„Olyan élmény volt, mintha hirtelen egy másik bolygón találtam volna magam” - Reda Kateb

A Pesti Est exkluzív interjúja
Lehet, hogy kapásból nem kezdesz el filmeket sorolni tőle, de ha egyszer láttad Reda Kateb arcát a nagyvásznon, biztosan nem felejted el. Legutóbb Django Reinhardt bőrébe bújva láthattuk, most pedig az Életrevalók rendezőpárosának filmjében játszik egy autista fiatalokkal foglalkozó szakembert. Párizsban beszélgettünk a Különleges életekről.

42 éves.

 

2015-ben megnyerte a francia Oscarnak számító César-díjat mellékszereplőként.

 

Leghíresebb filmje: A próféta, Zero Dark Thirty, Django

Gyakran elkísér a kutyád az interjúkra? 
 
Ő az igazi sztár nálunk. Már három filmemben is feltűnt. Néha úgy érzem magam, mintha a menedzsere lennék. (nevet) A L’amour flou című filmben nagy szerepet kapott, ott két közös jelenetünk is volt. 
 
Nagy állatbarát vagy ezek szerint? 
 
Van otthon egy macskánk is. És még egy négyéves gyerek is van a háznál, szóval nagy az élet nálunk. 
 
A Különleges életek általad játszott főhőse muszlim, míg a Vincent Cassel alakította másik főhős zsidó. Ennek van némi jelentősége a történetben, de úgy tudom, fontos volt számodra, hogy ne legyen túlzottan nagy jelentősége. Miért? 
 
Elsőre ez a felállás kissé félelmetesnek tűnt. Könnyen lehet valami nyálas üzenettel bíró filmet csinálni abból, hogy a muszlim és a zsidó milyen szépen segítenek együtt az autista embereken. Papíron ez elég szarul hangzik, még azt is mondhatnám, hogy klisés, bár mostanában inkább az a klisé, ha az ellenségeskedéseikről készül film. A forgatókönyvet látva nem tudtam, hogyan lehet majd ezt ízlésesen megcsinálni. Aztán ellátogattam azokhoz az autistákkal foglalkozó szervezetekhez, melyekről a filmünk is szól, és láttam, hogy az ott dolgozók egy része kipát, egy része csadort, egy másik része pedig keresztet visel, és ez ott teljesen természetes, nincs róla szó a hétköznapokban, mert nem igazán számít. Úgy gondoltam, ha mi is be tudjuk ezt mutatni természetes, mindennapi jelenségként, és nem magyarázzuk túl, akkor mindenképp ott a helye a filmben. Azt hiszem, jól sikerült. A sztoriban nincs különösebb szerepe, inkább a karakterekhez tesz kicsit hozzá, és ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk arról a környezetről, ahol élnek és dolgoznak. 
 
Éreztél extra nyomást magadon amiatt, hogy olyasvalakit játszol, aki ma is él, és meg fogja nézni a filmet? 
 
Igen, természetesen. Főképp amiatt, hogy egy olyan emberről van szó, akit borzasztóan tisztelek. Nem akartam csalódást okozni neki. Színészként az ember mindig megpróbál mindent, hogy egy hiteles karaktert alkosson, de azt vettem észre magamon, hogy mindig egy picivel továbbmegyek olyankor, ha egy létező embert bőrébe kell bújnom. Szerencsére ő olyan ember, aki mindent megtesz azért, hogy elfelejtsem ezt a nyomást. Teljes mértékben megbízott bennem, nagyon örült, hogy film készül a munkájáról. Sok időt töltöttünk egymás társaságában, még Marokkóba is elkísértem, ahol szintén dolgozni volt. Nagy kő esett le a szívemről, amikor küldött egy SMS-t, hogy nagyon tetszett neki a filmünk. 
 
Milyen volt együtt forgatni a sok amatőr színésszel és az autista gyerekekkel? 
 
Amatőr színészekkel már volt tapasztalatom korábbról, autista gyerekekkel még nem, és ebben a filmben mindkettőhöz volt szerencsém, sokszor akár egy jeleneten belül. A srácok igazi autentikus külvárosi arcok, a figurám, Malik szoros kapcsolatot ápol velük, és én is ismerem ezt a közeget. A film ezen részében otthonosan mozogtam. Az autizmussal azonban most először találkoztam közelről. Kissé olyan élmény volt, mintha hirtelen egy másik bolygón találtam volna magam. El kellett felejtenem rengeteg dolgot, amit korábban az emberi kommunikációról megtanultam, és rákényszerültem, hogy új utakat keressek, magam mögött kellett hagynom a szavakkal való kommunikálást. A testbeszédre és a gesztusokra kellett támaszkodnom. Végig nyitottnak kellett lennem velük, felkészülvén arra, hogy egészen váratlan dolgok történhetnek a társaságukban, mert ők mindig önmagukat adják. Színészként ez hatalmas ajándék.  
 
Éric Toledano és Olivier Nakache nagyon híres író-rendezők az Életrevalók óta. Engedik, hogy változtass a dialógusaikon, vagy minden szavuk szentírás? 
 
Igazából a forgatókönyv nagyon jól volt megírva, szóval azzal se lett volna semmi baj, ha egyszerűen csak azt mondjuk fel. Ugyanakkor egyáltalán nem volt szentírás a benne lévő szöveg, hagyták, hogy szabadon dolgozzunk vele. Nyitottak voltak a javaslatainkra. Az volt a céljuk, hogy a színészeik úgy érezzék, a saját szavaikat mondják, és ehhez minden létező segítséget megadtak. Szabad volt változtatni, nem voltak tabuk. Ha akartuk, komplett mondatokat hagyhattunk ki, mert forgatás közben rájöttünk például, hogy a hallgatás beszédesebb lenne a szavaknál.  
 
A filmet készítő rendezőpáros elsősorban a komédiáiról híres, téged viszont nem a komikusi alakításaidról ismerünk. 
 
Éric és Olivier úgy készítenek filmet, mint a született komédiások, belőlük a komikus időzítés természetesen jön, nem kell agyalniuk rajta, egyszerűen így gondolkodnak. Bármit is csinálnak, az mindig nagyon emberi. Nem sokkal a forgatás előtt az egyik szomszédom átjött hozzám egy autogramért, és megkérdezte, hogy miért vágok mindig ilyen búskomor arcot a filmjeimben, amikor az életben amúgy sokat nevetek? Később elmeséltem ezt az anekdotát Éricnek és Oliviernek a forgatáson, és ezután mindig, ha valami poén jött, mindig azzal jöttek, hogy „Ezt most a szomszédod kedvéért”. Ebben a szerepben olyan billentyűket kellett lenyomnom a belső zongorámon, amikhez még soha korábban nem nyúltam, és ebben Éric és Olivier hatalmas segítségemre volt. Csodálatosan kiegészítik egymást. Ha az egyikük valamiért épp mélypontra kerül, rögtön jön a másik, hogy átvegye tőle a stafétát, és a megfelelő energiával folytassa a forgatást.  
Tulu
2019.12.23
|
(13 kép)


Film premierek

Rontó Ralph

amerikai animációs film, 92 perc, 2012
Filmek a TV-ben
H
23
K
24
Sze
25
Cs
26
P
27
Szo
28
Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.