Kedvenc helyek

Stone Temple Pilots: Perdida

Megjelenés dátuma: 2020. február 7.
est.hu:
8/10
|
olvasói
(0)
[ alternative / grunge ] A Stone Temple Pilots 2018-as, cím nélküli nagylemezét még a csapat legelvakultabb szimpatizánsai sem sűrűn emlegették az „indokolt visszatérés” szinonimájaként. És tény, hogy a zenekar több ziccert is kihagyott az említett albummal.
Például a legkevésbé sem érződött rajta a törekvés, hogy bebizonyítsák: egy ismeretlen énekessel is képesek hasonló színvonalú anyagot készíteni, mint a Weiland-korszak klasszikus lemezei vagy akár a Chester Benningtonnal rögzített néhány szerzemény. Ehhez képest a két évvel ezelőtti lemez egy színtelen-szagtalan iparosmunka volt, mely nélkülözött mindennemű karaktert. Ezt azonban hiba lenne Jeff Gutt nyakába varrni, az amerikai X-Faktorból leakasztott énekes ugyanis kifejezetten meggyőző teljesítményt nyújtott. Hogy a fő dalszerzőként közreműködő DeLeo testvérek utólag hogyan értékelik a 2018-as albumot, arról vajmi keveset tudunk, de tény, hogy a Perdida több szempontból is éles váltás az előző anyaghoz képest. 
 
A csapat az 1993-as MTV Unplugged óta – mely nem volt hivatalos STP-kiadvány – nem nagyon rögzített akusztikus anyagot, ezúttal azonban mind a tíz új dal ebben a hangszerelésben íródott. Ami már csak azért is jót tett az albumnak, mert a zenekar jóval dalközpontúbb megközelítésben dolgozott. Persze egy 40-45 perces akusztikus album esetében óhatatlanul fennáll a veszély, hogy idővel unalomba fullad, de a Perdida dalainak túlnyomó többsége annak ellenére is képes fenntartani a figyelmet, hogy nem a változatosság a fő erénye. Ellenben DeLeoék és Gutt kimondottan fogós szerzeményekkel rukkoltak elő a Creep vagy a Kitchenware And Candybars legszebb hagyományait követve.
 

 
A Fare Thee Well hallatán kapásból kijelenthetjük, hogy a frontember még sosem hozott ennyire fülbemászó énektémákat. A countryba hajló nyitódalt a Three Wishes követi, mely egy tipikus Stone Temple Pilots-líra Dean DeLeo összetéveszthetetlen gitárharmóniával. A címadó dal sziruptartalma azonban meghaladja az egészséges mértéket és az erőteljes Beatles-hatásokkal operáló I Didn’t Know The Time és a Years sem nevezhető telitalálatnak. Szerencsére a She’s My Queentől újra visszatérnek a fogósabb dallamok, és a Sunburst is több mint kellemesen zárja az albumot.  
 
A Perdida nem lett világmegváltó anyag, azt azonban világosan igazolja, hogy a zenekar dalszerzői vénáját nem érte végzetes aranylövés. 
 
Kiadó: Rhino 
kirsch
2020.02.26
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.