„Csak olyan dolgokat fogok csinálni, amik érdekelnek” – interjú Fáncsik Rolanddal

A Pesti Est exkluzív interjúja
Tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, majd azonnal Pintér Bélához szerződött – Fáncsik Rolanddal az új kihívásokról, a független színházról és a személyes ügyekről beszélgettünk.
Zenés színész osztályba jártál az egyetemen. Mikor kezdtél el zenével foglalkozni? 
 
Valójában soha nem játszottam hangszeren, és az egyetemen nem is volt ez elvárás. Ha valamelyik vizsgaelőadásunk megkívánta a hangszert, akkor mindig elővették azokat az osztálytársaimat, akik jól játszottak zongorán, gitáron, harmonikán. Abszolút prózai szakra készültem, és ezért sokáig talán el is tartottam magamtól a színház zenés vonalát. Nem hittem, hogy az nekem jól tud állni, hogy helyem lenne ebben a műfajban. De közben azért valami mégiscsak ragadt rám, hiszen az Anyaszemefényében szinte meg sem szólalunk prózában, és a visszajelzések abszolút pozitívak voltak.
 
Azért a Pintér-előadásokban viszonyleg nehéz ellavírozni hangszeres tudás nélkül. 
 
Igen, és amikor megnéztem a Fácántánc felvételét, akkor enyhe gutaütést kaptam, hogy mi az ott Friedenthal Zoli kezében. Nem volt mese, meg kellett tanulni tangóharmonikázni. Nem volt egyszerű feladat, de aztán annyira jól sikerült, hogy Béla kitalálta, hogy akkor dobolni is meg fogok tanulni. Az új előadásban, az Anyaszemefényében bekerültem az Antigender Group zenekarba, de a próbafolyamat elején még azt se tudtam, hogy kell egyáltalán megfogni az ütőt.  
 

Ilyen eltartással mit szóltál, amikor Pintér először megemlítette, hogy itt operáról lenne szó? 
 
Ascher Tamás még az egyetemen kiadta vizsgafeladatként a Gyévuskát a rendezőhallgatóknak, és a bemutatóra meghívta Bélát is. Itt tapasztaltam meg először azt, hogy milyen az, amikor énekelve beszélünk, miközben teljesen naturális, reális színjátszás zajlik. Ilyen értelemben nem ijedtem meg tőle az új darabnál, de az biztos, hogy hihetetlenül nehéz próbafolyamat volt, ugyanis másfél hónapig én próbáltam Nagy Ervin szerepét is. Ekkor úgy nézett ki egy-egy próba, hogy én játszottam Sanyikát, Gáborkát, a zenekari tagot, és hát a tévéigazgatót is. Elég skizofrén állapot volt, egyik szerepből a másikba ugráltam, és néha magamnak kellett válaszolnom. Az például kifejezetten vicces volt, amikor ültünk a tévéstúdió díszletében, ott volt mellettem a feleségem, Jordán Adél és Stefanovics Angéla mint a kislányom… Hát, nehéz volt néha komolyan venni magam a szerepkörben. Ráadásul éppen ebben az időszakban kezdtem szinkronizálni egy sorozatot a Netflixnél (Sex Education), amiben a főszerepet kaptam. Úgyhogy voltak azért olyan pillanatok, amikor majdnem elsírtam magam – mikor szinkron után este otthon tanultam a másnapi próbára a szöveget –, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, egyszerűen már nem értem a mondatokat, amik le vannak írva. 
 
Hajlamos vagy túlhajtani magad? 
 
Ez érdekes kérdés, az egyetemi időszakban ugyanis én az az ember voltam, aki zsinórban utasított vissza munkákat. Megfogalmaztam, hogy csak olyan dolgokat fogok csinálni, amik érdekelnek, mert sajnos az a típus vagyok, aki egyébként félgőzzel áll neki a munkának, ez pedig senkinek nem jó. Volt, hogy fél évig alig dolgoztam valamit, helyette kimentem a Városligetbe kutyát sétáltatni. Dobálgattam a labdát, míg mások próbálták az előadásaikat, de inkább ez, minthogy valami olyasmibe keveredjek, amiben nem érzem jól magam. Mert akkor megfulladok. Az utóbbi időszak persze nagyon intenzív volt, éreztem is, hogy nagyon túlhajtom magam, de volt miért, és maximálisan meg is érte. De egyébként figyelek arra, hogy ne szippantson be teljesen a színház, soha nem akartam olyan ember lenni, aki a szakmáján kívül semmi másról nem tud beszélni. Az összes barátom, leszámítva néhány osztálytársamat, a színházi körön kívül mozog, és ez nekem nagyon kell. Fontos, hogy tudjak beszélgetni bármi másról, ami nem tartozik szorosan a munkámhoz. Szerintem ez így egészséges. 
 

Béla a Gyévuskában látott először? 
 
Igen, és voltunk egy-ketten, akinek méltatta is a munkáját. Az osztályfőnököm, Novák Eszter, aki pontosan tudta, hogy nekem Pintér Béla „a színház”, fel is hívta a figyelmét rám – ezt csak jóval később tudtam meg. Minden hónapban igyekeztem eljutni egy Pintér-előadásra, és az egyik ilyen alkalommal találkoztunk is. Ha ő nem lép oda hozzám, én biztosan nem megyek oda, annál én sokkal szorongóbb típus vagyok, így aztán amikor megszólított, köpni-nyelni nem tudtam. Annyit sikerült kinyögnöm, hogy bánom, amiért nem tudok eleget járni az előadásaira, mert olyan nehéz jegyet kapni. Erre mondta, hogy rendben, akkor megadná nekem a telefonszámát, és bármikor írjak neki, ha meg szeretnék nézni valamit. Így indult a személyesebb kapcsolatunk, és nagyon sokáig pusztán ennyi volt köztünk a kommunikáció. Aztán, amikor ötödéves lettem, komolyabban összeismerkedtünk Enyedi Évivel, aki a szakdolgozatom konzulense volt. Közben próbálták a Jubileumi beszélgetéseket, és megkérdeztem, hogy ott lehetek-e az első megnézésen. Ott mondta nekem Béla, hogy örülne, ha csatlakoznék hozzájuk. Ezután májusig nem is történt semmi, majd egyszer csörgött a telefonom, és hirtelen rám zúdult négy előadás: a Tündöklő középszer, a Fácántánc, a Kaisers, TV, Ungarn és a Kórház-Bakony
 
Erre szokták mondani, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert teljesül.
 
Pontosan. Álltam a konyhában, ittam a kávémat, megcsörren a telefon, aztán mintha gyomron rúgtak volna, kapkodtam a toll és a papír után. Ráadásul éppen a legnagyobb mélyvízzel indítottunk, a Tündöklő középszerrel, az egész nyaramat korrepetícióval és szövegtanulással töltöttem. Nagy energiákkal próbáltam, igyekeztem teljesen beletenni magamat, és a második előadás után, amikor sminkeltünk le, odajött Béla, hogy szeretné, ha az új bemutatójában is játszanék. Nagyon megtisztelő volt ez nekem, hiszen ekkorra már rég megvolt az, hogy kikkel csinálja majd az előadást, mégis úgy döntött, hogy nekem is kitalál valamit, ami szerinte jól állna. És végül tényleg egy nagyon szép, hálás feladatot kaptam tőle.  
 
Nem volt benned szorongás, plusz teljesítménykényszer amiatt, hogy tulajdonképpen az álomtársulatodhoz szerződtél? 
 
De, abszolút volt. Egy nyarat töltöttem el szorongva, hogy most mi lesz, mik az elvárások, hogyan fogunk együtt dolgozni, milyen lesz ebben a csapatban létezni. Aztán leállítottam magam, mert tudtam, hogy ez nem visz előre. Meghunyászkodásból és szorongásból nem fog megszületni az a végeredmény, amit szeretnék. Tudatosítottam magamban, hogy a munkára kell koncentrálni, mert csak így fogom tudni a lehető legjobban teljesíteni azt, amit Béla kér. Úgyhogy végül az agyamnak sikerült félretennie azt a fajta görcsölést, hogy frissen végzett egyetemistaként ugyan mit keresek egy ilyen társulatban. 
 
Egyébként viszonylag ritkán hallom azt, hogy egyetemisták kifejezetten a független színházcsinálásra készülnek fel.  
 
Bennem már nagyon korán elkezdett körvonalazódni, hogy engem nem fog felkérni kőszínház. Ez legfőképpen alkati dolgokból adódik, hiszen minden ilyen típusú intézmény archetípusokat keres, én pedig már az egyetemen is azt éreztem, hogy nagyon nehezen találnak nekem szerepet. Talán két olyan előadás volt, ami igazán betalált, a Meggyeskert és a Lázadó. Ezektől eltekintve mindig picit körítésnek éreztem magam, hiszen a világirodalom nagy része ugyancsak archetípusokból áll, én pedig ezeknek nem felelek meg. Ösztönösen éreztem, hogy független színházi pályára kell mennem, és tulajdonképpen nézőként is mindig azt a fajta színházat szeretettem, amelyik mer kísérletezni, amelyik keresi a kisüléseket, új útvonalakat. 
 

Ezek szerint nem befolyásolt téged a nagy, polgári színházak nimbusza? 
 
Nem. Az emberek nagyon könnyen ki tudják jelenteni, hova szeretnének szerződni, mivel az intézmény státusza vonzóvá teszi a helyet. Én ugyanúgy jártam a Katonába, az Örkénybe, a Radnótiba, és tudom, hogy remek színészek dolgoznak ezekben a színházakban, de az előadások korántsem keltették fel annyira az érdeklődésemet, mint Béláék.  
 
Ezek szerint magát a színházat társadalmi térként képzeled el? 
 
Igen, és szerintem csak így van értelme színházat csinálni. Ha egy előadás nem akar valamit mutatni, valamiért vagy valami ellenében megszületni, akkor az ember kap egy kellemes másfél órás színházi estét, és ezzel így rendben is van. De csak azok az előadások tudnak lüktetni napokkal később is, amik nagyon akarnak valamit boncolgatni. Akár tabutémákat is. Éppen ezért mondom azt, hogy nekem a Pintér Béla és Társulata egy ügy. Függetlenül attól, hogy nagyobb vagy kisebb szerepet játszom egy estén, úgy érzem, hogy az ügy fontossága mindig túlmutat azon, hogy most kezdjük el centire méregetni a szerepünket. 
 
Mit gondolsz mi az, ami ma tabutéma? 
 
Az a gond, hogy úgy érzem, egyre több minden. Amikor olyan elvárások vannak támasztva az alkotók felé, hogy minden esetben rímeljen a produktum az éppen aktuális kultúrkoncepcióra, akkor helyből egyre több téma kerül ebbe a körbe. Ha itthon már bátorságnak nevezik színházi alkotóktól, hogy kiállnak a saját gondolataikért, akkor mindenki ássa el magát. Itt nagyon nagy baj van, ha erről beszélni már önmagában tabutéma. 
 
 
Dézsi Fruzsina
2020.02.12
|


Játék
2002-ben megszületett Spanyolország válasza a franciák büszkeségére, a Manu Chaóra.
Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.