Kedvenc helyek

Depeche Mode: Exciter

olvasói
10/10 (2)
(Mute/EMI)

A négy évvel legutóbbi sorlemezük, a túlélési képességükről bizonyságot tevő Ultra után a Depeche Mode tagjai egy igazán érett, egységesen erős, ámde nagyon változatos, a popkereteken belül bátran kísérletező albummal térnek vissza.


A Depeche Mode helye kétségtelenül az utóbbi két évtized legbefolyásosabb popzenekarai között van. Ha most visszatekintünk karrierjük eddigi 21 évére és lefejtjük az általuk keltett divatőrületet, akkor egy masszív életművet, kitartást és állandóságot (húsz éve ugyanannál a kis független kiadónál jelentetik meg lemezeiket!), állandó megújulási képességet találunk, továbbá egy remek dalszerzőt, Martin Gore-t, aki az évek során megtanulta, hogyan válthatja valóra kamaszkori álmát, nevezetesen azt, hogy John Lennon és Neil Young érzésvilágát a Kraftwerk szintetizátorain nyomja át (s mindehhez volt egy olyan interpretátora, mint a kilencvenes évek során egyre sokoldalúbb énekessé fejlődő Dave Gahan).

A kilencvenes évek közepének mélypontja (Alan Wilder kiválása, Gore alkoholizmusa, Gahan kábítószer-függősége és '96-os - kis híján halálos - túladagolása, majd elvonókúrája) után a Tim Simenon (Bomb The Bass) produceri segédletével felvett Ultra még kicsit másnapos lemez volt, de ez az új album már egy letisztult, impozáns, klasszikus poplemez egy nem klasszikus popzenekartól, nem klasszikus hangzással. A Santa Barbara, New York és London stúdióiban felvett Exciter producere Mark Bell (LFO) volt, akit Björk legutóbbi albumain (Homogenic, SelmaSongs) végzett munkája miatt választott a zenekar. A tagok szerint a legnagyobb érdeme az volt, ahogy az énekhanggal bánt: ahogy Dave Gahant mindig a dalokhoz leginkább illő énekre ösztönözte és ahogy az eredményt a zenébe illesztette. És valóban, Gahan ezen a lemezen nyújtja legjobb teljesítményét, énekel legváltozatosabban, bújik bele leginkább a dalokba.

Ami a zenét illeti, Martin Gore a szokásosnál kidolgozottabb, "készebbre csinált" számokkal érkezett a stúdióba. A hangzás organikusabb, a gitárok is hangsúlyos szerepet kapnak, vonósok is felbukkannak, sőt még a világhírű ütőhangszeres, Airto Moreira is beugrik, akivel véletlenül találkoztak a Santa Barbara-i stúdióban, de ami azonnal feltűnik, az a mai avantgárd elektronikusokat, Aphex Twint és társait idéző hangzású megoldások, élesen ciccegő ritmusok (melyeket azonban Gore a popdalforma keretein belül maradva adaptál).

A lemez suttogó énekkel indul ("érzel egy kis szerelmet?"), majd az imént említett éles elektronikára akusztikus gitár játszik valami bluesos témát, és ezzel már az első percben fel van festve a lemez alaphangulata. Az album úgy kezdődik, mint egy sakkjátszma. Az albumot kislemezen is beharangozó Dream On sötéttel nyit ("Hé, te sápadt, beteges gyermek / egyszerre vagy halott és élő... bulizol, hogy megélj / amit beveszel, nem fog megölni / de légy óvatos azzal, amit adsz... érzel egy kis szerelmet?... álmodozz csak tovább"), majd világos lép. "Kösd be a szemed, vegyél testhez simuló ruhát és gyere velem egy titokzatos estére... magunk mögött hagyjuk a világot, megtanulunk repülni" - kezdődik a Shine, egy lassú dal szaggatott basszussal és elszállós szintifátylakkal, mely a második felére zaklatottabbá válik. Ismét sötété a lépés: a bluesos hangulatú The Sweetest Condition a "szerelem mint betegség" témakörbe illeszkedik ("megszállottság az elmebaj határán"), a verzéket akár Nick Cave is énekelhetné, gitárgerjedés-szóló, a végére csak a ritmus megy tovább üresen. A vonósokkal is színezett When The Body Speaks ismét lassú dal, finoman bontogatott gitárral, folyamatos basszuslüktetéssel - akár U2-dal is lehetne, még az énekstílus és szöveg tekintetében is ("A lélek vágyaira a test figyel / amit a hús kíván, rabságban tartja a szívet / amit a szellem keres, a gondolat követi / amikor a test beszél, minden más üres... csak egy angyal vagyok / aki vakon száguld keresztül a világon / csak egy rabszolga vagyok itt / egy lány kénye-kedvének kiszolgáltatva"). Aztán ismét a sötét: a gerjedő, kínzott gitárhangokra, torzításokra, durván lépegető ritmusra épülő The Dead Of Night a címbéli szójátékkal ("az éjszaka közepe" vagy "az éjszaka holtjai") eljátszó, igazi horrordal ("a zombie-teremben vagyunk, az alkony parazitái vagyunk, tele saját magunk okozta sebekkel") az éjszakai kicsapongásról, a szex, drogok és rock'n'roll életformáról - melybe egy szintipopzenekar is belesodródhat, mint ahogy a Depeche Mode-dal durván meg is történt annak idején.A lemez első felét egy finoman kotyogó, kétperces instrumentális darab zárja (Lovetheme), ami után a sakkjátszma elfelejtődik, sötét és világos összekeveredik. A hatperces Freelove lassú dal ("ha bujkáltál a szerelem elől / megértem, honnan jöttél / ha már eleget szenvedtél / megértem, mire gondolsz / megértem, mitől félsz / én csak azért vagyok itt / hogy szerelmet hozzak ingyen és szabadon... itt nincsenek rejtett csapdák / nincsenek kötöttségek... meg kell ragadnod ezt a pillanatot / aztán elereszteni / hagyd a bonyolult érzelmeket / és akkor nem kell semmilyen árat fizetni érte"), és Gahan éneke olyan őszintének hat, hogy minden lányt meggyőz egy egyéjszakás kapcsolat hasznos voltáról.

Az ébrenlét és álom között lebegő, lassú Comatose a lemez talán egyetlen gyenge dala. Martin Gore énekli, sajnos nem a legszerencsésebb megoldásokkal, frazírozással. Ami miatt érdekes, az az, hogy itt előbukkannak a régi Depeche Mode-hangszínek, akárcsak a következő számban (valószínűleg ezek miatt is mondhatta Gahan, hogy az Exciter dalai mintha a zenekar különféle korszakaiból valók lennének, és - a dalok változatossága mellett - valószínűleg ezért is hasonlíthatja a trió harmadik tagja, Andy Fletcher épp a '86-os Black Celebration albumhoz az új lemezt). Az energikusabb, diszkósan lüktető I Feel Loved (kb. arról, hogy az embernek a sötétség közepette is erőt ad, ha érzi, hogy szeretik) vége felé a nyolcvanas évekbeli hangulat mellé amolyan Daft Punk-féle effektek furakodnak be, mutatják, hogy hol és mikor is vagyunk valójában.

A következő számot ismét Gore énekli, ez viszont az album egyik legjobbja: a szerelmét illető pletykák nyugtalanította férfiú dala, a Breathe teljesen olyan, mint egy negyvenes-ötvenes évekbeli sztenderd, kissé Bryan Ferry-s énekmanírokkal, tremolós gitárral (már első hallásra azok a dalok ugrottak be róla, amiket David Lynch és Angelo Badalamenti írtak a Twin Peaks bárénekesnője, Julee Cruise számára, aztán később találtam egy Gore-interjút, amiben ő maga is ugyanezt hozta fel hasonlatként!).

Egy újabb kétperces instrumentális pihentető (Easy Tiger) után már csak két dal van hátra: a verzéiben a Massive Attack dark triphopját idéző I Am You egy intenzív kapcsolatról szól, egy újabb verzió "a szerelem mint addikció" témára ("Finom láncokkal kötötted meg a szívem / annyi gyönyörrel, hogy már fáj / annyira összefonódtunk, hogy már nem is tudunk kiszabadulni / én te vagyok, te meg én"), míg a záró Goodnight Lovers - mint címe is mutatja - egy afféle altatódal, "hú-ú" vokállal, minimális zenei aláfestéssel, ritmusalapok nélkül, csak valami halk basszus lüktet alatta. "Ha szerelemre születtél, szenvedni születtél" - énekli Dave Gahan a legfinomabb hangján. A lemez legutolsó pillanataiban - ahogy a legelsőkben is - csak emberi hangot hallunk, szintén halkat, suttogót, de ez most nem kérdez, nem izgat - hogy már az albumcímnél maradjunk -, hanem nyugtat, csitít, altat. Sssssssss...


9/10


www.depechemode.com
Déri Zsolt
2001.05.18
|


Játék
A PanyolaFeszt arra törekszik, hogy a vidék hagyományait, értékeit csokorba gyűjtve megmutassa a helybélieknek és a faluba érkezőknek egyaránt.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.