„Fontos, hogy ne veszítsem el az emberi mivoltomat" – interjú Orosz Ákossal

A Pesti Est exkluzív interjúja
Gimnáziumban úgy alapított zenekart, hogy nem tudott hangszeren játszani, a független színházban kipróbálta már magát díszletépítőként is, most pedig végre rálép a fékre – Orosz Ákossal beszélgettünk, aki idén megkapta a Kaszás Attila-díjat.
Nemrég mutattátok be a Vígszínházban a Mágnás Miskát. El tudtad volna képzelni magad egy operettben néhány évvel ezelőtt? 
 
Persze, nagyon szeretem a zenés műfajt, sőt emiatt kezdtem a színészi pálya felé orientálódni. Sok alkalmam ugyan nem volt ilyen típusú előadásokban játszani, de musicallel és operával is volt már dolgom többször is, és azokból is rengeteget tanultam. Tévhit az, hogy a zenés műfaj könnyebb, ugyanis ennek a típusú színháznak is ugyanúgy megvannak a fogásai, megvan az igazsága, a mélysége. Szerencsére nagyon jó zenés mesterségtanáraim voltak az egyetemen – Ács János, Méhes László, Kocsis Gergő és Kovalik Balázs –, így már korán megtanultuk, hogy igenis komolyan kell venni ahhoz, hogy magas színvonalon tudjuk űzni. Most ezt kíséreljük meg a Mágnás Miskában is. 
 
Hogy kerültél kapcsolatba először a zenés színházzal? 
 
Van egy nővérem, aki hat évvel idősebb nálam, ő vonzódott először a színészi pályához, vele kezdtem színházba járni. Először a Madách Színház igézett meg, de sok előadást néztünk a Budapesti Operettszínházban, és a József Attilában is, ezek pedig elsősorban zenések voltak. A nővérem be is iratkozott egy musicalstúdióba, később pedig arra kértem a szüleimet, hogy hadd járjak én is ezekre a hétvégi foglalkozásokra. Aztán kicsit később, gimnazista koromban kitaláltam az egyik barátommal, hogy alapítsunk egy zenekart – úgy, hogy valójában egyikünk sem tudott zenélni. Autodidakta módon képeztünk magunkat, elkezdtünk fellépni, és akkor felidéződött bennem az, hogy én gyerekként nagyon szerettem színpadon lenni. Innen vezetett az út a Színművészetire. A harmadrostán Zsótér Sándor kezei alatt kezdtem egy monológgal foglalkozni, és ott éreztem meg először azt, hogy a prózának is legalább akkora ereje van, mint a zenének, csak én eddig ezt nem ismertem, ahogyan azt sem, milyen energia lakozik bennem. 
 
A zenélés vagy a színház adja neked a nagyobb alkotói szabadságot? 
 
A színészet a hivatásom, ebből élek, amellett, hogy szívből űzöm. Ez köti le a mindennapjaimat, kőszínházi színészként azonban sokszor olyan rendszerekhez alkalmazkodom, amelyekben nincs igazán döntési szabadságom. Nem én választom ki, hogy milyen előadásokban milyen szerepeket játszom el, az ilyen típusú színészi feladatkörhöz az is hozzátartozik, hogy megtaláljam az örömét annak, hogy egy felkínált rendszerben mozgok, és ebbe teszem bele szívemet-lelkemet. A zene azért más, mert az teljességében az enyém, legtöbbször én írom a zenét és a dalszöveget is, így ebben talán szabadabbnak tudom érezni magam. De ez valamilyen szempontból törvényszerű is, hiszen heti hét napot színészként töltök, zenészként pedig maximum havi egyet. Akár mondhatjuk azt is, hogy a zenélés a hobbim.  
 
Milyen könnyen tudod magadról leválasztani a szerepeidet? Van olyan, hogy viszed magaddal előadás, próba után? 
 
Volt, főleg az elején, amikor még tapasztalatlan színész voltam. Leginkább a sikertelenség élménye tud ráülni a hétköznapjaimra, volt, hogy agresszívvé váltam, amikor próbáltam egy szerepet, mert a színpadon egyszerűen nem tudtam megcsinálni azt a fajta agressziót, amit a jeleneteim megköveteltek volna tőlem, ettől a kudarctól pedig ott maradt bennem a feszültség. De igaz az ellenkezője is, hiszen a színpadon lenni néha olyan, mint amikor az ember elmegy egy pszichológushoz: tud befelé is katarzisélménye lenni. Ehhez nagyon jók a klasszikusok vagy az igazán bonyolult, filozofikusabb szerepek, mert azok át tudják mosni az embert. 
 
Volt már olyan, hogy egy színpadi helyzet meglepett vagy akár meg is ijesztett a személyessége miatt? 
 
Törekszem arra, hogy ne ismételjem magam, ezért tudatosan keresem a váratlan helyzeteket. A személyességtől egyébként nem félek, bár akadnak olyan helyzetek, amikor van bennem feszültség, hogy a színpadi és a civil létezésem hogyan tud szimbiózisba kerülni, hol vannak a határaik. Mondok egy egyszerű példát: amikor életemben először kellett megcsókolnom valakit színpadon, nehezen tudtam helyén kezelni az élményt. Persze ez a fajta bizonytalanság is elsősorban a kezdeti időszakban jelentett nehézséget, aztán hozzászokik az ember. Annak ellenére, hogy most sem tudnám tökéletesen megmagyarázni, hogy mi történik bennem a színpadon. A színésznek ugyanis egyszerre kell mindent tudnia, miközben semmit sem tudhat előre – ez a paradoxon teszi igazán csodálatossá a szakmát. Tudnom kell a szöveget, a mozgásokat, a dalokat, hogy egy verekedésben ki fog győzni, de ezzel egy időben nem lehetek tisztában mindezzel. Nem mehetek be úgy egy ajtón, hogy tudom, mit fognak nekem mondani, mert akkor hiteltelen lesz a jelenet. Ebben a paradoxonban egy olyan vegytiszta létezésélményt tudok megtapasztalni, amit egyébként az életben soha.
 

A rendezés ad ilyen élményt? Vannak terveid, hogy mivel foglalkoznál legközelebb ebből a perspektívából? 
 
Igen, csak jelenleg túlságosan be vagyok fogva színészként ahhoz, hogy ezeket a terveket megvalósítsam. Az elmúlt évben arra jöttem rá, hogy muszáj valamennyit pihennem, különben ki fogok égni. Tizenkét éve nem csak az évadokat, hanem a nyarakat is végigdolgoztam, és hálás vagyok a sorsomnak, hogy így alakult, mert nem mindig volt biztos az, hogy lesz munkám, valahogy mégis kiforogta magát, egyikből a másikba estem. Ugyanakkor keveset tudtam pihenni, mert vagy időm vagy pénzem nem volt rá. Most nyáron éreztem azt először, hogy muszáj picit hátralépnem, mert ha havi 25 estét játszom, 4-5 szerepet lepróbálok egy évadban, mellette forgatok, szinkronizálok és zenélek is, akkor hamarosan megcsömörlöm az egésztől, és nem lesz már benne örömöm. Szerintem színházat csinálni akkor érdemes, ha megvan a játékkedve az embernek. Muszájból soha nem lesz jó az élmény – sem a színésznek, sem a nézőnek. Most úgy érzem, hogy néha rá kell lépnem a fékre, vágyom arra, hogy egyszerűen csak sétáljak az utcán valamelyik idegen országban. A rendezéssel kapcsolatban is azt az időszakot várom, amikor nem éjszakánként tudok rajta dolgozni mint a Homokemberen, hanem 1-2 hónapot kizárólag arra tudok szánni. 
 
Tudsz nemet mondani? 
 
Bizonyos esetekben már talán igen. Idén nyáron volt először életemben, hogy két felkérésre nemet mondtam. Tavaly még bevállaltam, pedig akkor volt az esküvőm is. A nászútra is egy folytonos pörgésből estem be, nem voltam lenyugodva, kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy most nem kell semmit teljesítenem, most az a természetes, ha pihenek. Ezt a nemet mondást szerettem volna egyébként már nagyon régen megtanulni, és most nyáron sikerült is. Ugyanakkor szégyelltem magam ezért a nemért, mert van bennem egy kettős érzés: pontosan tudom, hogy a legtöbb ember összetenné a kezét egy munkáért. Tényleg nagyon tisztelek minden lehetőséget, csak nem szabad túlvállalni magam, mert akkor nem lesz jó. És én szeretnék jó lenni, szeretnék pozitív energiát adni azoknak az embereknek, akikkel együtt vagyok. Fontos, hogy ne veszítsem el az emberi mivoltomat, ehhez pedig kellenek a barátaim, a családom, az, hogy ne csak a saját dolgaimmal törődjek, hanem adjak magamból valamit a közvetlen környezetemnek. 
 
A független színházi kitérők is hasonlóan feltöltenek? 
 
Igen, sőt nagyon is hiszek ebben a fajta színházcsinálásban, mert olyan személyes élménnyé teszi az alkotást, amilyet a független szférán kívül nem tapasztaltam meg sehol. Ez nem azt jelenti, hogy most nem személyes ügyem itt egy előadás, csak sok mindenért nem én vagyok a felelős. A Maladypében mi építettünk, mi bontottunk, mi mostuk és vasaltuk a ruháinkat, minden a mi feladatunk volt. Ez egyrészt nagyon fárasztó, másrészt pedig az egésznek ad egy plusz energiát. Tisztán emlékszem, hogy volt olyan, amikor egy külföldi vendégelőadás során levezettem 1000 kilométert, utána építettük a díszletet, próbáltunk, lejátszottuk az előadást, bontottunk, és vezettem haza. Itt, a Vígben mindennek megvan a saját felelőse, és ez így is van rendjén, hiszen ez egy jóval nagyobb gépezet, teljesen más működési formát követel. A független színház számomra olyan, mint az első szerelem: ahhoz hasonlítani nincs értelme a többit. Most már olyan keretek között, amikben akkor mozogtam, nem is tudnám csinálni ezt a szakmát, de végtelenül büszke vagyok rá, hogy valamiképpen a részese lehettem. Persze ma is játszom független előadásokban, de ehhez most már kell egy külön motiváció, mint például a Homokembernél. Ott szerettem volna összegezni magamban valamit, ez vitt odáig, hogy megírjak-megrendezzek egy előadást. Számomra ez rendkívül személyes ügy volt. 
 
Mi most a saját ügyed? 
 
A zenekarom, az Aszittem mindenképpen. Évad végén szeretnénk tartani egy nagyobb koncertet, és nagyon szeretném a meglévő dalszövegeimet is tisztázni. Jó lenne videóklipet forgatni, felvenni egy albumot, sőt a Karamazov című előadásunkhoz kapcsolódóan is van egy saját zenei anyag, amivel dolgozni lehetne. A dalok mellett rengeteg versem is van, jó lenne, ha volna időm ezeket rendszerezni, megnézni, mit lehet velük kezdeni. Tavaly is számos verset, dalszöveget írtam, sokra már nem is emlékszem, csak megtalálom a telefonom jegyzetei között, vagy egy szövegpéldány hátuljára írva. Decemberig folyamatosan játszom és próbálok, most mutattuk be a Mágnás Miskát, karácsony előtt pedig a II. Richárd premierje lesz. Tavasszal izgalmas feladatok elé nézek, és az évad második felében várhatóan kijön több olyan film is, amiben látható leszek. Ha minden jól megy, tavasszal újra kamera elé állhatok. Szeretnék minél többet forgatni.  
 
Dézsi Fruzsina
2019.10.31
|


Játék
A kis kedvencek titkos élete 2.-ben folytatódnak Max, Gigi, Hógolyó és a többiek kalandjai.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.