Ki kell nyitni a színházat – interjú Lábán Katalinnal és Tóth Gézával

Az RS9 Színház és a Karaván Színház művészeivel a 8. Színházak Éjszakája kapcsán beszélgettünk
Társadalmi érzékenység és tehetséggondozás – többek között ez köti össze Lábán Katalint és Tóth Gézát, akikkel az elmúlt évtizedek tapasztalatairól beszélgettünk.
Idén lesz 30 éves az RS9 Színház, és a Karaván is túllépett már nagykorúságán. Hogyan indultatok, és hogy látjátok, merre tartotok most? 
 
Tóth Géza: A Karaván Színház és Művészeti Alapítvány még 2000-ben alakult Nyári Oszkár vezetésével a Piccolo Színházban, ma a Ráday utcában van egy szobaszínházunk. Az elsődleges célunk már induláskor is az volt, hogy hátrányos helyzetű gyerekek részére biztosítsunk színészképzést, ezzel elősegítve a társadalmi moblitást, így többek között a romák és a nem romák együttélését. Kaposváron is működtetünk egy hasonló stúdiót, és nemzetiségi színházként pedig folyamatosan jelen vagyunk a különböző színházi fesztiválokon is, idén például a Jelen/Lét keretében mutattuk be a Vers és zene című produkciónkat a Nemzeti Színházban. Az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy az autentikus megszólalás mellett a minőség is nagyon fontos számunkra, igyekszünk minél magasabb szakmai szintre emelni a tevékenységünket, és úgy látszik, jó úton haladunk, tavaly ugyanis megkaptuk a Nemzetiségekért és a Bonis Bona Kiváló Tehetséggondozó Szervezet díjat. 
 
Lábán Katalin: Az RS9-nek nagyon különös életútja volt már idáig is, tele hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel. Amikor 1989-ben elindult, a rendszerváltás miatt nagyon szerencsés helyzetben voltunk, de a külföldi siker tulajdonképpen sokkal hamarabb jött, mint a magyarországi. Még csak próbáltuk az első bemutatónkat, amikor meghívott minket egy menedzser Edinburgh-ba, ahol pedig egy amerikai producer látta az előadásunkat, ami szintén elindított egy lavinát. Sokszor csábított is, hogy amerikában folytassam a pályámat – ott is végeztem az egyetemet –, de végül mindig itt ragadtam. A kisebb-nagyobb nehézségek és sikerek után jött azonban egy nagy törés, 2006-ban ugyanis meghalt Balkay Géza, aki akkor már évek óta nálunk rendezett. Akkor azt gondoltam, hogy soha többé nem teszem be ide a lábam, mert nélküle egyszerűen nincs értelme csinálni. Nyolc évig tudtam is tartani ezt az ígéretet, elindult az életem egy teljesen más irányba, és csak akkor kerültem vissza, amikor Dobay Dezső, a másik alapítótag 2014-ben elhunyt. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen már mindent megrendeztem és eljátszottam, amit szerettem volna, ezért fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Aztán rájöttem, hogy ki kell nyitni a színházat, kortárs magyar darabokat kell csinálni, be kell hívni a 20-25 éves fiatalokat, hogy itt próbálgassák a szárnyaikat. Persze az én ízlésem még mindig dominál, és csak magas színvonalú előadásokat fogadunk be, de egyáltalán nem bánom, ha valaki azért akar itt fellépni, mert ide el tud hívni embereket, akik látják, mire képes. Sok tehetséges ember került ki innen, és vissza is járnak ide, Menszátor Héresz Attila csapata például állandó vendégünk. 
 
Fontos számotokra az, hogy egy-egy előadás konkrét társadalmi-szociális kérdésekkel foglalkozzon? 
 
L.K.: Természetesen. A KépMás című előadásunk szellemileg sérült emberekkel foglalkozik, tulajdonképpen egy nagyon intim önvallomásról van szó, de emellett fontos romaprojektjeink is vannak, legutóbb pedig az ArtMan Egyesületnek adtunk próbalehetőséget. Színházon túl is igyekszünk felhívni a figyelmet különböző kezdeményezésekre, a Fedél Nélkül folyóirat lapszámbemutatóit is mi tartottuk az utóbbi időben. Nagyon szívesen látok minden olyan produkciót, ami magas fokú társadalmi érzékenységről tanúskodik. 
 
T.G.: Persze, nálunk is fontos, hiszen már a színház maga is társadalmi ügy. Az egyik legutóbbi előadásunk, az I’m online (aminek Lovas Emília a főszereplője) témáját például maguk a gyerekek találták ki, ők vetették fel, hogy az internetes zaklatással szeretnének foglalkozni. Ez egy olyan témakör, amivel nap mint nap találkoznak ők is, és itt fontos megjegyeznem, hogy ezeknek a gyerekek a helyzetüktől függetlenül épp olyan nehézségekkel küzdenek, mint bárki más: vannak drogproblémáik, párkapcsolati problémáik, identitászavaraik, tehát nem lehet őket besorolni egy külön csoportba. Az már egy másik dolog, hogy az I’m online kapcsán ébredtem rá én is arra, hogy a mélyszegénységben élőknél hihetetlenül magas az internetes analfabéták aránya, de ez nem az ő hibájuk vagy felelősségük elsősorban, hanem az integrációért felelős szervezeteké. Rengeteg olyan applikáció van, amit nem tudnak használni, sokan például még odáig sem jutnak el, hogy ebédet rendeljenek a telefonon, viszont zaklató, verbálisan bántalmazó üzeneteket küldözgetnek egymásnak. 
 
Egy ilyen modern problémával foglalkozó előadás, mint az I’m online, mennyire kívánja meg a multimédiás eszközöket? 
 
T.G.: Azért is különleges ez az előadás, mert egyszerre két platformon játszódik. Már elve azzal kezdjük, hogy a szokásos szöveggel ellentétben az hangzik el, hogy „Kérem, kapcsolják be mobiltelefonjaikat.”. Ebben a történetbe ugyanis bekapcsolódhat a közönség is, kivetítünk egy chatfalat, amibe az előadás alatt bárki nyugodtan beírhat. 
 
Géza, te évtizedek óta Kaposváron játszol. Kati, soha nem volt meg benned a vágy egy fix társulat iránt? 
 
L.K.: Végigjátszottam az életem úgy, hogy végig szabad voltam: mindig olyan szerepet alakítottam, amit én választottam, mindig azt rendeztem, amit én szerettem volna. Ez hihetetlenül nagy kincs. Csupán két évig voltam nagyszínháznál, egy évet Szolnokon, aztán pedig Kecskeméten, de már Pál István mondta, hogy „Kati, ez magának nem lesz jó.”. Igaza is volt, mert számomra annyira szent volt a színház, hogy ebbe a gyári működésbe sehogyan sem tudtam beilleszkedni. Persze ennek is van létjogosultsága, és a nézőket kell szórakoztatni is, de úgy érzem, nekem nem ezzel van dolgom. Úgyhogy az, hogy az RS9 egy szegény színház, tulajdonképpen tudatos döntés, mert művészként soha nem a jegybevétel alapján mértem fel az előadás értékét. Az volt a fontos, hogy meg tudjam festeni a lelkemben lévő dolgokat, amelyek aztán vagy találkoznak a nézővel, vagy nem. De ha nem, akkor is volt valami oka, hogy együtt töltöttünk egy estét. 
 
Bár mondtad, hogy voltak hullámvölgyek is, az RS9 most egészen biztosan az egyik legjobb időszakát éli, az utóbbi évadban nagy híre volt például a csRSnyés című előadásotoknak. 
 
L.K.: Az előadás ötletével tavaly nyáron jelent meg Botos Éva, akkor még nem igazán tudtuk, hogy mi lesz ebből. Ő írta át a Csehov-szöveget, és tökéletesen aktualizálta a jelenlegi lehetetlen színházi helyzetre. Szerencsére azt is komolyan vette, hogy Csehov komédiának szánta az eredetit, így sikerült úgy megcsinálnia az előadást, hogy az első felvonást végignevetik a nézők, a legvégén azonban még a legkeményebb kritikusok szemében is ott van a megrendültség. 
 
Géza, a ti munkátokba hogy tudnak új emberek bekapcsolódni? Könnyen eljutnak hozzátok a fiatalok? 
 
T.G.: Ez rendkívül nehéz ügy, már csak abból kifolyólag is, hogy a színház egyre kevésbé divat a fiatalok körében, mi pedig nem vagyunk celebképzők. Nem az a célunk, hogy színészeket faragjunk a nálunk tanuló gyerekekből, sokkal inkább vannak nevelési, integrálási szándékaink. Persze van jó néhány színházi sikertörténet is: a kaposvári és budapesti színművészetire már több tanulónkat is felvették és nem feltétlenül csak színész szakra. Szerencsére szeretnek nálunk lenni a fiatalok, így javarészt egymást hívják be, de én évközben rengeteget zsűrizek különböző versmondó versenyeken, és nem egyszer megtörtént már, hogy láttam lehetőséget valakiben, akivel aztán a Karavánban folytattuk a munkát. Emellett hangsúlyoznám azt is, hogy a diákjaink közül többen nevelőotthonban vagy nevelőszülőknél élnek, úgyhogy céltudatos keresés is folyik. Sokan vannak, akiknek fordulatot vesz az élete, mert egyszerűen kinyílnak, megtanulják felvállalni és képviselni magukat, így a hozzánk járó tanulók kb. 80%-a felsőfokú intézménybe kerül. 
 
Milyen lesz a következő évadotok? 
 
T.G.: A Karaván Színház nem csak gyerek- vagy ifjúsági színházi stúdió, hanem felnőtt előadásokat is játszó színház. A jövő évad tervei között szerepel a Guppi című tragikomédia, a Digesztor című szatíra, egy ifjúsági darab Hűvös címmel és két gyerekelőadás létrehozása is. Mindez persze „muníció” kérdése.  
 
L.K.: Balogh Rodrigóéknak már augusztusban is lesz egy előadásuk, aztán szeptemberben a Színházak Éjszakáján egy Füst Milán-átiratot, az Egy doktorkisasszony naplójegyzeteit fogjuk játszani, októberben bemutatjuk a Vérnászt, amit Menszátor Héresz Attila állít színpadra, utána pedig én rendezek majd egy Pilinszky-előadást. Egyelőre eddig látok biztosan előre. 
 
Dézsi Fruzsina
2019.09.06
|


Casa Activa - Lakner Antal kiállítása.
Budapest, Glassyard Gallery, szeptember 27. - november 30.

Marcela Trujillo illusztrációi.
Budapest, Cervantes Intézet, 2019. szeptember 25. - 2020. január 17.

Girly - Hullan Bea kiállítása.
Budapest, Deák Palota, szeptember 27. - október 4.

Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.