Romantikus ív és meglepő konklúzió

A Pannon Filharmonikusok koncertje (Müpa, 2020. január 31.)
Mondhatom, hogy régi ismerőst hallhattam január 31-én a Müpa színpadán. A Pannon Filharmonikusok koncertjeinek, igaz, nem vagyok rendszeres látogatója, viszont egy-egy jó koncertprogrammal mindig elcsábítottak a hangversenyterembe.
A korábbi tapasztalataim eléggé felemások, ez a koncert azonban – kissé illetlenül azt is mondhatnám – számomra meglepő eredménnyel zárult. Ilyen zenélést rég tapasztaltam tőlük. 
 
A műsor három – az utolsó darab szerzőiségével magamban vitatkozva: négy? – meglehetősen különböző darabból, szerzőből állt. Sibeliust, Schumannt és Brahmsot nehezen tudom összekötni zeneileg és tartalmilag is. Az egyetlen közös pont, amire fel tudom építeni a program gerincét, az a három szerző különböző, de mégis egyformán romantikus zenei nyelve, illetve az, hogy hajlamos vagyok tőlük ódzkodni – kivétel ez alól Sibelius. 
 
Nyitánynak – ha formailag nem is – Sibelius En sagája tökéletes választás volt. Egyrészt ismert mű, másrészt aránylag ritkán hallani. A vonósok kezdeti levegőben lógása, majd a belépő fafúvósok ezzel kontrasztáló erős ritmizáltsága érdekes hangulatot teremt. Itt, a mű elején még kételyeim voltak, hogyan fog összeállni egésszé ez a zene, de a szépen adagolt tuttik és a zenekar kitűnő hangzása – erre még kitérek – megtette a hatását. Igaz, a Bogányi Tibor által diktált tempó lehetett volna egy egészen kicsit feszesebb, a Sibeliusra oly’ jellemző, méltóságteljes rézfúvós kitörések pedig erőteljesebbek, az En saga egy nagyon szép oldalát mutatta meg, mivel ezek ellenére koncentrált, összeszedett játékot, alaposan kidolgozott szólamokat és kitűnő szólókat – főleg a cselló és brácsa szekcióban és a fúvósoknál – hallottam. A végére valami íve is lett a darabnak, de ezt nem érzem fontosnak taglalni, hogy miért és hogyan történt. A hangsúly – kritikailag – itt a zenekar összeszedettségén és igényességén van. 
 
Szintén érdekes darab Schumann négy kürtre írt versenyműve. Ez még a koncertet nyitó Sibelius-darabnál is ritkábban – meg merem kockáztatni egyáltalán nem – hallható. Eleve a kürtverseny nem a legszokványosabb versenyműtípus, főleg ha négy szólistára íródott. Az előbbihez hasonlóan itt is kitűnő zenekari játékot tapasztaltam, de érezhetően könnyedebbet, mint a Sibeliusnál. A szólisták egymással és a zenekarral való kommunikációja – ami egy ilyen darabban kulcsfontosságú – élmény volt, és engedte felfedezni, meglátni ennek a darabnak a működését és felépítésének logikáját. Egyetlen kifogással élnék ebben az esetben: a zenekar néha elnyomta a négy szólistát, ezért egy-egy futam elmosódottnak hatott. Legyen ez a legnagyobb baja az egésznek. Megesik. 
 
A szólisták ráadása stílszerű volt és egy kis humorral fűszerezett. Minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen kürtfanatikus a nézőtéren, akit megörvendeztetett a kis jagdszene és a négy hangszer egész termet betöltő hangja.  
 
A második félidő – egyben a koncert utolsó darabja is – rendkívül gondolatébresztő volt. Nem hallgatóként, zenei szempontból, hanem kritikusként. Brahms G-dúr zongoranégyesét hallhattuk zenekari átiratban, ami Arnold Schönberg keze munkája. A kérdés pedig, ami kritikusként szöget ütött a fejembe: kinek a művét is hallottuk? Rávághatnánk, hogy Brahms, elvégre a darab eredetije az ő produktuma, de mondhatjuk azt is, hogy Schönberg, lévén ő hangszerelte, ami a mű hangzásában felfedezhető és határozottan érezhető is. A Brahms-Schönberg kombináció, ami a legprecízebb lenne, nekem ebben az esetben nem tetszik – bár tudom, hogy emellett kell letegyem a voksomat. (Kérdezem magamtól: Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képei Ravel hangszerelésében miért nem piszkál ennyire?!) 
 
A szerzőiség firtatása helyett azonban engedjenek meg egy személyes meglátást. Brahms is, Schönberg is a bécsi zene két meghatározó alakja, igaz, két különböző iskolából. Ebben a műben két nagy bécsi korszak lenyomata egyesül. Brahms érett romantikus témái és formája a Mahler által befolyásolt második iskola késő 19. századi elvei, módszerei és hangzása által szólal meg. Ez az „átirat” egy igazi kordokumentummá válik. 
 
A „zongoranégyes” előadása kifogástalan volt és magával ragadó. Az első tétel felétől a székbe szögezett és – ez Brahms és énközöttem nem gyakori – mély koncentrációba vitt, különösen a lassabb tempóindikációjú tételekben. A darabot záró magyaros finálé hangzása szépen rezonált a huszonegy magyar tánccal, amit a karmesteri munka nagyszerűen ki is domborított. Nem a tipikus, rendkívül mélyreható Brahms-zenét hallhattuk, de az utolsó hangok után a hatás mégis olyan volt: kellett idő feleszmélni. 
 
Összbenyomásom az, hogy karmester és zenekara mostanra ért össze igazán. Ismételten csak dicsérni tudom a zenekari szólistákat, a jó műhelymunkának betudható igényes szólamvezetést és a kitűnő hangzást, amit tapasztaltam. Úgy gondolom, hogy a PFZ ezután kicsit több figyelmet érdemel, mivel korábbi élményeimet a mostanival összevetve pozitív tapasztalattal zárult az este és kíváncsivá tett az együttes jövőbeli munkájára. 
 
Békési Botond
2020.02.07
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.