Kedvenc helyek

Marilyn Manson bécsi koncertje

Libro Music Hall, 2001. február 10.

Azon a héten vagyunk, mikor Marilyn Mansont és azonos nevű zenekarát kétszer letartóztatták Olaszországban közbotrányokozásért - csoda, hogy szombatra egyáltalán eljutott Bécsig a Holy Wood (In The Shadow Of The Valley Of Death) című aktuális albumhoz tartozó Guns, God & Government (Fegyverek, Isten, Kormány) fedőnevű turné, mely e pillanatban a világ leglátványosabb, legszórakoztatóbb utazó rockcirkusza.


A Prater negyedben álló vásárváros koncertekre szakosodott pavilonjában, a Libro Music Hallban totális telt ház. A várakozás már csak azért is óriási, mivel két éve, az 1998. december 6-ára hirdetett bécsi Marilyn Manson-koncert - a hivatalos indoklás szerint "betegség miatt" - az utolsó pillanatban elmaradt (sok magyar sorstársammal együtt én is megszívtam, hiába autóztunk ki a nagy havazás közepette), és azóta sem pótolták be. '99 nyarán volt ugyan egy ausztriai fellépés a wieseni Forestglade fesztiválon, de az borzasztó rosszul szólt, rövid is volt (egy óra, 11 dal), kevés volt az új szám, és még show sem volt hozzá - meg amúgy is tudjuk, hogy egy szabadtéri fesztiválfellépés nem ugyanaz, mintha egy lemezbemutató turné állomása lenne.Most tehát Manson-koncertre gyűl az éji vad: a tömegből ki-kivirít egy-egy őrült smink, arcfestés, színes szőrmebunda, pókhálóruci, a goth és glam látványelemek különféle arányú keverékei (a szegecselt öveket, csukló- és nyakpántokat mindenesetre elkobozzák a szigorúan motozó beengedő emberek).Az előzenekar a Disturbed, morcos banda kopasz énekessel, riffelős-ugrálós zenével (az a fajta, amiből Amerikában túl sok van, pedig az 1989-es Faith No More óta nem sokat fejlődött). A közönség sem értékeli őket túlzottan, időről időre "Manson! Manson!" skandálásba kezd hatezer türelmetlen torok. A vége felé egy hajdani Tears For Fears-dal, a Shout metálfeldolgozása szórakoztat valamelyest.A bő félórás átszerelés alatt a Let It Bleed című Rolling Stones-lemez szól a hangfalakból, betölti az óriás csarnokot, már ezért megérte eljönni, egyik szám jobb, mint a másik, bár gondolom, a galád Marilyn Manson nem ezért választotta, hanem azért, mert pont 1969 végén jelent meg, a gyilkosságba torkolló és ezzel a hatvanas évek naiv hippiálmainak is kegyelemdöfést adó altamonti rockfesztivál idején (vagy ha úgy tetszik, alig néhány héttel a Charles Manson bandája által elkövetett mészárlás után, melynek a Rosemary's Baby című horrorfilmet rendező Roman Polanski terhes felesége, Sharon Tate színésznő is áldozatul esett). Amúgy maga Marilyn Manson is 1969-ban született (igaz, az anyakönyvbe még Brian Hugh Warner néven jegyezték be).


Épp a Stones-lemez utolsó előtti száma, a Monkey Man megy, mikor a zene fölött valaki (na ki?) sátánian suttogni kezd, persze bele a mikrofonba, jó hangosan kierősítve. A színpadot takaró függöny mögött egy óriás szárnyas alak árnya rajzolódik ki, majd a függöny lehull, és ott áll középen a Marilyn Manson, a "szárnya" egy kifeszített palást, lehull az is, és láthatóvá válik a zenekar: a raszta-zombi kinézetű Twiggy Ramirez basszusgitáros, Ginger Fish dobos, az óriási rugóra szerelt primitív kis szintetizátorát ide-oda döntögető, mohikántaréjos Madonna Wayne Gacy, becenevén Pogo (az egyetlen tag, aki már 1989-ben is ott volt Manson mellett a zenekarban, mikor az még az igen gyerekes Marilyn Manson & the Spooky Kids nevet viselte) és a gitáros John 5 (az egyetlen tag, akinek művészneve nem egy női szexszimbólum és egy férfi sorozatgyilkos nevének ötvözete, mivel ő már a zenekar kései periódusában, 1998-ban csatlakozott társaihoz).


A koncertet az 1996-os Antichrist Superstar album nyitódala, az Irresponsible Hate Anthem (Felelőtlen gyűlölethimnusz) indítja: "Tipikus amerikai vagyok, öngyilkosságot árulok, totalitárius vagyok, abortuszok a szememben, gyűlölöm a gyűlölködőket, megerőszakolnám az erőszaktevőket, állat vagyok, aki sosem lesz önmaga, baszd meg!" - ordítja a szeme alatt egy vízszintes fekete festékcsíkot viselő Manson, akinek ruházata két hosszú kesztyű és egy laza csíkok alkotta, seggét és lábait alig fedő nadrágszerűség egy fűzővel kiegészítve (amit később levesz). Nos, jó. Az alaphangulat mindesetre fel van skiccelve.


A közönség megőrül, az előttem álló magyar lányok a színpad felé nyúlva sikoltozni kezdenek, két glamrockos új dal, a The Death Song és az album slágerének számító Disposable Teens fokozza mindezt (ez utóbbinál a maxi borítójáról ismert keresztre feszített csecsemő rajza vetül az óriás háttérvászonra), majd az 1998-as album nyitódala, a Great Big White World hoz némi pihenőt. A szintén lassú tempójú - 1996-ból való - Tourniquet alatt Manson másfél méteres gólyalábakon jelenik meg, és lépked fel alá két óriás mankóra támaszkodva, néha ráül gitárosai nyakára, sisak van rajta, annak mikrofonjába énekel. Ismét új számok jönnek, a következő kislemezdalnak kiválasztott The Fight Song és a csemballószerű hangokkal nyitó The Nobodies, majd egy ugrás a zenekar zavaros goth-indusztrimetál múltjába: az est - szerencsére - egyetlen dala a Portrait Of An American Family című 1994-es bemutatkozó albumról, a Lunchbox, a terrorizált kisiskolás bosszúvágyáról: "Fel akarok nőni, nagy rock'n'roll sztár akarok lenni... hogy senki se baszakodhasson velem!" - énekelteti a színpad szélén álló dobogókra kimászó Manson hol a közönség jobb, hol a bal oldali felével.


A műsor közepére kerül két nagy sláger a goth-metálból a csillogó glamrockba való átváltást hozó, '98-as Mechanical Animals albumról: a Rock Is Dead és a The Dope Show. Az előbbinél a színpad hátterében leereszkedik egy nagy HOLY WOOD - szent fa(sz) - felirat, a híres hollywoodi domboldalon álló óriásbetűk perverziója, az utóbbit pedig szőrmebundában énekli Manson, aki "a drogokat, azt mondják, Kaliforniában gyártják" sorban a helységnevet udvariasságból Viennára, vagyis Bécsre cseréli. Ezután visszakanyarodik az új albumhoz, a Holy Woodhoz, mely maga is némi visszakanyarodást mutat a az Antichrist Superstar világához, anélkül, hogy elfelejtené a popkitérő idején megtanult fortélyokat.


Mire újra látunk valamit, Manson már vagy négy méter magasban énekel, földig lógó szoknyája takarja azt a teleszkópos emeltyűt, amin áll, és ami a Cruci-fiction In Space című dal közben még magasabbra, mintegy nyolc méterre emeli a hadonászó énekest a reflektorok kereszttüzében: ott tornyosul a hatalmas szoknyás alak a színpad közepén, igazán impozáns. A magyar lányok (is) őrjöngenek, az akusztikus gitárral induló lassú dal, az In The Shadow Of The Valley Of Death közben egyikük el is zokogja magát (a számot Manson Las Vegas-i kalapban énekli, sőt a középrészben a nyakába vett elektromos gitárt is sikálja). A fergeteges tempójú Astonishing Panorama Of The Endtimes közben egy kiégetett amerikai zászló a háttér, majd az első nagy sikert - 1995-ben - meghozó Eurythmics-feldolgozás, a Sweet Dreams (Are Made Of This) jön, Manson párzó mozgásokat végez a mikrofonállványon, illetve a földön.


A Valentine's Day alatt a színpad előterét már vörös szőnyeg borítja, Manson püspöki fejdíszben énekel, egy oldalt emberi fejekkel díszített pultra támaszkodva, a következő The Love Song alatt pedig katonai sapkában, fenn a magasban, egy vörös szónoki pult mögött állva, melynek elülső oldalán egy puskából és két pisztolyból kirakott keresztforma az illusztráció, akárcsak a vörös háttérvásznakon. "Szeretitek a fegyvereiteket?" ("Igen!"), "Istent?" ("Igen!"), "A kormányt?" ("A picsába is, igen!") - énekelteti meg a szerepre hálásan vállalkozó közönséget Manson diktátor a turné címét is adó refrénben. Pogo is katonai egyenruhában döntögeti szintetizátorát, és ekkor úgy néz ki, mintha a Leningrad Cowboys egy egzaltált, renegát tagja lenne.A záródal az Antichrist Superstar legnagyobb sikerdala, a The Beautiful People, ami azonban valahogy szétesik a kezük között (még azon a borzalmas wieseni fesztiválfellépésen is jobban szólt!), főleg, hogy Manson túl sokat próbál belőle énekeltetni a közönséggel, pedig a szám erre nem igazán alkalmas.


A ráadásban maradnak a '96-os lemeznél, a frontember a "superstar, superfuck baby" sort ismételgetve jön vissza nagy gitárriffek közepette. A Mister Superstar című szám zárórészéről van szó, ami aztán az 1996 című dalba csúszik át, ahol hősünk a nagy kakofónia közepette felsorolja - anti-ez meg anti-az -, hogy mi minden ellen is van ő. Tulajdonképpen minden ellen: "én vagyok az antizene istene" - hogy mást ne mondjon. Antikrisztus szupersztár.A koncertnek hirtelen vége, a hangfalakból a M.A.S.H. című régi Altman-vígjáték betétdalslágere, a Suicide Is Painless (Az öngyilkosság nem fáj) kezd szólni Marilyn Manson zongorás feldolgozásában, a Blair Witch Project 2 filmzenelemezéről. A közönség kiszállingózik, nekem meg - bármennyire is élveztem a koncertet, bármennyire kiadós is volt (csaknem másfél óra, 18 és fél szám) - valami fura hiányérzetem van, főleg itt a vége táján.


Hazafelé a kocsiban nagyon lelkesek vagyunk. Megtárgyaljuk, hogy Mansonban, ebben a rockújságíróból lett rocksztárban az a jó, hogy az összes rock'n'roll-közhelyet felhasználja (simán tekinthető például David Bowie, Alice Cooper és Iggy Pop ezredfordulós verziójának), de nagyon szórakoztató, egyedi produkciót kever ki belőle. Meg hogy azon kevés amerikai rocksztár egyike, akibe elég humor, irónia és intelligencia is szorult (ezt sokan hajlamosak nem észrevenni). Meg hogy igazából az sem von le a koncert értékéből, hogy zeneileg mennyire limitált (ha belegondolunk, Manson nagyon korlátozott énekesi képességekkel bír, mögötte a koncerthangzást pedig igazából a dobos és a gitáros - a zenekar egyetlen igazán képzett tagja - tartja össze, a többiek csak úgy hozzá-hozzátesznek, Twiggy többet, Pogo kevesebbet), a jó rockzenét ugyanis - hál'istennek! - nem a technika teszi. Meg hogy míg Amerikában egy Marilyn Manson-koncert politikai esemény, addig itt Európában nem marad más belőle, mint egy remek rockshow, melyben mostanra - hogy Mansonék megtanultak igazi dalokat, sőt slágereket írni - már zeneileg is elég patron van ahhoz, hogy megálljon a lábán, a frontembernek már nem feltétlenül kell vagdosnia a mellkasát, sörösüveget dugdosnia a seggébe vagy mások nemi szervét a szájába vennie a színpadon.Csak most - miközben ezt a beszámolót írom - jövök rá, mit is hiányoltam. Nem játszották el pályafutásuk eddigi legslágeresebb dalát, a Fame című David Bowie-dalból lopott I Don't Like The Drugs (But The Drugs Like Me)-t! Pedig micsoda ráadásdal lehetett volna! A mocskok!


koncertfotók: Garai Edit
Déri Zsolt
2001.02.12
|


Játék
AZ A BAAAJ... …hogy Kiki nem szeret kirándulni. És hogy anya mindig sokat dolgozik. És hogy a nagyi háza teli van pókokkal. És még annyi minden más is!
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.