Ilyen, ha tökéletes!

Jevgenyij Kiszin zongoraestje (Müpa, 2019. november 5.)
Jevgenyij Kiszin koncertje több dolog miatt is különleges élmény volt. Egyrészt, mert Cziffra György születésnapján Kiszin – stílusosan? – Cziffra emlékének ajánlotta az estét. Másrészt a program miatt, ami csupa Beethoven-mű. Harmadrészt, ahogyan Kiszinnek, úgy Cziffrának sem Beethoven volt a fő profilja.
Mit hozhat ki egy – sajnos az összehasonlítást nem ússza meg – Cziffra kaliberű zongoraművész egy klasszikus, de nem száz százalékig hozzá köthető programból? 
 
Az első félidőt a Pathétique-szonáta nyitotta. Súlyos teher, akárcsak a kezdőakkordok megszólalása. Nem, nem technikai oldalról adódik a nehézség, hanem művésziről: „rommá játszott” darabot nehéz úgy csinálni, hogy a közönség figyelmének lekötése mellett valamit mutatni is tudjon. Kiszinnek sikerült. A Grave első tétel súlya ránk nehezedett és a legördülő futam utáni téma ringatózása is annyira feszültre sikerült, hogy – ismerve a darabot – vártuk, ami jön. Futam. És itt bontakozott ki Kiszin és Beethoven ereje. B-téma. Nem táncol, határozott, benne van az az ónos esős érzés, ami nem enged másra, mint a darab elejére gondolni. Felüdülés volt-e a lassú tétel? Nem. Ebben az interpretációban a szerepe nem az volt, hogy feloldódjunk. Retrospektíven utalt vissza az előző tételre, csak lassú tempóban, lírai megformálásban. A finálé? Röviden annyit, hogy meglibbentette azt, hogy itt nem egy kispályás, „egy a sok közül” Beethoven-est lesz. Kiszin már az első darabnál briliánsan játszott, a közönség pedig figyelt. 
 
A koncerten elhangzó második darab, az Eroica-variációk problémás mű: nehéz úgy játszani, hogy tényleg élvezetes legyen és ne csak a variációsorozatokra jellemző verklit halljuk benne. A mű első egysége, a téma bevezetése Liszt Beethoven-átirataira hajazott. Nem is baj, legalább jól felismerhető, hogy miből építkezünk, az átlaghallgató pedig jobban azonosul az „eredeti” hangzással, értem itt az eredetit a szimfonikus zenekarra. Nekilódultunk, Kiszin bebarangolta a zongorát és nem unatkoztunk. A variációk mindegyikét a lehető legkarakteresebben játszotta, és – ez különösen fontos – összefüggéseket teremtett, logikai rendszerbe, kontextusba helyezte nekünk a kis karaktereket. Öröm volt hallani ezt, a kiveszőben levő darabot. 
 
A második félidő két, ilyen koncertekről elmaradhatatlan darabbal, a Vihar- és a Waldstein-szonátákkal folytatódott.  
 
A Vihar kezdő ütemeinél éreztem azt, hogy valami borulhatott, ugyanis ezek rendkívül fragmentáltan szólaltak meg. Rövid értetlenkedés után rájöttem, mi volt ezzel Kiszin célja. Akárcsak az Eroica-variációknál – de a Pathétique-nél is mondhatjuk ezt, igaz, a részemről nem a legteljesebb biztonsággal – a kontextusteremtés volt a cél. Az amúgy szintén pépesre játszott szonátának valaki végre megint megmutatta az összetettségét! Itt a finálénak is súlya volt, nem úgy, mint a „rutinból beethovenezők” esetében. Igen, Kiszin, akinek Chopin, de még inkább Rahmanyinov az asztala, küzdött és megküzdött a kihívással, amit Beethoven jelent. 
 

Legvégül – személyes kedvencem – a Waldstein: csodálatos tempó, homogén hangzás, erő. Engedett a szonáta utazni. A felvezető ütemek nem kopogtak, a repetitív motívum pedig hol bársonyosan – de nem bársonyosan lágyan! –, hol pedig borzongató erővel kelt életre. A zongora szélső tartományaiban előszeretettel mozgó első tétel szabályosan énekelt, úgy, mint egy igazi tenor: határozottan, önbizalomtól duzzadva. Ez, kérem, Beethoven veleje! Ez az érzés!  
 
Mind közül ennek a szonátának a legrövidebb a középső tétele, amely a zárótétellel attacca játszandó. Kihívás, lévén úgy kell megszólalnia, hogy előre vetíti a csodaszép finálét, de emellett egy elkülöníthető egységnek kell lennie. Az első tétel után leereszkedett a köd és – Schiff András, a harmadik tételre vonatkozó hasonlatával élve – elérkeztünk a ringatózó gondolákhoz. Kiszin az este folyamán először feloldozott minket. A végén a hatalmas ováció, nem tudom, pontosan kinek és minek szólt: Kiszinnek, a darabnak, a zongorának vagy Beethovennek? A felsoroltak közül mind megérdemli, mert külön-külön nem működött volna egy ilyen fantasztikus este. 
 
A szűnni nem akaró – lassan állóvá formálódó – ováció nem maradhatott ráadás nélkül. A három ráadásdarab közül az utolsó volt az, ami az egész koncert és Beethoven intellektualitását egybefogta. Kiszin improvizált, és ezzel a rögtönzéssel összefogta a három szonáta legszebb pillanatait.  
 
Megválaszolva a bevezetőben feltett kérdésemet: nyilvánvaló, hogy Kissin a maximumot hozta ki ebből a programból, úgy, hogy egy percig sem éreztük azt, hogy ez a zene nem igazán az övé. Így Beethoven-szonátákat már nagyon régen hallottam koncerten, és azt hiszem, hogy nem a közeljövőben lesz a legközelebbi alkalom. 
 
Békési Botond
2019.11.19
|


Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.