Kedvenc helyek

Az At The Drive-In bécsi koncertje

Flex, 2001. február 14.

A Rage Against The Machine, a Radiohead, a Fugazi, az MC5 és Iggy Pop erényeit egyesítő texasi At The Drive-In együttest az utóbbi évek legizgalmasabb koncertzenekaraként tartják számon. A 2000 legjobb albumait rangsoroló szakmai szavazások élbolyában szereplő Relationship Of Command című új anyaguk turnéja pont egy héttel azelőtt ér Bécsbe, hogy a lemez végre Magyarországon is forgalomba kerül.


Mikor Bécs határához érünk, az autórádióval épp befogunk egy interjút az FM4 nevű helyi adón: az At The Drive-In két gitárosa nyilatkozik, többek között arról, hogy a zenekar mennyire elutasítja a sztárallűröket és a külsőségeket, és mennyire nem szereti, ha koncertjein agresszív ugrálás, tömegszörf meg stage-diving zajlik. Mire a műsorvezető elköszön riportalanyaitól, pont odaérünk a Flexhez.

A Flex az osztrák főváros talán legfurább klubja: egy ötsávos út alatt helyezkedik el a Ring legészakibb csücskénél, a Duna-csatorna rakpartjáról van a bejárata, maximum 500 fős, keskeny, hosszúkás terem, ahol általában underground partykat szoktak tartani - a rockkoncert itt nagyon ritka. A színpad kicsi, a tőszomszédságában most egy asztalon az At The Drive-In pólóit és lemezeit árulják (a hangzásában még a kamasz U2-t idéző Acrobatic Tenement című 1996-os bemutatkozó albumot, a már saját hangját megtalált zenekart mutató in/CASINO/OUT című 1998-as CD-t, a Vaya című hétszámos EP-t 1999-ből, és persze az aktuális sikerlemezt, a már a Beastie Boys saját cégénél, a Virgin/EMI által az egész világon terjesztett Grand Royalnál megjelent Relationship Of Command albumot). A pult mellett, oldalt a sarokban pedig ott gubbaszt magában egy borzas hajú kis figura, van vagy 47 kiló: Cedric az, az At The Drive-In énekese. Még két hónappal ezelőttről, a franciaországi Rennes-ből, a Transmusicales fesztiválról ismerjük egymást, emlékszik, megdumáljuk, mi történt azóta. Tőlem tudja meg, hogy az MTV-n bekerült az amerikai Top 10-be One Armed Scissor című kislemezdaluk. Azt mondja, ők nem nagyon követik az ilyesmit. Rennes-ben fesztiválfellépés volt, csak negyven percet játszottak, de megígéri, hogy ma, ezen az önálló koncerten legalább egy órát fognak - ami élőben nyújtott teljesítményük intenzitását tekintve nem kis teljesítmény. Koncert előtti nyugalma csak látszólagos, a beszélgetés közben állandóan dobog a lábával.A katonai támaszpontjáról híres texasi El Pasóból jött At The Drive-In szedett-vedett társaságnak tűnik: (a fenti képen balról jobbra) a dobos Tony Hajjar libanoni származású, a basszista Paul Hinojos és az énekes Cedric Bixler mexikói, a gitáros Jim Ward a zenekar egyetlen tagja, aki fehér-amerikai környezetből való, a másik gitáros, a dróthajú Omar Rodriguez pedig Puerto Ricó-i. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az 1996 végén csatlakozott ritmusszekió a metál felől érkezett, míg a másik három tag a punk (például a Minor Threat és a Fugazi) irányából, de a végeérhetetlen turnék közepette mára - húszas éveik közepére - hihetetlen egységgé kovácsolódtak dalszerzőkként és előadókként egyaránt. Igazi együttes.


Az este 10 után színpadra lépő zenekar az új album nyitódalának (Arcarsenal) instrumentális bevezetőjével kezd: kóválygó gitárhangok, törzsi dobhangok, majd kiállás, a basszus fut magában egy-két kört, rárobban a többi hangszer, majd az ordító ének, és elszabadulnak a vadlovak. Cedric különös rángó lábmozdulatokkal sasszézik, pörgeti, nyakára tekeri a mikrofont, az áramütöttként rángatózó balkezes Omar időről időre körbelóbálja maga körül a gitárt, néha le is esik róla, de a megfelelő pillanatokban mindig visszatalál a szólamához, akárcsak Cedric a mikrofonhoz a nagy ugrabugrálás és talajtorna közepette (ez a két figura és az ő hatalmas hajkoronájuk az oka, hogy az At The Drive-Int előszeretettel hasonlítgatják a hatvanas évek végének legvadabb amerikai koncertbandájához, a detroiti MC5-hoz).


A ritmusszekció és a másik gitáros ezalatt feszesen egyben tartja a számot, szabad teret adva a két nagyhajú megszállottnak a különféle akciókhoz. Az összhatás olyan, mint a Radiohead extrovertált punk-metál változatát látnánk, és a hasonlat már csak azért sem erőltetett, mert a dalszerkezetek kidolgozottsága, a számokon belüli ötletmennyiség is az oxfordi kvintettet idézi. Aki először látja és hallja őket, az is azonnal megérti, hogy miért akart velük turnézni a Rage Against The Machine, miért akarta őket leszerződtetni a Beastie Boys, miért akart velük dolgozni a korábban a Sepultura, a Korn, a Slipknot és az Amen hangzását gondozó sztárproducer, Ross Robinson, miért akart vendégeskedni a lemezükön Iggy Pop, és miért van elájulva tőlük az egész szakma.


"Meghökkentő látni, hogy milyen sokan vannak ma itt" - köszönti a telt házat Cedric. "Emlékszem, amikor két éve itt jártunk, kábé 15 nézőnek játszottunk. Tavaly sajnos lebetegedtem, és nem tudtunk idáig eljutni, de biztos csak 15 ember lett volna akkor is. Ma sokan vagytok, vigyázzatok egymásra, ne ugráljatok egymásra, mert még valaki megsérülhet. 2001 van, új ötletek, elgondolások ideje: ha táncoltok, a csípőtöket használjátok, ne az öklötöket!" A zenekar már a bejáratnál és a színpad előterében is kiragasztotta A/4-es lapokra filctollal írt kéréseit: "Legyetek szívesek, ne lökdösődjetek, ne ugráljatok le a színpadról! Szeretettel: At The Drive-In"


A nyitódal után további új számok sorjáznak, a Pattern Against User, a Sleepwalk Capsules és a dubos kezdésű Quarantined, mely közben egy részeg rajongó - feledve a zenekar hangsúlyozott kérését - megpróbál színpadra kapaszkodni, hogy onnan ugorjon. Háromszor próbálkozik, és minden egyes alkalommal más és más zenekari tag ront előre villámgyorsan, és löki vissza lábbal, sőt Jim dühödt arckifejezéssel pengetve ott is marad őrizni a fickót, a szám végén pedig lehajol hozzá, és elmagyarázza, miért nem örülnének neki, ha stage-dive-olna.


A műsor középső részében a Vaya EP-ről is előkerülnek számok (Rascuache, 198d), köztük azonban további új dalok, a Cosmonaut vagy az Invalid Litter Dept, amiben Cedric az El Pasó-i határ túloldalán lévő Mexikóban zajló horrorra, a mindennapos gyilkosságokra, az elkapart hullákra reflektál. "Holtak hamvain táncolnak" - éneklik a szélen álló gitárosok, Omar és a billentyűkre is át-áttérő Jim a visszatérő gyönyörű énekmotívumot, míg a frontember beatköltészetet idéző, szabad asszociációs szöveget nyom a lassan bontogatott gitárok fölött, aztán robban egy eksztatikus refrén ("útközben letörtek a körmeim, és beleestem a kívánságok kútjába"), és mikor három perccel később azt hinnénk, hogy vége a számnak, visszatér a zenekar egy teljesen más témával, és őrjöng vele másfél percet, így lesz teljes a szám (melynek motívumaiból - és ez általában az At The Drive-In többi kompozíciójára is igaz - egy átlagos, kevésbé áldott zenekar három dalt is ki tudna hozni).Az Enfilade című dalban Cedric felmászik a dobok mellett előkészített kis pultjához, oda- szerelt mikrofonján át különféle pedálokkal torzítja énekét a verzékben, az elszabadult refrénekben aztán őrült dervisként ugrálja végig a színpadot, majd a következő verzénél már megint az emelvényén torzít, sőt melodicán is játszik (ez egy fújós-billentyűs kis hangszer, a gyerekek triolájának rokona), és annak a hangzását is manipulálja.


A koncert a zenekar legismertebb dala, a lenyűgözően összetett One Armed Scissor közben éri el fortyogó tetőpontját, majd Jim lép a mikrofonhoz: "Általában nem szoktunk ilyesmit csinálni, de ezt a dalt szeretném valakinek ajánlani. Tudjátok, amikor az ember turnén van, néha történnek szar dolgok odahaza. Néhány napja meghalt a nagymamám, ma temetik. Ezt a dalt szeretném neki ajánlani, mert életében nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot." Az in/CASINO/OUT album Napoleon Solo című, lassú tempójú daláról van szó ("ebben a kilélegzett texasi lélegzetben nincs jele megkönnyebbülésnek, tudod, hogy ez végérvényes, örökre szól"), a nyitó iker-gitármotívum közben Jimnek rögtön el is pattan az egyik húrja.Ráadás nincs, hiába őrjöngünk még percekig.


A közönség közé bedobott setlistet (a dalsorrendet tartalmazó papírlapot) a levegőben széttépik a kezek, nekem a felső fele jut. A beígért egy óra bőven megvolt, de a Rolodex Propaganda című számot (ez az, amiben Iggy Pop vendégvokálozik a lemezen) nagyon hiányolom, főleg, hogy azon a franciaországi fellépésen sem játszották. Beülünk a kocsiba, hogy induljunk Budapest felé, bekapcsoljuk a rádiót, és az FM4-en épp egy angliai At The Drive-In-koncertet közvetítenek felvételről - két percen belül felhangzik a Rolodex Propaganda.


Tökéletes este.










koncertfotók: Glódi Balázs



szöveg + csoportképek:
Déri Zsolt
2001.02.16
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.