A Berlinale átalakult, mégis a régi

A Pesti Est exkluzív beszámolója Berlinből
2020-tól új vezetés alatt dolgozik a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, változnak a helyszínek, kicsit megváltozott a programstruktúra, de a hangulat és a filmek minősége még mindig a régi. Az utóbbi nem annyira jó hír.
Dieter Kosslick 2001-től egészen tavalyig volt a fesztivál igazgatója, és az ő irányítása alatt vált a Berlinale egy szinte átláthatatlanul nagy fesztivállá, ahol megszámlálhatatlanul sok filmet vetítenek. Csak összehasonlításképpen: míg Velencében általában 50-60 új bemutató van, a Sundance-en száz körüli, addig Berlinben ez a szám évek óta két-háromszáz körül van. Iszonyatos sok szekcióba rendezik a filmeket, szinte lehetetlen eligazodni köztük, és többnyire nincs sok logika abban, hogy egy film melyikben végzi. Például fenntartanak egy direkt kísérleti filmes szekciót, a Forumot, de két éve a maximálisan kísérleti Ne érints meg-et mégsem ott, hanem a versenyben indították el, és meg is nyerte a fesztivál fődíját. Idén néhány régi kategóriát (pl. a kulináris mozit) eltöröltek, és jött egy-két új, de a választék ugyanolyan kusza maradt, és a minőségbeli ingadozások is a régiek. Így fordulhat elő, hogy például versenybe juthat egy olyan minőségű brazil mozi, ami a képi megvalósítás és a színészi játék színvonala alapján a dél-amerikai szappanoperákat idézte, és fél óra után ki is menekültem róla.  
 

A fesztivál egy szokásosan üres sztárfilmmel, a My Salinger Yearrel indított, de a Sigourney Weaver és Margaret Qualley nevével reklámozott mozinál sokkal érdekesebb volt a zsűri sajtótájékoztatója, ahol az ítészek elnöke, Jeremy Irons rögtön mosakodással kezdett, ugyanis felhozták néhány butaságát, amiket évekkel ezelőtti interjúkban mondott olyan témákról, mint a melegházasság vagy az abortusz. Irons kultúrember módjára ismerte el, hogy annak idején marhaságokat beszélt, tisztázta, hogy most mit gondol a témában, és nagyjából ennyivel le is zárult az ügy. Mindenki megnyugodhatott. 
 

Azt nem tudni, hogy a koronavírusos híreknek köze van-e hozzá, de idén látványosan kevesebb az újságíró a fesztiválon. Olyan filmek vetítéseire is kényelmesen be lehetett férni akár az utolsó pillanatban érkezve is, amikre évekkel ezelőtt esély sem lett volna, és szinte bármire lehet jegyet kapni, legalábbis nekem az első négy napban még semmire sem mondtak nemet. A sajtótájékoztatókra is be lehet férni, egyedül Johnny Depp érkezését kísérte némi tömeghisztéria, aminek valószínűleg ahhoz is köze volt, hogy a sztár magánélete most nagyon a középpontban van. Aki azonban arra számított, hogy majd Berlinben kitárulkozik, nagyot tévedett: Depp kizárólag az új filmjéről, a borzalmasan rossz, de legalább környezetvédelmi ügyről szóló Minamatáról volt hajlandó beszélni. 
 

Idén a nagy hollywoodi stúdiók mindössze egy filmmel képviseltették magukat: a Disney/Pixar hozta Berlinbe az Előre! nemzetközi premierjét, ami egy kifejezetten bájos, játékos modern fantasy mozi egy road movie-ba oltva, és üdítő volt a sok nyomasztó dráma között egy ilyen filmet is megnézni. Az első négy nap legünnepeltebb filmje eddig a helyi sztárrendező, Christian Petzold Undinéje volt, ami egy modern, sellős tündérmese, amit a rendező azzal is súlyosbít, hogy a filmben a cselekmény szüneteiben a főszereplő előadásában Berlin városképének fejlődéséről kaphatunk múzeumba illő előadásokat. Formailag izgalmas, különleges hangulatú film, de utólag belegondolva túl sok értelme nem volt. 
 

A személyes kedvencemet Kitty Green The Assistant című filmjében találtam meg, ami, bár nem direkt módon, de a Weinstein-ügyről szól. Egy fiatal asszisztens pár hete kezdte meg a munkáját egy nyomasztó, az embert maximálisan kizsigerelő filmgyártó cégnél a főguru segítőjeként, és lassan, de biztosan rájön, hogy egy szereposztó dívány üzemeltetésében vesz részt, amit a cégnél mindenki teljesen normális dolognak tekint. A film nagy trükkje az, hogy sosem mutatják meg az elkövetőt, így a konkrét ügy helyett a The Assistant a mérgező hangulatú, abuzáló munkahelyek légkörét festi meg univerzálisan, mindenki számára érthetően, és kényelmetlenül pontosan. 
 

Ezenfelül láttam még borzalmas ausztrál westernt (High Ground), jó akciójelenetekkel megtűzdelt, de katasztrofális sztorijú dél-koreai heist movie-t (Time to Hunt) és egy meglepően jó életrajzi filmet Shirley Jacksonról (Shirley), de a fesztivál a mesterművekkel egyelőre adósom maradt.  
 
A Berlinale-beszámolónk a jövő héten folytatódik.
 
Tulu
2020.02.24
|


Film premierek

Világpolgárok

olasz vígjáték, 92 perc, 2019

Talpig fegyverben

angol-német-új-zélandi akcióvígjáték, 95 perc, 2019

Mint egy főnök

amerikai vígjáték, 83 perc, 2020

Előre

amerikai animációs film, 114 perc, 2020
Filmek a TV-ben
H
1
K
2
Sze
3
Cs
4
18:20
Inferno
amerikai akciófilm, 1999
18:45
Dolgozó lány
amerikai vígjáték, 1988
18:50
Pókember
amerikai akciófilm, 2002
18:50
Tű, cérna, szerelem
indiai romantikus dráma, 2018
18:50
Kislány a küszöbön
német vígjáték, 2011
Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.