Juan Diego Flórez – a rutinos

(Erkel Színház, 2019. október 22.)
Juan Diego Flórezt, az ünnepelt perui sztártenort nem először hallhatta a budapesti közönség. Szerencsére hangversenytermi körülmények között, a Papp László Budapest Sportaréna helyett az Erkel Színház színpadán. A helyszínváltozás kritikai szempontból örömteli dolognak bizonyult, mivel így a művész kitűnő vokális adottságait hangosítás és kivetítők nélkül élvezhettük.
Flórez korunk egyik legkiválóbb operaénekese, aki a világ vezető operaházaiban énekel címszerepeket. Repertoárja az olasz bel cantótól, Mozarton át a bécsi operettig terjed. Ebből nyújtott igazi ízelítőt az október 22-ei koncert. 
 
Az áriaestek egyik legnagyobb klasszikusának számító darabbal, Verdi, A végzet hatalma című operájának nyitányával kezdődött az este, ami az Operaház zenekarának előadásában letisztultan és a várt feszültségektől mentesen szólalt meg. Ha a nyitányban nem is, a közönség soraiban érezhető volt a várakozás, ami inkább izgatott volt és nem feszült.  
 
Maradva a „nagy klasszikusoknál” (slágereknél), Flórez első megjelenése ezen a vonalon indult el: a Questa o quella kezdetű Verdi-áriát hallhattuk a Rigolettóból. Énekes nyitányként kitűnő választás volt, mivel az operában ez Rigoletto belépője. Meglepően tapasztaltam, hogy ellentétben a legtöbb operaénekessel, akiknek a szólóestjein részt vehettem, Flórez már itt, a legelső darabnál hozta azt a hangszínt, amelyről megismerszik. A kitűnő hang azonban nem érte el a várt a hatást: a közönségnek nem akaródzott figyelnie. Ez utóbbi probléma, Flórez és a közönség közötti kommunikáció a program teljes hivatalos részére kiterjedt. Ne rohanjunk ennek tisztázásával túlságosan előre! A koncert a Pünkösdi királyság nyitányával folytatódott – szintúgy Verdi – és három, aránylag keveset játszott darab részleteivel – Attila: Oh dolore!, A lombardok: La mia letizia infondere… Come poteva un angelo, A két Foscari: Brezza del suol natio… Dal più remoto esilio… Dal consiglio alla presenza… Odio solo, ed odio atroce” – folytatódott. Az első félidőt egy Traviata-blokk, az első felvonás előjátéka és a Lunge da Lei… De’ miei bollenti spiriti…O mio rimorso zárta. Flórez hangjában nem kellett csalódnunk, de éreztem, hogy valami hiányzik az amúgy szuggesztív művész előadásából. Ezzel a hiányérzettel vártam a második félidőt. 
 
A koncert második felében elrugaszkodtunk a bel canto operáktól és stílusban ismerős vizekre eveztünk a Lehár-operettrészletekkel. A mosoly országa, a Paganini és a Giuditta bécsi légköre után egy magyarországi koncerteken elmaradhatatlan darabbal folytatódott a program, Berlioz Rákóczi indulója szólalt meg a zenekar által. Itt kell, néhány szót ejtsek az este karmesteréről, Jader Bignaminiről. Bignamini vezénylési stílusa letisztult, számomra – ha nem is érzelemmentes – igen fantáziátlan, ami a nyitányokat és zenekari betéteket illeti. Az énekes számoknál egy kitűnő operadirigens teljesítményét tapasztalhattuk meg, aki pont annyira és pont úgy van jelen a zenekar élén az énekes mellett, amennyire az szükséges. Bignamini – igaz, Flórez állandó turnékarmestere, ami előrelátásra és egyenletes művészi teljesítményre enged következtetni a művész részéről – inkább csak a megfelelő „kíséretről” gondoskodott. 
 
Massanet Wertherjének és a Bizet Carmenjének egy-egy áriája és a Parasztbecsület híres intermezzója után elérkeztünk a hivatalos program végét jelentő utolsó áriához, Puccini Che gelida maninájához a Bohéméletből, ami – igaz kitűnően szólt – nem zárta le az estét. A színpadon és a nézőtéren uralkodó hangulatból érezni lehetett, hogy készültek a ráadásra. 
 
A ráadásoknál végre elértünk ahhoz a ponthoz, amely korábbi gondolatomhoz visszatérve az egész este hiányzott: Flórez végre igazán magára vonta a közönség figyelmét és interakcióba lépett. Gitárjával a színpadon elhelyezkedve mexikói zarzuelákat és perui népdalokat adott elő. Ezekbe a darabokba egy kis humor is belefért és kimondottan oldott hangulatot teremtett. A zenekarral előadott ráadás, a Granada, és egy utolsó ünneplés után az este slágerprogramjába simuló darabbal, a Nessun dormával búcsúzott Flórez. A koncert folyamán itt, a legvégén tapasztalhattuk meg azt, hogy Flórez mire is képes a hangjával úgy isten igazából. 
 
Azt gondolom, hogy Juan Diego Flóreznek jobban áll a rendes operaszínpad, mint a hangversenytermi környezet. Ez utóbbi nem teljesítményének becsmérlése, mivel az este folyamán kitűnő előadásban élhettük át az operairodalom gyöngyszemeit, inkább az a személyes véleményem, hogy ha igazán, teljes valójában kívánjuk élvezni a perui tenor fantasztikus hangját, akkor jobb, ha egy opera valamelyik szerepében tesszük. A szerteágazó program – válogatás, tematizálás ide vagy oda – nem engedte úgy kibontakozni a színpadon a személyiségét, szuggesztivitását, mint egy „keretek közé szorított” színpadi helyzet, ami – akár kényszeríti, akár nem – hagyja elmélyülni a mondani-, pontosabban énekelnivalójában.  
 
Békési Botond
2019.11.12
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.