színész, humorista, aki bármit kimondhat, semmi nem veri ki a biztosítékot, mert hiteles, a másiktól pedig egy lehülyézést is sokallsz. Volt egy kollégánk, akire folyamatosan panaszkodtunk a színházban, épp amiatt, mert olyan dolgokat engedett meg magának, ami számunkra szakmailag vagy éppen morálisan már nem fért bele. A rendező csak azzal tudta védeni, hogy: „De MEKKORA sikere van.” Erre mi nem tudunk mit mondani. Ekkor megszólalt az egyébként addig a társalgó sarkában rajzolgató, zsenális Makai Sándor: „Láttátok volna, Hitlernek mekkora sikere volt!”. A siker nem mentség mindenre! 
 
Milyen lesz a következő évadotok? 
 
V.Zs.: Játsszuk tovább a repertoáron lévő előadásokat, és persze készülünk néhány újdonsággal is. Az egyik egy nyomozós játék, amit nyáron a Művészetek Völgyében tesztelünk. Az előadás lényege, hogy egy gyilkosságra kell fényt deríteni, egy ilyen improvizált kriminél pedig iszonyatosan kell figyelni minden infóra, úgyhogy nem lesz egyszerű helyzet. Lesz még egy friss produkció, a Radar, amikor is hívunk egy szakértőt, aki egy fontos témáról részletesen beszél, mi pedig ennek alapján kezdünk el improvizálni. Ezzel a szórakoztató edukációs vonalat fogjuk erősíteni. Aztán készülünk még a Virblivel, ami igazi kavalkád rengeteg agyeldobós játékkal, úgyhogy unatkozni idén sem fogunk. 
 
S.D.: Mi is játsszuk tovább a repertoárunkon lévő tizenhárom sikerdarabot, mert nincs okunk levenni egyiket sem. Szerencsére nagyon szereti a közönség az előadásainkat. Azért nehéz beszélni egyébként a jövőről, mert éppen egy érdekes színházfinanszírozási történet végén, egy új korszak kezdetén vagyunk, úgyhogy egyelőre még bizonytalan, mi az, amit meg tudunk valósítani a terveinkből. Mindenesetre már kinéztünk egy nagyon mulatságos bohózatot. Azt viszont szintén nagyon várom, hogy újra játsszuk a tavasszal bemutatott Ha beüt a ménkű! című előadásunkat Esztergályos Cecília főszereplésével. Ugyanis ez az a fajta vígjáték, amelyben a könnyedség mellett megtalálható a líraiság kivételesen szép kontrasztja: úgy mászunk nyakig a drámába, hogy közben nem tudjuk eldönteni, sírjunk vagy nevessünk. 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.