„Ez a muzsika is ugyanazokról az érzésekről szól, mint bármilyen más zene” - Madaras Gergely

A Pesti Est exkluzív interjúja
Február 23-án a Müpa Felfedezések elnevezésű koncertsorozatának keretében másodjára állt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára a Savaria Szimfonikus Zenekar, élükön leköszönő vezető karmesterükkel, a nemzetközi színtéren is egyre otthonosabban mozgó Madaras Gergellyel. Vele beszélgettünk az elkövetkező időszakról, a vasárnapi koncertről és a magyar zeneszerzőkről.
Szeptember óta Belgiumban dolgozol a Liège-i Királyi Filharmonikusok zeneigazgatójaként. Hogyan befolyásolja ez a Savaria Szimfonikus Zenekarral folytatott munkádat? 
 
A Savariával ez a hatodik és egyben utolsó évadom. A hat év alatt sokat tanultam tőlük, és remélem, hogy ez kölcsönös volt: igyekeztem új és friss ízt, karaktert, zenei látásmódot megteremteni, ami mégis jól illeszkedik a zenekar hat évtizedes hagyományába. Büszke vagyok, hogy a vezetőségem alatt látványosan növeltük a közönségünket, és büszke vagyok a muzsikusokra: magas művészi színvonaluk és magabiztosságuk felkészültté teszi őket egy váltásra.  
 
Nehéz megválni tőlük? 
 
Ez egy fokozatosan előkészített, kétoldalú döntés volt. Az elmúlt hat évben nemcsak a zenészekkel, hanem a várossal és a közönséggel is bensőséges kapcsolatot alakítottam ki, ezért vegyes érzésekkel teli az elválás. Viszont úgy érzem, a távozásom nem szakítás, hanem kölcsönös továbblépés. A zenekarral közös éveimre mindig úgy fogok visszatekinteni, mint az életem egy kitüntetett, meghatározó időszakára, ami nagyban hozzájárult a szakmai, művészi és emberi fejlődésemhez. 
 
Jogosan merül fel ilyenkor a kérdés, hogy a távozásod után ki veszi át a helyedet. 
 
Erről részletesen nem nyilatkozhatok, de van utódom és nagyon jó kezekben lesz a zenekar. Maximálisan egyetértek azzal a célkitűzéssel, amit a zenekar az utódlásommal kapcsolatban fogalmazott meg. 
 
Akkor a mostani koncertedre tekinthetünk úgy, hogy az egyik utolsó fellépésed lesz a Savaria vezető karmestereként? 
 
Igen, és úgy érzem, hogy egyben az egyik megkoronázása ennek az elmúlt hat évnek. Ezalatt az időszak alatt négyszer kapott a zenekar meghívást a Művészetek Palotájába, és mind a négy budapesti fellépésünk szervesen illeszkedett a zenekar fejlődési ívébe. Az, hogy a tavalyi hangversenyünk után azonnali visszahívást kaptunk erre az évadra, illetve, hogy a vasárnapi koncertünkre minden jegy elkelt, azt jelzi, hogy jó úton járunk. 
 
Szerepet játszottak ezek az érzések a mostani program kiválasztásában? Az egész rendkívül izgalmasan hangzik, mivel az este egyik fele tisztán angol, míg a másik fele tisztán magyar zenéből áll. 
 
Egy koncertprogram kiválasztása több faktorból áll össze. A Müpának is voltak bizonyos kikötései, nekem is voltak gondolataim, hogy milyen darabokat lenne jó előadni, plusz mindennek illeszkednie kell az évadba itt, Budapesten és Szombathelyen is. A koncert felépítése valamennyire az én kötődéseimet is tükrözi a különféle kultúrákhoz. Számomra Magyarország az a kultúrforrás, amiből leginkább táplálkozom, emiatt lételemem a magyar zene állandó műsoron tartása és népszerűsítése itthon és külföldön egyaránt, így esett a választás Bartók Rapszódiáira és a Ruralia Hungaricára (Dohnányi - a szerk.). A koncert első felében elhangzó két angol mű pedig identitásom egy másik oldalát mutatja meg, mivel a családom 8 éve Londonban él és rengeteget dolgozom együtt angol zenekarokkal. Camille Thomas francia-belga csellóművészt pedig Liège-ből ismerem. 
 
Nemcsak a mostani koncert miatt, de téged és a munkásságod ismerve feltűnik, hogy mennyire propagálod külföldön is a magyar zenét, zeneszerzőket. Mennyiben hallgatja máshogy a külföldi közönség például Bartókot, mint az itthoni? 
 
Sajnos Bartók még mindig nem olyan magától értetődően vonzza be a közönséget a hangversenyterembe Angliában, Franciaországban vagy éppen Belgiumban, amennyire univerzális jelentésű-jelentőségű és érzelemgazdag a zenéje. Sokszor érzem azt, hogy egy-egy Bartók-mű műsorra tűzése mellett kénytelen vagyok olyan kompromisszumokra, mint egy nagyon népszerű versenymű vagy nyitódarab, esetleg egy világhírű szólista „belekeverése a koktélba” ahhoz, hogy a hangversenyrendező úgy érezze, hátradőlhet, mert a jegyeladások rendben lesznek.  
 
Ha már idevettük az angolokat: érdekes, hogy míg ott például Elgarnak igazi kultusza van – gondolok itt arra, hogy egy BBC Proms koncerten a leghíresebb Elgar-indulóra a közönség együtt mozog, tapsol –, addig itthon Bartókot körüllengi egyfajta kultúrsznobizmus. Miért lehet ez? 
 
Talán amiatt, mert Elgar több népszerű műve sokkal könnyebben fogyasztható bármilyen komolyabb ráhangolódás és odafigyelés nélkül, akár háttérzeneként is. Számomra ez, hogy Bartókhoz társul egyfajta kultúrsznobizmus, nehezen értelmezhető – én ezt belülről máshogy látom. Talán inkább egyfajta tartózkodást érzek iránta egy rosszul berögzült képzettársítás miatt, miszerint Bartók zenéje „nehéz” vagy „elvont”. Ugyanígy nem mindenki számára egyszerű például Weöres Sándor szövegeit vagy József Attila verseit értelmezni, sokan inkább valami egyértelműbbre vágynak. Bartók zenéje is ilyen, sokféleképpen lehet hallgatni és élvezni, de az biztos, hogy nem szólhat a háttérben: teljes odafigyelést, koncentrációt igényel a hallgatótól, és ez nem mindenkinek vonzó. 
 
Karmesterként mégis hogyan lehet könnyen megfogni ezzel a zenével a közönséget, és gondolok itt akár a fiatalabb korosztályra is. 
 
Szerencsére sokat köszönhetünk annak, hogy a klasszikus karmesterkép megbomlani látszik, hogy a karmester személyéhez egyre kevéssé társul egy ősz hajú, komor ruhát viselő, idősödő főpapszerű férfi, aki kimegy, meghajol, majd hátat fordít a közönségnek, vezényel, majd hajlongva eltűnik. Szerintem fontos, hogy mi, zenészek, jöjjünk le az elefántcsonttornyunkból, és forduljunk a közönség felé, váltsunk velük pár szót, meséljünk arról, hogy mit jelent nekünk egy-egy mű, vagy miért választottuk őket előadásra, így a hallgatóság sem fogja magát passzív résztvevőnek érezni egy-egy koncerten. Sokan – főleg a fiatalabb generáció – a komolyzenei koncertjelenségben egyfajta porosságot, exkluzív klikket látni, nem érzik magukat komfortosan vagy idevalónak. Ezen a látásmódon kell változtatnunk nekünk, zenészeknek. Nem várhatjuk el, hogy a közönség a klasszikus zenére máshogy tekintsen, mint bármilyen másik zenei műfajra, még akkor sem, ha ez a zene több száz éve íródott és néha több száz éves hangszereken játsszuk. Hiszen ez a muzsika is ugyanazokról az érzésekről, érzelmekről szól, mint bármelyik másik zene: a boldogság, szeretet, kételyek. 
 
A mostani koncerted több szempontból is különleges. Egyrészt a műsor miatt, másrészt pedig mert egy fontos esemény a zenekar életében és a saját életedben is. Röviden hogy foglalnád össze, hogy mit jelent számodra ez az este? 
 
Ez a koncert nekem tulajdonképpen egy „statement”, egy „kinyilatkoztatás”, ahol megmutathatjuk, hogy most itt tartunk, eddig jutottunk a közös munkával. Különleges, bizsergetően jó érzés, hogy ilyen kincsek vannak a magyar vidéki együttesek között, mint a Savaria. Nem ismerek másik olyan Szombathely méretű európai várost, ahol egy ilyen színvonalú zenekar működik, ráadásul évi száz koncertet ad itthon és külföldön egyaránt. Öröm ezt látni, hogy Budapesten kívül is ilyen értékeink vannak. 
 
Békési Botond
2020.02.24
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.