A jó színház csapatmunka – Interjú Szemenyei Jánossal és Zöld Csabával

A Madách Színház és a József Attila Színház művészeivel a 8. Színházak Éjszakája kapcsán beszélgettünk
Együtt jártak a Színház és Filmművészeti Egyetem legendás zenés színész osztályába, és azóta is rendszeresen találkoznak a színpadon – Szemenyei Jánossal és Zöld Csabával beszélgettünk.
Osztálytársak voltatok a színművészetin. Hogy emlékeztek vissza az ott együtt töltött időre? 
 
Zöld Csaba: Persze a minősítés másokra tartozik, de sokan emlegették, hogy legendás osztály voltunk. Olyan nevek kerültek ki onnan, mint Nagy Sanyi, Peller Anna, Dolhai Attila, Tompos Kátya, Szőcs Artur és sorolhatnám. Szerencsés csillagzat alatt született meg ez a közösség, az osztályvezetőnk, Kerényi Imre ugyanis tudatosan figyelt arra, hogy különböző karakterű diákokat vegyen fel, így a vizsgákon úgy lehetett darabot választani, hogy mindig mindenkinek volt benne feladata. Nyílt titok a művészberkeken belül, hogy a musicalosztályra csak legyintettek, mondván, hogy igen, szépen énekelnek, de egyébként semmi máshoz nem értenek, nekünk pedig éppen az volt az egyik fontos célkitűzésünk, hogy ezt megcáfoljuk, a tanáraink pedig abszolút partnerek voltak ebben, több prózai vizsgánk is volt. Emellett nagyon összetartunk a mai napig, minden évben van osztálytalálkozónk, ez pedig nagyon ritka, de mi alig várjuk, hogy megint nyár legyen, és össze tudjunk ülni valakinél. 
 
Mikor kezdtetek el zenét írni? 
 
Szemenyei János: Nehéz meghatározni a pontos idejét, amióta az eszemet tudom, zenéket írok. Talán az első alkalom, amikor rögzítettem is, akkor volt, amikor a kishúgom kullancs elleni oltást kapott. Nagyon félt, ezért írtam neki erről egy dalt, amiből kikerekedett egy félórás hangjáték. Nagy hatással volt rám a Szimat Szörény, a szupereb című mese, amiben az összes szereplőt Kútvölgyi Erzsébet és Kern András szinkronizálta, engem pedig lenyűgözött, hogy így tudnak játszani a hangjukkal. Otthon a hordozható táskamagnóimmal igyekeztem ezt reprodukálni. Apukámnak voltak olyan könyvei is, amikben le voltak írva, hogyan kell különböző trükkökkel hangeffekteket rögzíteni. A hangjáték címe Állatkarnevál volt, és lettek is folytatásai. Bár a húgomnál ekkor még nem aratott nagy sikert, a gimnáziumom drámatagozatán a Kullancs elleni oltás világsláger lett. Aztán a főiskolára is átvittem, sőt bele is illesztettem a Vackor című előadásba. 
 
Z.Cs.: 14 évesen írtam az első dalaimat, majd amikor 17 évesen felvételizni készültem a konzervatóriumba, írtam egy négyperces szimfonikus művet referencianyagnak 16 hangszerre. Apám, aki jóban volt az ottani filharmónia igazgatójával, megmutatta neki, hogy vajon mit szól hozzá, ő pedig megkérdezte, hogy mióta tanul zenét ez a gyerek, mert nagyon ügyes. Ekkor valójában még semmilyen zenei előképzettségem nem volt, autodidakta módon tanulgattam, belelapoztam egy-két zeneelméleti könyvbe, úgyhogy nagyon hízelgő volt ez a dicséret. Ugyanakkor a legtöbb fiatal, aki konzervatóriumban tanul, már egészen fiatal kora óta játszik valamilyen hangszeren, ez pedig számomra olyan szintű lemaradást jelentett, amit lehetetlen lett volna behozni. Úgy döntöttem, elengedem ezt a vonalat az életemben. Aztán ez persze nem sikerült, és ma már nagy hasznát veszem annak a zeneelméleti tudásnak, amire akkor szert tettem. 
 
János, te minden szerzeményedet megőrizted gyerekkorodtól kezdve? 
 
Sz.J.: Nem szeretem, ha asztalfiókban maradnak dalok. Így azokat a zenéket, amiket gyerekként vagy nagyon fiatalon írtam, szinte mind „elsütöttem” már valamelyik előadásban. Játéknak, egyfajta hobbinak is indult az egész. Nem hittem volna, hogy lesz majd olyan évadom, amiben a munkáim több mint felét a zeneszerzés fogja kitölteni. Ahogy sűrűsödtek ezek a feladatok, egyre inkább bontogattam a szárnyamat. Mindig az foglalkoztatott, hogy amennyire az adott előadás keretei engedik, valamilyen, a korábbitól eltérő stílusban próbáljam ki magam. Ha az előző munkám egy Broadway-musicalre hajazott, akkor igyekeztem, hogy a következőben inkább a pszichedelikus rock vagy akár a countryzene irányából közelítsek, amennyire csak lehetett, feszegettem a határaimat. 
 
Mennyire mozgat meg bennetek más energiákat a színjátszás és a zeneszerzés? Melyikben érzitek magatokat szabadabbnak? 
 
Z.Cs.: Természetesen a zeneírásban, hiszen az a saját gyerekem. Most éppen egy lemezen dolgozom, ami a jövő év elején jelenik meg, most nyáron forgatjuk az első klipet. Itt én írom a szöveget és a zenét is, tehát százszázalékosan önálló kreatív munkáról van szó, amiben egy picit több örömömet lelem, mint a színészetben, hiszen semmiféle instrukciónak nem kell megfelelnem. Ez számomra az abszolút önkifejezés. De persze a színészetnek ugyanúgy megvan a maga varázsa, nem hiába választottam ezt a pályát. Abban hiszek, hogy a jó színház csapatmunka, és természetesen a rendező adja meg az irányelveket, de akkor válik közös üggyé egy előadás, ha mindenki beleteheti a saját gondolatait, elképzeléseit. 
 
Sz.J.: Ez nagyon hullámzó. Színészként voltak olyan időszakaim, amikor zártabbnak éreztem magam, olyan rendezőkkel is nehezebben tudtam dolgozni, akik már ismertek. Volt bennem egyfajta feszültség, még az is megkérdőjeleződött, tudok-e egyáltalán énekelni, ami visszagondolva borzasztó. Ma már oldott tudok lenni bárkivel, megtanultam kezelni az olyan helyzeteket, amikor egy rendező rá akarja hárítani a színészre a saját frusztrációját. Zeneszerzőként megvan az a szabadságom, hogy nem kell azonnal produkálnom. A színész saját magát teszi ki a színpadra, és ugyan a zeneszerzés is nagyon személyes folyamat, de mégiscsak van idő arra, hogy a gondolatok formát öltsenek. Ha elakadok, tudok rá aludni egyet, színészként viszont azonnal kell reagálnom. 
 
János, a Madách Színházban jövőre darabot írsz, rendezel és játszol is. Mesélsz erről a munkáról? 
 
Sz.J.: Voltaképp a Rocksulitól indult. Ebben az előadásban színészként vagyok jelen, körülöttem csupa 10-13 éves gyerek játszik, akik évekig készültek arra, hogy a nagyszínpadon élőben doboljanak, zongorázzanak, gitározzanak, énekeljenek. Szirtes Tamásban pedig megfogalmazódott az a gondolat, milyen jó lenne, ha nem veszítenénk el ezeket a gyerekeket, csupán azért, mert sokan az életkorukból adódóan kinőtték a szerepeiket. Úgy látta, jól működöm együtt ezzel a korosztállyal, ezért is hívott erre a többrétű feladatra. Annyit kért, valamilyen módon kerüljenek a versek az előadás középpontjába. Ami nem könnyű feladat. A gimnázium végén jön el az az idő, amikor kezdjük érteni, miről is szól József Attila vagy Tóth Árpád, addig csak kötelező tananyag, amivel csak azért foglalkozunk, mert muszáj. Ugyanakkor nagyon meghatározó korszak ez egy ember életében, hiszen ekkor még nem nőttünk fel, de már nem is vagyunk annyira gyerekek, hogy minden problémát a szüleink oldjanak meg. Ekkor kezdődnek a szerelmi gondok, a komolyabb baráti versengések és viták, ekkor dől el, merre fog kibontakozni a személyiség. Egy felnövéstörténetről, „coming of age” sztoriról van szó, ezért igyekeztem olyan keretet találni, ami megragadja az ő figyelmüket is. Ez a keret a sci-fi műfaja, a Bolyongók ugyanis az űrben játszódik: egy bolygóról ismeretlen jelzések érkeznek, amiket a gyerekeknek kell megfejteniük. Ezek a jelek a versek, amiket először nem vesznek komolyan, később azonban ráébrednek, hogy voltaképpen mind-mind a saját problémáikat tükrözik vissza rájuk. Az a célunk, hogy az előadás után ne csak annyi maradjon meg a nézőben, hogy egy izgalmas űrtörténetet látott, hanem otthon le is vegye a polcról például a Weöres Sándor-kötetet. 
 
Csaba, te gondolkodtál már azon, hogy nemcsak dalokat írsz, hanem nekifogsz egy egész estés előadásnak? 
 
Z.Cs.: Már el is kezdtem írni egy musicalt, de még évek, mire egyáltalán vázlat lesz belőle. A szövegkönyvet természetesen majd egy szakavatottabb ember jegyzi, én a zenei dramaturgiáján dolgozom, már meg is vannak a nagyobb slágerek, az átkötő zenék, de persze van még vele munka bőven, tárgyaltam is olyan emberekkel, akik esetleg tudnak nekem ebben segíteni. 
 
Milyen lesz a következő évadotok? 
 
Z.Cs.: Nagyon izgalmas hónapok állnak előttem, hamarosan bemutatjuk a Once című előadást a Madách Színházban. Március óta dolgozunk rajta, és bár alapvetően egy klasszikus szerelmi történetről van szó, hihetetlen energiákat igényel, ugyanis a színészek végig élőben zenélnek a színpadon, ráadásul némelyik koreográfia egészen őrületes. Katartikus élmény játszani, biztos vagyok benne, hogy a közönség is szeretni fogja, ritkán látni hasonló típusú előadást. Emellett a József Attila Színházban lesz két bemutatóm az évad második felében, és átveszek két szerepet is, a Légy jó mindhaláligban Valkay tanár urat, a Feketeszárú cseresznyében pedig a főszolgabírót játszom majd. 
 
Sz.J.: Az én évadom is a Madáchban indul, készre csiszoljuk a Bolyongókat, majd Kecskeméten Kocsis Pál rendezésében mutatjuk be a Liliomfit, amiben Szellemfit játszom. Utána egy rég várt találkozás következik a győri színházban, Forgács Péterrel már tíz éve próbáljuk összeegyeztetni a munkát, idén pedig végre sikerült is, az Elisabethben fogom játszani Luigi Lucheni szepét. Ami még nagyon izgalmas, az ugyancsak Kecskeméten a Száll a kakukk fészkére, amit Bagó Bertalan rendez majd, amit azért is várok különösen, mert McMurphy szerepét régóta szerettem volna eljátszani. 
 
Dézsi Fruzsina
2019.09.05
|


Középpontban a középkor.
Budapest, Budapesti Történeti Múzeum - Vármúzeum, 2019. november 15. - 2020. március 15.

Bak 80.
Budapest, acb Attachment, 2019. november 15. - 2020. február 28.

Bak 80.
Budapest, acb Kortárs Művészeti Galéria, 2019. november 15. - 2020. február 28.

Játék
A bulihimnuszokat társadalmilag érzékeny, egyben kellően ironikus szövegekkel megspékelő svéd trió új albumát mutatja be.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.